– Születésnapja alkalmából megjelent Negyven című számának egyik sora úgy szól: „Ha benőtt a fejed lágya, megköszönheted”. Aki Krúdy-hangoskönyvet készít, azt komoly embernek gondolnánk. Megkomolyodott?

– Felhívnám a figyelmet a sor elején található „ha” szócskára… Nem tudom, hogy benőtt-e a fejem lágya, remélem, nem. De Krúdy se komolyodott meg soha, élete végéig a korhelykedésről és szoknya alól kivillanó bokákról írt.

– Azért azt elismeri, hogy a ma divatos rockzenészek többnyire nem hangoskönyveket készítenek?

– Aki nem csupán felületesen figyeli a pályafutásomat, az tudja, hogy nem vagyok „ma divatos rockzenész”. Énekes vagyok, persze, húsz éve zenélek sikerrel, de ezenkívül megjelent több verseskötetem, kísérőzenét írtam a Terror Házához és az Emlékponthoz, verslemezt rögzítettem Kaszás Attilával, és még sorolhatnám. Mindezek a tevékenységek egy tőről fakadnak, ugyanaz a szándék más-más formában tör felszínre. Ez mindig is így volt, talán csak annyi változott közben, hogy negyvenéves korára megtanulja az ember a benne tomboló energiákat kordában tartani: jobb, ha az a láng hőerőművet hajt, mintha tűzvészt okoz. Ez hol jobban sikerül, hol kevésbé.

– Véletlen, hogy pont a negyvenedik születésnapjára időzítette kedvenc írójának hangoskönyvét?

– Eljátszhatnám, hogy „jé, tényleg, most, hogy mondja, így jött ki”, de évek óta tervezem. Igazság szerint örültem volna, ha korábban elkészül, legutóbb 2007 karácsonyára harangoztam be, de sohasem volt elég időm a megvalósításra. Most megembereltem magam, mondván, jön a születésnapom és a költészet napja is, itt az alkalom. Nagyon nagy munka volt, de öröm, hogy ilyen szép kiadványt nyújthatok át a közönségnek, ezenkívül óriási élmény volt együtt dolgozni Szigethy Gábor irodalomtörténésszel, aki a hangfelvételt rendezte. Nagyon szeretek tanulni, de az elmúlt években a saját műfajomban nem nagyon volt kitől. Végre nagyszerű érzés volt ülni egy ember könyvtárában, aki mindenféle érdek nélkül, szilárd tudással segített, tanított, kijavította a hibáimat, és órákat mesélt a novellákban megjelenő Magyarországról. Valóban nagyon szeretem Krúdyt, rengeteget olvastam tőle, a Szindbád című filmet negyvenegyszer láttam, és eddig azt hittem, mindent tudok már ezekről a figurákról.

– Kicsit beszéljünk a zenéről is, hiszen a hírek szerint ősszel újra koncertturnéra indul.

– Most ez a terv, bár annyi nehézség árán lehet ma igazi produkciót tető alá hozni, hogy az embernek néha elfogy a türelme, nem érti, minek is indulna útnak… Mielőtt bárki megijedne, szinte bizonyosan lesz turné, számos helyszínnel már leszerződtünk, Budapesten kezdünk szeptemberben. Egy szál zongora kísér majd, színházi közönség előtt játszunk, arra hívjuk az érdeklődőket, hogy kívül-belül ünneplőbe öltözzenek. És talán lesz mód arra is, hogy két dal között meséljek az éppen következő szám történetéről, vagy arról, mi történt, amikor a Tarzan című rajzfilm betétdalait énekeltem fel, és a stúdióban, az üvegfal másik oldalán Phil Collins hallgatta, mit művelek az ő számaival. Ez most az előkép, aztán meglátjuk, mi valósul meg belőle.

– Ez azt jelenti, hogy vége a bőrgatyás, nagyterpeszes, zúzós, rockkoncertes időszaknak?

– Ezt nem mondanám, szeretem a nagykoncerteket is. Öt éve az Andante-turné során próbálkoztunk az ideihez hasonló, visszafogottabb hangvétellel, akkor vonósok és akusztikus hangszerek kísértek. Jó volt azt érezni, hogy olyanok is megismerték, megszerették a dalaimat, akik korábban, a számukra idegen stílus miatt nem hallgatták. Húsz éve énekelek, ezen a kerek évfordulón kifejezetten elegáns előadásokat tervezünk, de ettől még minden gond nélkül visszatérhetek a rockosabb stílushoz később, a többezres, ugrálós koncertekhez is lesz kedvem, ha a közönség is elfogad még. Eddig olyan szerencsém volt, hogy mindig megvalósíthattam az álmaimat.

Bándy Péter