Miért nem csúszik be legalább a látszat kedvéért néhány kedvezőtlen előrejelzés? Miért követik a nyugat-európai és amerikai kutatótrösztök számait? Miért nem igyekeznek eltérni azoktól? Miért becsülik túl a magyar társadalom és az üzleti szféra teherbírását? Mi az oka a hurráoptimizmusnak, amivel az ország nemzetközi versenyképességére tekintenek? Esetleg azért, mert a magyar valóság, amit mérni vélnek, köszönő viszonyban sincs azokkal a módszerekkel, amiket a leírására alkalmaznak?

A világban naponta több ezer makrogazdasági adat és prognózis jelenik meg az inflációtól kezdve a tőkebeáramláson és az állatállomány alakulásán át a külkereskedelmi mutatószámokig, ideértve minden más demográfiai, pénzügyi vagy építőipari mutatót. A nemzeti bankok és statisztikai intézetek ontják az információkat, így például a Központi Statisztikai Hivatal minden hónapban nyilvánosságra hozza, hogyan alakultak az előző hónapban a fogyasztói árak. Már-már komikusnak is tekinthető, hogy az egyik internetes gazdasági lap a megelőző napra komplett táblázatot készít a megkérdezett tucatnyi szakértő és elemző becslései alapján, és az ezekből vont átlagok általában legfeljebb egy tizedponttal különböznek a KSH másnap kijövő végleges adataitól.

A kozmetikázás szelleme

Egy-egy adat megjóslása egy évvel korábban természetesen igen nehéz feladat. Az inflációt, mint az 2006-ban és tavaly tapasztalható volt, megháromszorozhatja-négyszerezheti (a ténylegesen érzékeltet akár meg is tízszerezheti) a drasztikus adónövelés, főként, ha az a világgazdaságban az élelmiszer- és üzemanyagárak cunamiszerű emelkedésével párosul. Nem véletlen, hogy valamennyi, a Demokrata által vizsgált prognózissor között a leginkább konzervatív és visszafogott becsléseket tevő Magyar Nemzeti Bank évek óta nem tudja tartani saját inflációs célját, holott a törvényben foglaltak szerint ez az intézmény első számú feladata.

Az államháztartási hiány esetében hasonlóképpen nehéz feladattal szembesül a jövőt kutató közgazdász, nem véletlen, hogy itt is jókora eltérések adódtak az elmúlt években. Trükkök százai, adócsomagok sorozatos benyújtása és visszavonása és egyes büdzsétételek előző vagy következő évre tologatása teszi szinte lehetetlenné a pontos előrejelzéseket. És nemcsak azok. „Elég szűrten vannak hiteles információink az államháztartás folyamatairól.

Nemcsak a kiadási oldalról, hanem mondjuk a PPP-szerződésekről, nagyon nehezen átlátható, milyen kötelezettségeket vállalt a kormány több tíz- vagy százmilliárdos értékben” – mondta Varga Mihály, a Fidesz alelnöke, volt pénzügyminiszter április elején. Néhány nappal később pedig arról beszélt, hogy újra a „kozmetikázás szelleme” lengi körül a Pénzügyminisztériumot. Bár a tavalyelőtti eset még egyszer bizonyosan nem fog megismétlődni, de a mindenkori kormány információ monopóliumáról árulkodik, hogy a kormányfő és tárcavezetője nemcsak a gazdasági szféra, de még saját pártja és az SZDSZ előtt is el tudták titkolni és takargatni féltve őrzött jéghegyüket, felelőtlen gazdálkodásuk szimbólumát, a költségvetési gigahiányt. Emlékezetes, Kuncze Gábor úgy csodálkozott rá a pénzügyi vészhelyzetre, mintha nem a gazdasági minisztert is adó kisebbik kormánypártot vezette volna négy évig.

