Több mint egy évszázadon át mindössze két törvényt hoztak a Magyar Tudományos Akadémiáról: 1827-ben az alapító törvényt, majd egy 1923-as jogszabályban meghatározták az intézmény helyét az 1920-as évek tudománypolitikai rendszerében és szabályozták az Akadémia állami támogatását. Az következő törvény már 1949-ben született, amely teljesen átalakította az intézményt, átírta szerepkörét. Nemcsak az új politikai rendszerbe illesztette be a nagymúltú intézményt, hanem megkísérelte beépíteni az államigazgatás szervezetébe is. Az új hatalom abból indult ki, hogy a korábbi kormánybizottság állami funkcióját egyesíteni kell a tudóstestület feladatkörével. (A kormánybizottság a Magyar Tudományos Tanács volt, a miniszterelnök felügyelete alatt 1948-tól.)

Akadémia és politika

Míg az első akadémiai törvény „a hazai nyelvnek nemcsak fejlesztésére, de egyszersmind annak minden tudományok s mesterségek nemeiben lehető kimívelésére” irányult, addig a kommunista diktatúra a „haladó tudományok intenzív műveléséről való gondoskodás”-ban határozta meg a testület feladatát. Nem kell ahhoz rejtjelfejtőnek lenni, hogy a fenti burkolt meghatározásból dekódoljuk a célt: az ideológiai követelményt fogalmazták meg ilyen burkoltan. A törvény azt is előírta, hogy az Akadémia kiadásainak fedezéséről az állami költségvetésnek kell gondoskodnia, valamint azt, hogy a tagok akadémiai illetményben részesüljenek. Ezzel megtörtént a Tudományos Tanács és a Tudományos Akadémia egyesítése. Bár az elnökségnek formailag korlátlan hatalma volt, a gyakorlatban folyamatos pártirányítás biztosította a politikai hatalom érvényesülését, így minden fontosabb elnökségi határozat mögött pártkollégiumi döntés állt.

Az Akadémiának 1949 őszén 257 tagja volt. A régi tagok közül azokat, akiket nem választottak újra, tanácskozó taggá minősítették, magyarán kizárták a testületből. Ez 122 embert jelentett, ők voltak azok, akik úgy látszik közelebb álltak a magyarság érdekeiért küzdők táborához. (Ilyen megtorlás még az 1848-as forradalom után sem következett be: bár működésében erősen korlátozták a tudóstestületet, nagygyűlést nem tarthattak, közgyűlést is csak a forradalomban való részvétel kivizsgálása után.) Ugyancsak 1949-ben megszüntették a Széptudományi Osztályt, amelyhez írók és művészek tartoztak. A kizártak rehabilitását 1990 után megtették, de két személy – Orsós Ferenc igazságügyi orvosszakértő és Hóman Bálint történész – esetében a vezetés nem volt elég bátor a kiálláshoz.

Az ezt követő négy évtizedben az Akadémia funkciója, hatásköre, működése során sokat változott, de lényegét tekintve negyven évig a politikai hatalomtól szorosan függő testület és egyben államigazgatási feladatokat ellátó szervezet maradt. A hírhedt Tudományos Minősítő Bizottság igen sok esetben nem a valódi tudományos értékek alapján ítélte oda a kandidátusi és akadémiai doktori fokozatokat, hanem szigorú ideológiai-politikai ellenőrzést gyakorolt.

Mindezen előzményt ismernünk kell annak megértéséhez, miért is nem tudott az Akadémia az 1990. évi rendszerreformálás után sem a helyzet magaslatán állni. Nem véletlen, hiszen hiába változott meg a nagymúltú testület jogállása, hiába alakult köztestületté, hiába hagyta el főhatósági jogkörét, ha tagjai – tisztelet a kivételnek – ugyanazok voltak, akik szépen megfeleltek a korábbi diktatórikus rendszer elvárásainak. Maguk közül választottak tisztségviselőket a korábban betöltött stallumok alapján – ugyancsak tisztelet a kevés kivételnek –, némi fordulattal tovább vitték azt a szellemet, amit korábban képviseltek. A mozgás, a változás úgy képzelhető el, mint egy óriási tengerjáró hajó irányítása. Hiába fordítja el a kormányos a hajó kormánykerekét, a nagy tömeg tehetetlenségénél fogva megy tovább a korábbi irányba, és csak jóval később fordul az egész hajótest.

Professzorok köre

Ehhez persze hozzájárult az is, hogy csupán négy évvel később, az 1994. évi XL. törvényben fogalmazták meg a tudós testület új jogállását, amely szerint önkormányzati elven alapuló jogi személyként működő köztestületté válik és a tudomány művelésével, támogatásával és képviseletével kapcsolatos közfeladatokat lát el. Az Akadémia, az Országgyűlés vagy a kormány kérésére a tudomány, a társadalom és a gazdaság kérdéseiben véleményt nyilvánít. Hogy politikai kérdésekben nem nyilvánult meg a testület az elmúlt lassan két évtizedben, többen sérelmezik, az Akadémia pedig rendre a pajzsként használt varázsmondat mögé bújik: „az Akadémia minden párttól egyenlő távolságra áll, nem engedik be a politikát a falak közé”. Csakhogy a politika magától is bement, állandóan csökkentve a kutatásra és fejlesztésre fordítható pénzeket, a kutatóintézetek ellátottsága az uniós országok többségéhez viszonyítva csökkent, műszerezettsége elavult. Fiatal kutatók máshol keresik boldogulásukat, és nemcsak azért, hogy tapasztalatokat gyűjtsenek külhoni, magasan kvalifikált intézetekben, hanem hogy el tudják tartani a családjukat. A minap az Akadémia mosolygós elnöke úgy értékelte ezt a televízióban, hogy nem nagy baj, ha elmennek, régen is vándorútra keltek a mesterlegények, aztán visszajöttek. Csakhogy ma nem ez zajlik, ezt a tudós testület is jól tudja: ezek a fiatal tehetségek, akik most mennek el, nem jönnek vissza, szegényítve ezzel a hazai szürkeállományt, ezáltal csökkentve az ország esélyét a talpra állásra.

