– A Magyarországra jellemző 50 százalék fölötti újraelosztási arányt 40-45 százalékra kell csökkenteni, mert csak így lehet optimalizálni a gazdaságot – nyilatkozta tavaly nyári budapesti látogatásán John Lipsky, a Nemzetközi Valutaalap vezérigazgató-helyettese. Szavainak nem lett különösebb hatása: a magyar költségvetés tavaly a GDP 50,1 százalékát osztotta újra, ami csak a választási év kirívóan magas, 53,3 százalékához képest jelent előrelépést.

A figyelmeztetés annak szólt, hogy a magyar állam „skandináv szinten” vonja el és szórja szét a pénzt a társadalom különböző rétegei között. Az állami újraelosztást tekintve hazánk negyedik az Európai Unió tagállamai között, az úgynevezett újraelosztási ráta csak Svédországban (56,4 százalék), Franciaországban (53,1 százalék) és Dániában (51,5 százalék) magasabb a hazainál. A versenytársainknak számító országok közül ugyanakkor Szlovákiában csupán 37,9, és Csehországban, Lengyelországban sem magasabb 43-44 százaléknál.

Skandináv adórendszer

Bár az újraelosztási rátát a köznyelv az állami elvonások nagyságával azonosítja, valójában épp a költségvetés másik oldalát, az állami kiadásoknak a GDP-hez viszonyított arányát mutatja. Normális költségvetési viszonyok esetében a két oldal között erős megfelelés van, a magyar költségvetés azonban az elmúlt években messze került az egyensúlyi állapottól. Amikor tehát közgazdászok azt mondják, hogy kirívóan magas a magyar újraelosztás, arra gondolnak: túlságosan sokat költ a magyar állam.

Az elvonások mértékéről valójában az úgynevezett adócentralizációs ráta tájékoztat. Ez mutatja meg, hogy az állam a GDP hány százalékát vonja el a társadalomtól adók és járulékok formájában. Az újraelosztási rátával ellentétben ez a mutató nőtt az elmúlt években: a 2005-ös 37,1 százalékról 2006-ra 38, az idei év elejére pedig 39 százalékra emelkedett. Bár európai viszonylatban ez is magasnak számít, ezen a területen mégsem vagyunk rekorderek. A nyugat-európai átlag hozzánk hasonlóan 40 százalék körül mozog, bár Svédországban, Dániában az 50 százalékot is meghaladja. Ugyanakkor a hazánkkal versenyző, velünk együtt csatlakozott országok lényegesen alacsonyabb elvonási hányaddal működnek: a cseheknél 36, a lengyeleknél 34, a szlovákoknál 31, a Balti Államokban pedig a GDP 30 százalék alatti részét vonja el az állam. S hasonlóan 30 százalékon áll a mintaként oly gyakran emlegetett ír gazdaság.

A teher alig-alig látszik enyhülni a következő években. Bár egy évvel ezelőtt Gyurcsány Ferenc még állította, hogy 2009-re 37 százalékra mérséklődik az adócentralizáció mértéke, ma már látszik: az adócsökkentési ígéretek illúziókra épültek. A néhány hónappal ezelőtt pedzegetett 250-500 milliárdos összegről 100-150 milliárdra csökkent az adócsökkentés mozgástere, sőt a miniszterelnök egy interjúban már azt nyilatkozta: egyáltalán nincs lehetőség jövőre az adóterhek mérséklésére.

Mintha azonban a Pénzügyminisztériumban ezt már másfél évvel korábban sejtették volna. A Brüsszelnek leadott konvergenciaprogramban ugyanis az szerepel, hogy 2009-ben 38,6 százalék lesz az adó- és járulékelvonások GDP-hez viszonyított aránya. Pedig Simor András jegybankelnök épp a közelmúltban fejtette ki a Pécsi Pénzügyi Napokon: Magyarországnak a szomszédaihoz hasonlóan alacsony adócentralizációval kellene működnie, mert a mostani ellehetetleníti a gazdasági szektort. Mint mondta: a jelenlegi úton a lemaradás irányába haladunk.

