Bár ágazati szereplők szerint már mintegy három éve esnek a lakossági megrendelések, s a tavalyi év közepétől kilátástalan helyzetben tartja az ágazatot az állami megrendelések elmaradása, a külső szemlélő számára csak októberben vált nyilvánvalóvá, hogy baj van az ágazatban. Ekkor ment csődbe az első országosan ismert építőipari cég, az állami autópálya-építéseken is szereplő Mélyépítő Zrt. Bár a vállalat három sztrádaépítésében is részt vett, alvállalkozóival szemben 2,5 milliárdos tartozást halmozott fel. S a Mélyépítővel szinte egy időben esett el a következő áldozat: a Viadom. A szintén számtalan autópálya-tenderen győztes cég 11 milliárddal maradt adós beszállítóinak és alvállalkozóinak. A felszámoló biztosok mindkét eljárásban esélytelennek látják, hogy a cégvagyonból bármi maradt volna a tartozások kiegyenlítésére.

Évtizedes mélyponton

A Viadom külön érdekessége, hogy a jelenlegi kormány egyik kedvenc cégéről van szó. Ez a vállalkozás volt ugyanis, amelyik vetélytársainál 20-40 százalékkal olcsóbb ajánlataival sorozatosan elnyerte az autópálya-megbízásokat. Aminek következtében egyfajta „bezzeg”-kedvencként gyakori hivatkozási alap volt a verseny árletörő hatását hangsúlyozó politikusok okfejtéseiben. Kóka János például 2006-ban „a tiszta verseny dicséretes eredményeként” emlegette, hogy a Viadom a mérnökáraknál 40 százalékkal olcsóbban (!) nyerte el az M7 Balatonkeresztúr–Nagykanizsa közötti szakaszának építését. Pedig a Viadom már ekkor is több milliárd tartozást görgetett maga előtt.

Csak most, utólag látszik, valójában mi is a végletekig letört vállalási árak következménye. Kifizetetlen számlák, 450 pénze után futó alvállalkozó, amelyek jelentős részét vélhetően szintén csődbe rántja az elmaradt kifizetés. Csak ennél az egy csődeljárásnál vagy tízezer, hosszabb-rövidebb ideig ingyen dolgozó ember. Egy állami építkezésnél…

Az ágazatban dolgozók számára persze mindez nem újdonság. Az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetsége (ÉVOSZ) rég óta hangoztatja: az irreálisan alacsony vállalási árakon keresztül a fizetési problémák és a feketegazdaság az állami beruházásokba is begyűrűzik. A kívülállók számára mindez eddig azért nem tűnt fel, mert az ágazat lendületben volt, s az érintett cégek következő beruházásaik bevételéből fizették korábbi adósságaikat. De hogy az elmaradás egyre nagyobb volt, vészjóslóan sejtették a növekvő körbetartozásokról, valamint az egyre hosszabb alvállalkozói láncokról szóló hírek. S most, hogy hirtelen visszaestek az építőipari megrendelések, nincs miből finanszírozni a korábbi időkből felhalmozott adósságot.

A statisztikai adatok az építőipar teljesítményének évtizede nem látott visszaeséséről tanúskodnak. A KSH frissen közölt, januárban készített felmérése szerint az ágazat termelése 27,4 százalékkal marad el az egy évvel korábbitól. A lejtmenet tavaly nyáron kezdődött: júniusban hirtelen 15 százalékos visszaesésről adtak hírt a statisztikák, ami augusztus végéig így is maradt. Majd szeptemberben jött a még mélyebb gödör: 27,7 százalékos zuhanás az egy évvel korábbi szinthez. S bár a következő hónapok némi enyhülést hoztak (20-24 százalékos visszaesést a korábbi szinthez képest), a januári adat arról tanúsodik: messze még az idő, amíg kikecmereg a válságból az ágazat.

