A kevéssé dicsteljes városanya nem volt oly bátor, hogy nyíltan nemmel szavazzon a nemes gesztusra, inkább elhagyta az üléstermet. Párttársa, Steiner Pál volt belvárosi polgármester pedig ugyan támogatólag szavazott az előterjesztésről, de példátlan bárdolatlanságról tanúbizonyságot téve, ülve maradt, miközben a közgyűlés képviselői felállva tapsolták meg a lengyel nagykövetasszony, Joanna Stempinska meleg szavait. Csak remélni lehet, hogy e barátságtalan magatartás nem vet árnyékot a hagyományosan kitűnő lengyel–magyar kapcsolatokra. Hogy emberileg milyen gyalázatos a bolsevista Szovjetunió által lemészárolt tizenötezer lengyel tiszt emlékének ilyen fokú semmibevétele, azt ecsetelnünk sem szükséges.

Havas Szófia részéről máskülönben nem újdonság az ilyesfajta viselkedés. Tavaly októberben kisebb (mert gyorsan eltussolt) botrányt kavart azon kijelentésével, amely szerint számára 1956 nem forradalom, mivel nyilasok is kiszabadultak a börtönből. „Én például 1956 esetében nem szoktam forradalomról beszélni, mert a börtönből kiszabadult nyilaskereszteseket nem tudnám semmilyen módon forradalmároknak nevezni. Ahogyan azokat a géppisztolyokkal köröző fiatalokat sem, akik ugyanúgy járták a házakat, mint 1944-ben zsidókra vadászva” – fejtette ki elképesztő nézeteit a szocialista politikus, aki a Fővárosi Közgyűlés mellett az Országgyűlésben is képviselő, az Egészségügyi Bizottság tagja.

Havas Szófia több felszólítás ellenére sem követte meg a magyar társadalmat szégyenteljes szavaiért, a baloldalhoz közelálló médiamunkások, történészek pedig családi tragédiával igyekeztek megmagyarázni a vállalhatatlan kijelentést. E szerecsenmosdatás szerint Havas Szófia apját (aki egyébként nem más, mint Kádár János egykori önkéntes karhatalmistája, Horn Gyula testvére) 1956-ban gyilkolták meg. Azt már nem tették hozzá, hogy szovjet katonai teherautó gázolta el a kerékpározó Horn Gézát. Havas Szófia kijelentésével szembement az 1990-ben újonnan összeült parlament legelső törvényével, mely 1956-ot gyakorlatilag az egész demokratikus berendezkedés eszmei alapjává nyilvánította.

Horn Gyula már említett karhatalmista múltja közismert, miként az ezt felhánytorgatóknak odavágott „na és?” elrettentő példája is, így erre nem látjuk szükségesnek sokadszor is bővebben kitérni. De tény, hogy a Magyar Szocialista Párt egyes prominensei legalábbis kétértelműen viszonyulnak 1956-hoz. Hegyi Gyula, az MSZP európai parlamenti képviselője például az ötvenedik évforduló kapcsán a Guardian című brit lapban így írt: „1956 nosztalgikus emlékezetében, békés népek tüntettek és bátor fiatalok harcoltak szovjet tankok ellen. A valóságban ez csak egy – habár fontos és hősies – oldala az eseményeknek. A néha elfelejtett oldala a történetnek a kommunisták lincselése, antiszemita jelszavak, és a náci ideológia újraélesztése néhány szélsőséges csoport között.”

Mindezt talán szóvá sem kéne tenni, ha a Magyar Szocialista Párt vezetése elhatárolódott volna a nemzeti fölkelést és szabadságharcot gyalázó, relativizáló kijelentésektől, azonnali hatállyal visszahívva tisztségeikből és kizárva a pártból a tetteseket. Ám semmi ilyesmire nem került sor, Havas Szófia továbbra is vidáman képviselősködik az Országgyűlésben és a Fővárosi Közgyűlésben, miként Hegyi Gyula is háborítatlanul ügyködik Brüsszelben. De hát miért is ne tehetnék, ha egyszer a Magyar Szocialista Párt mindmáig ezer szállal kötődik a kommunista diktatúrához?

Havas Szófia vagy Hegyi Gyula nem számít elszigetelt jelenségnek. S bár az MSZP vezetői előszeretettel dörgölőznek Nagy Imre emlékéhez, sőt Gyurcsány Ferenc időnként még beszélgetésre is ragadtatja magát az elvtársai által kivégzett kommunista vezető szobrával, a szélsőbaloldali örökség újra és újra előbukkan. S nem szégyenkezve, hanem büszkén, a „gyerünk, barátaim!” lendületével.