Agyonadóztatott egyének

Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke ezermilliárd forinttal tartaná szükségesnek csökkenteni a vállalkozások adóterheit. Jószerivel egyetért vele minden közgazdász és politikus: legsürgősebb a cégvilág adóterhelésének csökkentése. Lényegében ebben a szellemben nyilatkozott a miniszterelnök is, amikor kijelentette: ha mégis lesz jövőre adócsökkentés, az 1950 forintos tételes egészségügyi hozzájárulást, valamint a cégekre 2006-ban ideiglenesen kivetett 4 százalékos szolidaritási pótadót szünteti meg a kormány.

Ha azonban megnézzük a költségvetés adóbevételeit, kiderül: nem a cégvilágtól érkezik az adóbefizetések döntő része. Mi több: az alkalmazottat nem foglalkoztató cégek kifejezetten aluladóztatottak nyugat-európai társaikhoz képest. Nálunk ugyanis csupán 16 százalékos társasági adó, valamint 4 százalékos szolidaritási pótadó terheli a nyereséget. Sőt, az evás vállalkozások nettó (áfával nem növelt) árbevételük mindössze 10 százalékát kell befizessék a költségvetésnek. Nagy-Britanniában viszont a cégek 30, Olaszországban 37, Németországban pedig 39 százalékos kulccsal adóznak. Az idei költségvetésben a cégvilágtól beszedett adók mindössze 1200 milliárd forintra, vagy is a 12 500 milliárdos bevételi főösszeg kevesebb, mint 10 százalékára rúgnak.

A magyar költségvetés valójában az egyes emberektől szedi bevételeinek döntő részét. A 2100 milliárdos áfa például mindmáig a központi költségvetés legjelentősebb tétele, ráadásul az állam további 950 milliárdot kasszíroz az egyéb fogyasztási adókból. S alig maradnak el ettől a személyi jövedelemadó-bevételek a maguk 1950 milliárdjával. A vállalkozások és az egyén adóterhelésének sajátos rekord-mixét jelentik az élőmunkára kivetett adóterhek. Ma a munkáltatónak társadalombiztosítási járulékot, egészségügyi hozzájárulást, szakképzési és rehabilitációs járulékot kell fizetnie alkalmazottai után – ezekről a dolgozók nagy része nem is tud –, majd a bruttó fizetésből az állam egészségbiztosítási járulékot, nyugdíjjárulékot, munkavállalói járulékot, s személyi jövedelemadót von el. Az OECD legfrissebb összehasonlítása szerint az Európai Unióban Belgium után Magyarországon a legmagasabb az élőmunkára kivetett adó- és járulékteher. Nálunk ugyanis a munkáltató által kifizetett teljes bérköltségnek 46 százalékát vihetik haza az emberek nettó fizetésként.

Összehasonlításként: Ausztriában 51,5 százalék, Csehországban 57,1, Szlovákiában 61,5, az Egyesült Államokban pedig 70 százalék a dolgozók zsebébe kerül. Az Európai Bizottság 2005-ös jelentése szerint Magyarországon az összes adóbevétel mintegy 51 százaléka származik az élőmunka adóztatásából, 35 százaléka a fogyasztásra kivetett kétféle adónemből, s mindössze 14 százalék a tőke átlagos adóztatása. A tőke ennél is kisebb terhelése mindössze Észtországra és Litvániára jellemző, s nagyjából velünk hasonló szinten van Szlovénia és Lettország. Igaz, a jelentés még a gyurcsányi megszorítócsomag előtt készült, azóta vélhetően Szlovákia, Bulgária és Románia 19-20 százalékos szintjére emelkedett a tőke adóterhelése.

Nincs miből visszavenni

A magyar állam tehát nyugat-európai szinten von el – az egyénektől és a munkavállalás után – adókat, miközben skandináv szinten osztogat. De vajon mi a realitása annak, hogy Magyarországon tényleg csökkenjen az állami újraelosztás?