Bár a visszaesés indokaként a megszorító intézkedéseket említik a szakemberek, valójában a lakossági vásárlóerő csökkenése csak kisebb mértékben felelős a válságért. Tény, hogy a lakásépítések is csökkentek, sőt, számos felépült lakást nem tud értékesíteni a kivitelező, a statisztikai adatok szerint azonban az „épületek” kategóriában csupán 6,1 százalékos a csökkenés. Az igazi tragédiát az állami megrendelések elmaradása okozza. Amit mutat, hogy az „egyéb építmények” kategóriában 52 százalékos visszaesést regisztráltak a statisztikusok.

Öngyilkos árak

Az állami beruházások visszaesése jól tükröződik a központi költségvetés keretszámaiban is. Míg az elmúlt években rendre 150-200 milliárd forintot fordítottak autópálya-építésekre, idén csupán néhány tízmilliárd lesz ez az összeg. Az M6 újabb szakaszain kívül gyakorlatilag nem várható újabb megrendelés. Az út- és autópálya-építések korábbi volumenére jellemző, hogy ezek adták az építőipar megrendeléseinek egynegyedét.

A korábbi időszakhoz képest lényegesen szűkültek az önkormányzatok lehetőségei is. A településeket ugyanis szintén sújtják a kormányzati elvonások, már a működőképesség biztosítására is egyre súlyosabb adósságterhet halmoznak fel (Demokrata, 2008/11.), így nem marad pénzük beruházásokra.

A szűkülő piacon sok cég a régi módszerrel próbál életben maradni. A megrendelések elnyerése érdekében még lejjebb viszik vállalási áraikat. Az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetsége (ÉVOSZ) kimutatása szerint 1900 forintos rezsi-órabér alatt csak veszteséggel lehet építőipari tevékenységet folytatni, ennek ellenére a tendereken előfordul 800-900 forinttal nyertes ajánlat. Tolnay Tibor ÉVOSZ-elnök szerint az irreális árszint kialakulásáért az állami szektort is felelősség terheli: az elmúlt két évben ugyanis kizárólag az ár döntött a közbeszerzési eljárásokon.

Németországban a legdrágább és legolcsóbb ajánlatok automatikus kizárásával próbálják elejét venni az „öngyilkosan” olcsó árajánlatoknak, a skandináv országokban pedig a nemzeti versenytörvény meg is bünteti az irreálisan alacsony árat ajánló vállalkozásokat. Ilyesmit szeretne hazánkban az ÉVOSZ is: építményfajták szerint határozzák meg a minimális vállalási árat, s az annál olcsóbb ajánlatot benyújtókat minősítsék tisztességtelennek. Ezek a cégek ugyanis csak az adózási szabályok megsértésével, vagy alvállalkozóik ki nem fizetésével tudják ennyire olcsón kínálni munkájukat. Jellemző adat: tavaly 15 százalékkal nőtt az ágazatban kimutatott lánctartozások összege.

A helyzet annyira nehéz, hogy a fokozódó hatósági ellenőrzések sem tolták az építőipart a tisztulás irányába. Bár tavaly rekordszámú ellenőrzést hajtott végre az ágazatnál a Munkaügyi Főfelügyelőség – az összes ellenőrzés 45 százalékát –, továbbra is nagyon magas a hivatalos jogviszony nélkül dolgozók, vagy éppen illegális külföldi munkavállalók aránya. Az ellenőrök a cégek kétharmadánál találtak feketemunkásokat, a 28 ezer lefülelt dolgozó másfélszer több, mint a korábbi évben. Jelen helyzetben a cégeknek nincs más választásuk: vagy belemennek a törvényen kívüli versenybe, vagy lehúzhatják a rolót. Ez egyébként azt is jelenti, hogy a szigorodó hatósági ellenőrzések is hozzájárulnak a csődhullámhoz. Tavaly az összes munkaügyi bírság több mint felét, 3,4 milliárd forintnyi büntetést róttak ki az ágazatra. Márpedig ezek kifizetése – vagy a munkaerő beemelése a legális dolgozók közé – jelenleg kigazdálkodhatatlan a cégek számára.