Lapunk az MNB, a Kopint-Datorg (mai nevén Kopint-Tárki) Konjunktúrakutató, az Ecostat és a GKI Gazdaságkutató jelentéseit, prognózisait, előrejelzéseit vette górcső alá. Szerettük volna megtudni a kutatóközpontoktól, hogy vajon nekik is csak szűrten vannak-e információik az államháztartás folyamatairól. Minden olyan adatot megkapnak-e a pénzügyi tárcától, amik szükségesek lehetnek az előrejelzésekhez. Mivel a kérdéseinkre választ nem kaptunk, az MNB-hez fordultunk. A jegybank sajtóosztályáról az a válasz érkezett, hogy a pénzügyi tárca havi rendszerességű beszámolói mellett (a pénzügyi számlák előállítása és publikálása érdekében) további adatokhoz jutnak a Pénzügyminisztériumtól és a KSH-tól, emellett a Magyar Államkincstár naponta küld részletes adatokat a kincstár kifizetéseiről és bevételeiről, amelyek fontos információt szolgáltatnak a rövid távú jegybanki likviditási és devizatartalék-előrejelzésekhez és elemzésekhez. Az adatszolgáltatásokat ezen kívül kiegészítik a rendszeres szakértői és vezetői szintű konzultációk az MNB és a PM között, amelyek esetében lehetőség van a két intézmény prognózisának egyeztetésére, a különbségek tisztázására.

Vastagon fog a ceruza

Azt nem sikerült első kézből megtudnunk, hogy az említett kutatóintézetek milyen formális és informális kapcsolatban állnak a pénzügyi tárcával. Hogy a vezetői szintű konzultációk esetükben is rendszeresek-e, nem tudni, az viszont bizonyos, hogy például Vértes Andrásról és Gyurcsány Ferencről már sok közös fotó készült. A GKI elnöke egy, a népszavazás után a Népszabadságban megjelent írásában a kormányfő és reformjai védelmére kelt.

Az is biztos, hogy a világszerte megjelenő prognózisdömpingben a statisztika tudományának természetéből fakadóan alá- és fölébecslések egyaránt találhatók. Magyarország esetében mégis inkább az utóbbi dominál. Könnyű egy kedvezőbb számot leírni, és biztosítani ezzel a befektetők bizalmát és a vállalkozások jó közérzetét, majd kicsit később az ismertté váló adatok alapján aztán fokozatosan lehet lefelé módosítgatni a becsléseket. Sohasem fogjuk megtudni, hogyan változott volna a magyar gazdaság megítélése vagy a vállalkozások beruházási kedve, ha a The Economist brit pénzügyi hetilaptól a PM-en át a GKI-ig 1,3 százalékos növekedést jósoltak volna (és találták volna ezzel telibe) a tavalyi évre, nem pedig ennek átlag kétszeresét.

Fel lehet hozni, hogy mindez nem politikai oldaltól függ, hiszen már a Fidesz-kormány idején is így volt. 2000-ben például a nagyobb elemző intézetek a következő évre 5 százalékos növekedést jósoltak, amiből végül 4 százalék sem lett. Ám a képet árnyalja, hogy az eurózóna növekedése a megelőző időszak csúcsdöntögetései után éppen 2001–2002-ben jutott évtizedes holtpontra. Tavaly és tavalyelőtt a helyzet épp fordított volt, hiszen az ezredforduló óta nem látott dübörgésbe lendült az európai gazdaság, amiből csak tavaly év végén vett vissza. A magyar gazdaságnak ebben a virágkorban sikerült letornásznia magát a 3 százalékos bővülés, majd a stagnálás közelébe.

A Kopint-Tárki utoljára 2004 és 2005 fordulóján járt közel a valósághoz, akkor 3,9 százalékos növekedést jelzett, és az adat végül néhány tizedponttal magasabb lett. Üröm az örömben, hogy ez elsősorban egy módszertani változásnak volt köszönhető, többek között egyes illegális tevékenységeknek, így a drogtermelés és -kereskedelem, valamint a prostitúció beemelésének a nemzeti számlákba.

Nem lehet nem észrevenni a Gyurcsány Ferenc hatalomra kerülése, a 2006. évi választások közeledése, a trükkök százainak alkalmazása és a prognózisok romló eredményessége közötti összefüggést. A Kopint 2006-ra már közel fél százalékpontot tévedett, tavalyra pedig másfelet: 2,8-at jósolt a megvalósult 1,3 százalék helyett. A GKI esetében hasonló számokat találunk, annyi különbséggel, hogy az ő derűlátásuk töretlen: az idei évre március végén is 2,7 százalékos növekedést prognosztizáltak, igaz, tavaly, december utolsó napjaiban (talán újévi jókívánságként) még 3,5 százalékos dübörgést vizionáltak. Idén tehát újra kezdetét vette a tavaly megszokott eljárás, és az esztendő során újra és újra a „lefelé mutató kockázatok” hangsúlyozása mellett a prognózisok számainak lefelé módosulása várható.