Több szocialista politikus tüntetőleg részt vett például a Magyarországi Munkáspárt 2006, a Kádár János Baráti Kör és a Marx Társaság által szervezett konferencián három évvel ezelőtt. A tanácskozás résztvevői azon törték fejüket, miként lehetne megállítani a jobboldal előretörését. Az összejövetelen részt vett Ivancsik Imre szocialista országgyűlési képviselő, aki elengedhetetlennek nevezte, hogy az MSZP balra nyisson. A szélsőbaloldali rendezvényen Sipos József, az MSZP társadalompolitikai tagozatának ügyvivője is megjelent, aki ugyancsak a balra nyitás mellett kardoskodott. Kérdés, hova tovább, hiszen az MSZP az elmúlt néhány választáson rendre együttműködött a Munkáspárttal és az abból kizártak által létrehozott Munkáspárt 2006-tal. A 2002-es önkormányzati választáson például három közös jelöltet indított az MSZP, a Munkáspárt és az MSZP-frakcióban ülő Kapolyi László-féle Szociáldemokrata Párt (MSZDP), két közös jelölttel szállt ringbe a Munkáspárt és az MSZDP, három jelölt pedig hivatalosan is az MSZP, az SZDSZ és a Munkáspárt együttes támogatását élvezte. 2006-ban az MSZP a Munkáspárttal húsz, a Munkáspárt 2006-tal két közös jelöltet indított, az MSZDP és a Munkáspárt 2006 egy közös polgármesterjelölttel és két közös képviselőjelölttel szállt ringbe, s ugyancsak két jelölt mögött állt az MSZP–SZDSZ–Munkás párt 2006 alkalmi szövetsége. Látható tehát, hogy miközben a baloldali pártok folyamatosan a MIÉP-pel és a Jobbikkal való helyhatósági együttműködés miatt revolverezik az ellenzéket, ők maguk szemrebbenés nélkül összeállnak a véres kommunista diktatúrát teljes nyíltsággal vállaló és népszerűsítő erőkkel.

De az MSZP-n belül is akadnak olyanok, akik igyekeznek mentegetni, kimagyarázni a kommunista diktatúra bűneit.

Manapság, amikor egyre gyakrabban esik szó az úgynevezett holokauszt-tagadás törvényi tiltásának vélt szükségességéről, s a baloldal lázasan ügyködik a vonatkozó szájkosártörvény megalkotásán, különösképpen figyelemreméltó Krausz Tamás, az MSZP Kiss Péter által vezetett Baloldali Platformjának alelnöke néhány évvel ezelőtti kijelentése, mellyel Krausz a Gulag-rendszer haláltáborait a kommunizmus gazdasági rendszerének racionalitásával megindokolható intézményeknek nevezte.

A szocialisták a vörös csillagot is szeretnék visszakapni. Emlékezetes botrány lett volna egészséges közállapotok esetén akkor, amikor szocialista politikusok, jelesül Jauernik István és Farkas Imre országgyűlési képviselők 2003-ban a tiltott önkényuralmi jelkép újbóli törvényesítése mellett szálltak síkra. Ma már nem büszkélkedik vele, de a kezdeményezést lelkesen támogatta maga Gyurcsány Ferenc is, aki amúgy előszeretettel mondogatja, hogy a Kádár-rendszer véget ért.

Gyurcsány Ferenc első vonalba nyomulása egyébként a baloldali jelképrendszer terén is némi változást hozott az addigi bizonytalankodásban. A sportminiszterből kormányfővé lett politikus hatására az MSZP kérkedőn vállalta a legszélsőségesebb kommunista örökséget is. Például Ságvári Endrét, a hírhedt rendőrgyilkos kommunista terroristát, akit Hiller István pártelnökként jeles antifasiszta példaképnek nevezett, s büszkén avatta újra emléktábláját.