A válság mélyülésének további biztos jele az alvállalkozói láncok egyre szövevényesebbé válása: manapság már nem ritkák az öt-hatszintes alvállalkozói hálózatok sem. A fővállalkozók néha eleve úgy kalkulálnak, hogy nem fogják kifizetni a beruházás befejezése után esedékes fizetéseket, vállalkozási díjakat – vagy ezzel zsarolva utólag elkezdik lealkudni az árakat. Ami végső soron a sor végén álló munkásokon, kisembereken csattan. S az átverési versenyben nem jelentenek kivételt a külföldi fővállalkozóval zajló beruházások sem. A külföldi megbízó ugyanis még könnyebben el tud tűnni a magyar hatóságok látóköréből – ráadásul ő is magyar alvállalkozói láncot szervez maga alá.

Mivel egy-egy megbízhatatlan fővállalkozóval való szerződés biztos csődöt jelent a hierarchia alsóbb szintjén álló vállalkozásoknak – hiszen ők teljes vagyonukkal felelnek a még alsóbb szinten álló cégek felé –, sok építőipari vállalkozás úgy próbálja minimalizálni a kockázatot, hogy külön, kis tőkéjű cégeket alapít az egyes projektekre. E vállalkozásokat aztán megszüntetik a beruházás kifutása után. Bár a cégek számára a módszer tényleg jelent bizonyos védelmet, a megbízók számára gyakorlatilag lehetetlenné teszi a garanciális igények érvényesítését, a bankok számára rendkívül kockázatossá az ágazat finanszírozását, össztársadalmi szinten pedig áttekinthetetlenné a szektor működését. A zavaros viszonyokra jó példa: miközben tavaly rekordszámú, 4000 építőipari vállalkozás ment csődbe, a statisztikák szerint még ennél is több, 4900 alakult. Vagy egy másik adat: a hazai 95 ezer építőipari vállalkozással szemben Ausztriában csupán tizedennyi cég tevékenykedik.

Tartós gödörben

A hazai építőipari vállalkozások tehát pillanatnyilag egyfajta kannibálmagatartással, egymás rovására próbálnak életben maradni a szűkülő piacon. Csak a legnagyobbak engedhetik meg maguknak, amit Demján Sándor egy hónapja nagy visszhangot keltő nyilatkozatával megoldásként vázolt: hogy külföldre helyezik át tevékenységük súlypontját. Valóban, a TriGránit immár Oroszországban, Romániában és Lengyelországban terjeszkedik. De nem ők az egyetlenek, akik a határokon túl keresik a jobb pozíciókat. A Vegyépszer, a Betonút szintén Romániában keres új lehetőségeket, s számtalan kisebb cég is keleti szomszédunknál próbálja megtalálni a túlélést.

Akik itthon maradtak, azok számára semmi jót nem ígérnek a legfrissebb statisztikai adatok sem. Nemcsak az építőipar jelenbeli teljesítménye esett ugyanis vissza, de a következő egy év munkáját meghatározó rendelésállomány is 29 százalékkal marad alatta az egy évvel korábbinak.

A legoptimistább ágazati szereplők sem számítanak arra, hogy a negyedik negyedév előtt számottevő bevételnövekedésnek örvendhetne az ágazat. Akkor talán végre elindul a fejlesztési tervekben már évekkel ezelőtt megfogalmazott 300 uniós projekt…

Az építőipar gyengélkedése az egész társadalom számára is borús jövőképet rajzol. A makrogazdasági prognózisok kidolgozásakor ugyanis az építőipar úgynevezett „konjunktúraindikátorként” szolgál, ami azt jelenti, hogy az ágazatban uralkodó tendenciákból lehet következtetni az egész gazdaság jövőbeni állapotára. Természetesen az építőipar mellett más ágazatok jelenbeli viselkedése is jelzi a jövőt – például a beruházások, vagy a feldolgozóipar állapota –, ám ezek szintén nem adnak okot optimizmusra. Messze tehát még a kilábalás a gödörből. S nem csak az építőipar számára.

Kárász Andor