Az MNB becslései álltak a legközelebb a ténylegesen mért értékekhez, de nem sokkal tértek el a kutatóintézetekéitől. A jegybanktól ez irányú kérdésünkre azt a választ kaptuk, hogy „az elmúlt egy-másfél évben mind a piac, mind az MNB várakozásait felülmúlta a gazdasági növekedés lassulása és az infláció megugrása, amelyben külső hatások (nyári aszály, olajár emelkedése stb.) is jelentős szerepet játszottak. Ez egyébként az elmúlt időszakban a legtöbb fejlett gazdaságra is igaz volt.”

A szerencse fiai

Pontosabban: elsősorban a fejlett gazdaságokra, mert általános nézet a pénzügyi világban, hogy a feltörekvő országok és a kevésbé fejlett térségek országait érintik a legáttételesebben ezek a hatások, ahogy az amerikai, szerte a világban tovagyűrűző hitelpiaci válság is. Ezek ugyanis azok a területek, ahol a gyors fejlődés ereje segíthet túlélni a világpiaci megrázkódtatásokat. Kína például a hosszú évek példátlan világgazdasági rallyja utáni első „szűk esztendőben”, 2007-ben az előzetesen prognosztizált 8 százalék helyett végül 11,9 százalékos bővülést produkált, és az előzetes adatok szerint az idei első negyedévben tovább folytatta dübörgését.

Szlovákia valamiért éppen a tavalyi utolsó negyedévben produkált világcsúcsokat ostromló, 14 százalék feletti GDP-növekedést. Ha az amerikai válságnak csak fele akkora hatással lenne az európai és azon belül a közép-európai térség gazdaságára, mint amit egyes magyarországi intézetek feltételeznek, már a fél kontinens recesszióban lenne, hát még az Európa egyik „beteg embereként bicegő” (copyright by The Economist) Magyarország. Az Ecostat hurráoptimizmusa mindenesetre elismerésre méltó: ők az idei évre februárban még a 3 százalékos növekedést sem tartották kizártnak.

Persze az is lehet, hogy Bogár Lászlónak van igaza, aki lapunk kérdésére elmondta, egyre inkább elszakadnak egymástól a hivatalos mutatószámok és az a valóság, amit tükrözni próbálnak. „A mainstream elemzők persze mindig találnak valami okoskodó-fontoskodó magyarázatot, de egyre kínosabb, hogy mindent egyre kevésbé tudnak eltalálni, vagyis képtelenek a saját szitájukon átlátni, hogy képzavarral éljek.” A közgazdász-egyetemi tanár, aki korábban nyolc évig volt államtitkár, nem zárja ki azt sem, hogy akárcsak a Gyurcsány Ferencet a legutóbbi időkig támogató külföldi tőkepiacok és bankok, a kutatóintézetek is szándékosan igyekeztek és igyekeznek derűsebbre festeni a jövőt (az inflációs várakozások, vagy a jegybanki kamatpályára vonatkozó becslések is felettébb optimisták voltak mai szemmel nézve), és „reménykednek az önteljesítő jóslatban”.

A Magyar Nemzeti Bank lapunknak kiemelte: nem szabad elfelejteni, hogy az államháztartási hiányt viszont felülbecsülték az intézetek, és az végül sokkal alacsonyabb, azaz jobb lett. Más kérdés, hogy ebben az esetben mintha megint a köznyelvben már bevett (a „háryjánosihoz” hasonlítható) jelzővé vált veresjánosi trükközés állna a háttérben. A porrá zúzott hitelű kabinet a sok-sok elhibázott becslés után szándékosan adott meg irreálisan magas büdzsészámokat, hogy azok biztosan túlteljesüljenek… Úgy tűnik, a kabinet javíthatatlan. Akkor érzi jól magát, ha valamelyik irányban, mindegy melyikben, nem az igazat mondja.

Monostori Tibor