Ami az adókat illeti: ha az európai átlag felé akarunk haladni, statisztikailag főleg a munkaterhek, esetleg a fogyasztási adók csökkentése látszik indokoltnak. Eszerint úgy tűnik: tévúton jár a miniszterelnök, amikor a cégek szolidaritási adójának a megszüntetését emeli a jövő évben lehetséges adócsökkentések csúcsára. Tény ugyanakkor, hogy hazánk egyfajta kényszerhelyzetben van. Miután a keleti uniós tagállamok sajátos adómérséklési versennyel próbálják elcsalni egymástól a befektetőket, nem szerencsés versenytársainknál lényegesen magasabb adószintet fenntartani.

Óvakodni kell azonban a túlzásoktól, annál is inkább, mivel a tőkét terhelő adó csökkentésével nem mérséklődik jelentősen a magyarországi adócentralizáció. Az adók csökkentése előtt azonban célszerű megvizsgálni: van-e esély a kiadások mérséklésére? Különösen, hogy Gyurcsány Ferenc újraválasztása után azt ígérte: 2009-re a GDP 45 százalékára csökkenti az állami újraelosztás mértékét. Vagyis a tavalyi évhez képest további 5 százalékponttal kellene visszavenni az állami kiadásokból. A megcélzott szint nem példa nélküli a rendszerváltozás utáni magyar gazdaság történetében. A Pénzügyminisztérium adatai szerint 2000–2001-ben épp ekkora volt az újraelosztási ráta, sőt 2004-ben ismét sikerült megközelíteni e szintet. Ha azonban megnézzük, hogy ezúttal miből lehet elvenni, nem találunk túl sok lehetőséget. A magyar költségvetés költekezésének 62 százaléka ugyanis úgynevezett „jóléti kiadás”.

A „kisebb állam” megvalósítása tehát nem biztos hogy kedvező változásokat hozna a társadalom többsége számára. Az állami újraelosztás szűkítése ugyanis egyet jelentene a támogatások, a szociális kiadások, az egészségügy, az oktatás vagy épp a kultúrára fordított összegek megkurtításával. Ahogy az újraelosztási rátáját 2000–2004 között 8 százalékponttal csökkentő Szlovákiában is bevezették a vizitdíjat, megszüntették a gáz- és villanyár-támogatásokat, s drasztikusan szigorították a munkanélküliek segélyezését, aminek következtében 2004-ben cigánylázadás robbant ki az országban. Kérdés, rá akarunk-e lépni erre az útra? A legutóbbi népszavazás eredményének ismeretében a válasz: aligha.

Ebben az esetben már-már csak egyetlen, meglehetősen kockázatos módja marad az állami újraelosztás csökkentésének. Egyidejűleg mérsékelni az adóbevételeket és a kiadásokat. Hisz ha csökkennek az emberek fizetéséből levont terhek, talán nem veszik annyira zokon, ha az államtól is kevesebbet kapnak. S a csökkenő terhek mentén talán a feketegazdaság jövedelmei is bevonhatók az adórendszerbe. Ez azonban jókora körültekintést igényel. Amikor például 1999–2002 között a Fidesz-kormány 39-ről 29 százalékra csökkentette a munkaadók által fizetendő tb-járulékot, csak egy biztonsági intézkedéssel együtt merte megtenni ezt. Két és félszeresére növelték a minimálbér – s így az utána fizetendő járulék – összegét. Utóbb egyébként kiderült, hogy az óvatosság fölösleges volt: a felfutó gazdasági környezetben 230 ezer új munkahely létesült. Összehasonlítva a mai helyzetet az akkori időkkel, első látásra érthetetlen: hogy lehet, hogy akkor jobban éltünk, noha jóval alacsonyabb volt az állami újraelosztás? A választ az a 1200 milliárd forint adja, amit az időközben megnövekedett államadósság kamataira fizet a költségvetés. 2001-ben ez még csupán 700 milliárd volt.

Kárász Andor