Többen voltak, akik érezték, hogy nem megy minden rendben az ősi falak között. A következetesebb kiállás, a nemzet felemelkedését szolgáló értékrend képviselete volt az elindítója a Professzorok Batthyány Körének, amely civil szervezetként, testületileg hallatja hangjukat, amikor szükség van rá. A hazánkban szinte példátlan szellemi összetartozás és potenciál volt az az erő, ami alkalmassá tette ezt a kört arra, hogy a polgári erők rájuk bízzák a Szent István terv és a Tudományos és Technológia-politika 2000 címet viselő cselekvési program kidolgozását. Ki hallott mostanában tudománypolitikáról? Látókörében van-e a széteső koalíciónak az a tény, hogy a gazdaság megújítása csak a kutatás és fejlesztés menedzselésével lehetséges? Sikeres országok a nemzeti össztermékükből 3-5 százalékot fordítanak erre a célra, nem eredmény nélkül. Az Orbán-kormány hivatalba lépésekor a GDP 0,69 százalékán állt a K+F ráfordítás, ez 2002-re elérte az 1,2 százalékot. Terveik között szerepelt, hogy az EU-csatlakozásra (2004-re) elérik a 2,3 százalékot, holott az EU csak 1,8 százalékot vár el az egyes országoktól. A szocialista kormányok azonban ezen a területen is rombolásba kezdtek. 2005-ben 0,88 százalékot fordították a GDP-nek K+F-re, és 2006-ban is kevesebb mint egy százalékát.

A statisztika szerint a teljes K+F ráfordítás mintegy 240 milliárd forint, ebből az akadémia költségvetése 33 milliárd. Az elmúlt évtizedek hagyományaihoz híven még ma is csak az tudomány, amit az Akadémia annak tart. Akik új utakon haladnak, véleményük netán eltér a kiválasztottak eredményeiből levonhatóktól, azok „áltudósok”. Ez a rendszer leginkább a történettudományok terén jelent permanens gondot. Egyes korok, személyiségek, események értékelése megállt azon a ponton, ahol a tudományt művelők hivatali és politikai meggondolásokból megrekesztették. Így fordulhat elő, hogy iskoláinkban régen elavult ismereteket oktatnak a tudós testületre hivatkozva. Magyar őstörténettel behatóan csak a pálya szélére szorított szakemberek foglalkoznak, létfontosságú dokumentumokat vizsgálnak, terepre – mondjuk Belső-Ázsiába – csak az „áltudósok” járnak. Így alakult ki a nemzeti tudományokban (mert ilyen is van!) egy ugyanolyan szakadék, mint a társadalomban. Ezen a lehetetlen helyzeten kellene segíteni a tudós testületnek, hivatali gőggel ugyanis semmire sem megy a tudomány. Szerencsére lassan felnő egy fiatal generáció, akik nem a címek és rangok után ítélik meg oktatóikat és a „face to face” tanítás hívei. A kérdés csak az, hogy a szakadék két oldalán lévő kutatók találkoznak-e valaha.

Kőbe vésve?

A jelenlegi tisztújítás talán soha vissza nem térő alkalom arra, hogy végre olyan emberek kezébe kerüljön a kormányrúd, akik a nemzet érdekeit is szem előtt tartják a steril kutatási eredmények mellett. A 365 akadémikusból kétszázan hetven év alattiak, a szavazati joggal rendelkező doktor képviselők még fiatalabbak. Talán lesznek annyian a fiatalabbak közül, akik önállóan gondolkodva, az ország és a tudomány számára is a legjobbakra adják majd a voksaikat.

A Szántay Csaba vegyész vezette 22 tagú jelölőbizottság döntése szerint az Akadémia lehetséges elnökének Pálinkás József fizikust, Somlyódy László vízépítőmérnököt és Roska Tamás villamosmérnököt ajánlják. Kiváló kutató mindhárom, kötődésük a nemzet ügyeihez ismert, a névsor azonban még bővülhet, hiszen húsz akadémikus ajánlásával más elnökjelöltek is fölkerülhetnek a listára. A legesélyesebbnek jelen állás szerint Pálinkás József látszik, akinek a polgári kormány minisztereként volt módja bizonyítani: akkor azóta sem tapasztalt mértékben jutott pénz kutatásra-fejlesztésre, az OTKA-ra és a társadalomtudományokra is. Elnökként integrálhatja a kettészakadt kutatói társadalmat, és ha az ország vészhelyzetbe kerül, tudni fogja, hogy a nemzet érdekeit képviselő erőkhöz kell közelebb állni.

Hankó Ildikó

Középmezőnyben a hazai tudomány

A magyar természettudományi kutatók a publikációs idézettségi világrangsorokban a 26–27. helyen állnak.

2005 / 2006

Kutatók (fő): 49 723 / 50 411

Kutatott témák: 2 935 / 24 681

Szabadalmi bejelentések száma: 1275 / 924

A fentiek egynegyede (2005-ben), illetve egyötöde (2006-ban) a gyógyszeripar és a biotechnika területéről érkezett, amit a gépelemek szakterülete követ