A szélsőbalos ideológia továbbélésének cáfolhatatlan jele az is, hogy az egykori partizánszövetség utódja, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége nevű mulatságos asztaltársaság minden évben megünnepli Budapest 1945-ös elestét és Magyarország szovjet megszállását, minden történelmi tény, mi több, a szovjet levéltári dokumentumok ellenére makacsul felszabadításnak nevezve a hódítást. E rendezvényeken rendszeresen megjelennek és beszédet mondanak MSZP-s, sőt SZDSZ-es politikusok. Az elmúlt években ott találhattuk – a teljesség igénye nélkül – Mandur Lászlót, Molnár Gyulát, Schiffer Jánost, Mécs Imrét és másokat. E rögeszme olyannyira mélyen ül a szocialisták agyában, hogy Gyurcsány Ferenc 2005-ös moszkvai látogatásakor egyenesen megköszönte az elképedt Vlagyimir Putyin elnöknek a „felszabadítást”.

A permanens forradalom trockiji elmélete mintájára Gyurcsány berobbanása óta az MSZP folyamatos harcias identitáskereső kampányt folytat. E lendület jegyében fedezték fel maguknak újra tavaly Che Guevarát, a hírhedt kommunista tömeggyilkost. Az MSZP ifjúsági rohamosztaga, a Fiatal Baloldal például Che Feszt néven szervezett rendezvényt, melyen a kormányfő is megjelent. Hogy az argentínai születésű vörös terrorista kultusza miként fér össze a Gyurcsány által előszeretettel hangoztatott „nyugatos progresszióval”, az rejtély. Mindenesetre jelenlétével a szocialista politika fősodrába emelte Che Guevarát. Az üggyel kapcsolatban egyébként Marsovszky Balázs, a Fiatal Baloldal akkori elnöke közleményt adott ki. Ebben kifejtette, hogy „az emberek közötti egyenlőség és az igazságosság gondolatát és a jobb világba vetett hitet utasítják el az Ernesto Che Guevara által képviselt világnézetet elutasítók.” Marsovszky szerint a kommunista tömeggyilkos annak jelképe, hogy követői nem fogadják el a társadalmi, a politikai, a gazdasági struktúra igazságtalanságait; nem tekintik eleve elrendeltnek vagy megváltoztathatatlannak azokat. „Nekünk, baloldali fiataloknak ez büszkén vállalható”, szögezte le. Hozzátette, a Che Guevara eszközeit és módszereit vitatni és bírálni lehet, a céljait viszont nem.

Úgy tűnik, a társadalmi igazságtalanságokra oly érzékeny fiatalember módszertani követőjévé vált a vörös terroristának, amennyiben vitatható eszközökkel igyekszik (igaz, ez esetben ugyancsak megkérdőjelezhető) céljait elérni. Marsovszky Balázst ugyanis gyanúsítottként hallgatták ki a Zuschlag-ügyben…

A jelenkor riasztó szélsőbaloldali jelenségei azonban Gyurcsány felbukkanása előtt is folyamatosan tapasztalhatók voltak a közéletben. Minden tisztességes ember elképedt például azon, hogy Kuncze Gábor akkori SZDSZ-elnök belügyminisztersége idején egy Ausztráliában folyó per kapcsán a minisztérium hivatalos írást adott ki arról, miszerint az Államvédelmi Hatóság nem alkalmazott kínzásokat. 2000-ben Pécs szocialista vezetésű önkormányzata a város díszpolgárává avatta azt a Tigyi Józsefet, aki 1956-ban részt vett a szabadságharc leverésében, majd a kommunista diktatúra erőszakszervezete, a Munkásőrség tagjaként tevékenykedett.

A 2002-es választási kampányban sorozatossá váltak a jobboldali politikusok és aktivisták elleni fizikai támadások. A MIÉP angyalföldi képviselőjelöltjét baseballütős verőlegények bántalmazták brutálisan, s így járt az MDF akkori bicskei elnöke, valamint a párt egy szanki aktivistája is. Bicskén néhány nappal később megvertek egy Fidesz-szimpatizánst. Ugyanezen választás során Budapesten könnygázzal fújtak le egy fideszes plakátragasztót, s ugyancsak a fővárosban pisztollyal fenyegettek meg fideszeseket. Mindezen jelenségektől azóta sem határolódott el senki, s bár demokratikus alapértékekről, a már említett „nyugatos progresszióról”, antifasizmusról szónokolnak, a szocialisták kongresszusaikon továbbra is elvtársaknak szólítják egymást, s kidülledt arccal fújják az Internacionálét, a kommunisták nemzetközi indulóját. Az antifasizmus fasiszták híján nem egyéb, mint a kommunizmus tovább élő maradványait leplező szemfényvesztés.

Ágoston Balázs