– Nyughatatlanságát kitől örökölte?

– Valószínűleg apai ágról van bennem ez a kergeség, hogy folyton mennem kell.

– Érdekes, az erdészeket nyugodt embereknek ismerem.

– Nyugodtak, de mind egy kicsit magának való, és mindig menni akar, fogja magát, egyik pillanatról a másikra elindul, és megy, megy. Na, én is ilyen vagyok.

– Hogyan kerültek a nyugodt erdőből egy olyan nyüzsgő iparvárosba, mint Pécs?

– Édesapám nem egyetemen tanulta a mesterségét, a régi családokban ez apáról fiúra szállt, és ahogy a rendszerek mentek, jöttek, egyszer csak nem lehetett erdész. Bekerült a család a nagyvárosba, lakótelepre, apu elment az uránércdúsítóba dolgozni, és ezzel beléptünk az átlagos proli létbe. Innen indult az életem.

– Mikor vették észre, hogy köze lesz a zenéhez?

– Már a bölcsiben egyből kiszúrtak, mert azonnal énekeltem. Később szóltak anyuéknak, hogy zenei óvodába cipeljenek a tehetségem miatt. Akkor már valószínűleg számon tartottak, mert mikor a lakótelepi iskolába beírattak a szüleim, megjelentek az illetékesek, hogy hol ez a kislány, tessék engem zenei általánosba járatni a belvárosba. Azért nem ülök fel semmilyen tömegközlekedési eszközre a mai napig, mert akkor egy életre elegem lett belőle. Reggelente a zsúfolt buszokon álltam a tömegben egy órát, hátamon a táska, a hegedűtok, a tornazsák, kezemben a kotta, látni sem bírom a buszokat. Onnan már egyenesen jött a művészeti szakközépiskola, a kamaszkor, ami nagy váltás volt az életemben, ahogy mindenkinek. Ez az időszak a hetvenes, nyolcvanas évek fordulójára esett, az nagy csöves korszak volt, engem is teljesen elkapott a láz.

– Ricse-kendővel a nyakán, Alföldi papucsban és csöves nadrágban járt rockkoncertekre?

– Amire tellett, abban jártam: apám ingében, ami kívül lógott a nadrágon, meg egy madzagra, amivel össze volt kötve a derekamon, úgy jártam a Széchenyi térre a csövesek közé, meg a szakadt klubba és rockkoncertekre is. Amellett párhuzamosan folyt a klasszikus zenei képzés, közben beleszerettem a népzenébe, de jártam rock and rollozni is, és több különböző baráti társaságba egyszerre. Attól kezdve mindig sok szálon futott az életem, nagyon sok mindent csináltam, és ez ma is így van.

– Hány szálat próbál meg egyetlen életté szőni kamaszkora óta?

– Legalább négy-öt ilyen van. Az egyik a tanítás. Ahogy tizennyolc éves lettem, már hívtak, hogy tanítsak. Úgy kezdődött, hogy mint lázadó diákot, többed magammal kicsaptak a konziból, de éppen akkor megürült Szigetváron egy hegedűtanári állás, és nem volt más, akit hívhattak volna, nekem szóltak. Ez nagy elégtétel volt.

– Miért tették ki az iskolából?

– Mert rockkoncertekre jártam, meg különböző helyeken láttak nem jó társaságban – az nem számított, hogy jól megy a hegedű. De aki úgymond tehetséges volt az iskolában, az mind lázadt. A vezetés meg úgy gondolta, inkább maradjanak a közepesek, csak fegyelem legyen. Így aztán kikerültünk a szakközépből, de ugyanabban az épületben működött a Dolgozók Önálló Gimnáziuma, amit a gyerekek csak dögnek becéztek, ahol egy csodálatos, gróf kinézetű igazgató úr volt, aki vadászta ezeket az elveszett művészgyerekeket, és azért is érettségit adott a kezükbe. Oda kerültem át. Akkor teljesen ráálltam a népzenére. Különben úgy kerültem vele kapcsolatba másodikos koromban, hogy volt egy szintén lázadó hegedűtanárnőm, aki Bartók Román táncait tanította nekem. Ez teljesen más műfaj volt, ezért elküldött népzenei táborba nyáron, meg téli szünetekben, hogy szokjam; ott aztán megcsapott a szele.

– Nagyon más feladat népzenét játszani egy hegedűsnek?

– Óriási különbségek vannak a hangszer kezelésében és az érzelmekben. Meg aztán nem annyira kötött a népzene, van egy kis szabadság, és pont ez ragadott el benne, meg az, hogy kamarazene, tehát nagyon együtt vagyunk játék közben. Lehetek egyszerre szólista is mint prímás, és közben nagyon szigorú feladataim vannak. Nekem mint lázadó kamasznak hatalmas szerencsém volt, hogy a népzenével találkoztam.

– Mi lett a klasszikus zenével?

– Akkorát dobbantottam, mint a huzat. Teljesen átálltam a népzenére. Úgy megsértődtem, amiért kitettek a konziból, hogy nem is akartam többet a klasszikus zene közelébe se menni. Egy jó darabig csönd volt, tizenöt év eltelt nélküle, aztán szép fokozatosan visszatértem hozzá, már a harmincas éveimben. Most például egy színházban játszom barokkos zenét egy darab kísérőzenéjeként hegedű-cselló-operaénekes felállásban. Ez megint egy szál az életemben.

– Egy további szál a saját zenekara, a Méta, amelyik most huszonöt éves. Ha visszaszámolok, tizenkilenc éves volt, mikor létrehozta. Hogyan lesz egy kamasznak zenekara, ráadásul olyan, amelyik meg is marad?

– Mikor komolyan elkezdtem a népzenélést, fogadtam egy kollégával, hogy márpedig nekem egy éven belül saját klubom lesz, saját zenekarom és saját táncházam. És létre is jött. Amíg jártam a dögbe, közben elvégeztem Szegeden egy táncházzenész-tanfolyamot – egy év alatt a kétéves anyagot –, aztán megalakult a Méta együttes, még abban az évben elnyertük az Ifjú Népművész címet, és szeptemberben Pécsett már önálló táncházunk működött, és elég hamar fölfutott két-háromszáz fősre. Közben dolgoztam a Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalatnál mint hivatalsegéd, készültem az érettségire, de úgy, hogy öten-hatan laktunk egy albérletben, tehát folyton buli volt.

– Miért költözött albérletbe?

– Mert kamasz fejjel úgy gondoltam, hogy engem senki nem ért meg, nem szeret, és majd én megmutatom, bebizonyítom, hogy egyedül is boldogulok, meg hűha. És tényleg sikerült. Aztán irány Pestre.

– Hány éves volt akkor?

– Már nagyon nagy voltam, majdnem huszonegy éves. Azzal is óriási szerencsém volt, mert emlékszem, szombati napon költöztem, és vasárnap már játszottunk a Józsefvárosi Ifjúsági Klubban, ahol az addigi zenekart váltottuk. Attól kezdve 15 évig minden vasárnap Métatáncház volt; közben bulik, pörgés, meg mit tudom mi. Épp a napokban nézegettünk akkori képeket, egy dacos kis csajt láttam rajtuk, akinek a szemében volt valami tűz. Sokat puhultam azóta…

– A tanítás megmaradt?

– Megmaradt, egy évet Dorogon tanítottam klasszikus zenét egy gyesen lévő tanárnő helyett, aztán Budafokra hívott egy régi kolléga, akitől én is rengeteget tanultam annak idején, hogy vegyem át tőle az alapfokú népzeneoktatást. Ott lehúztam tizenkilenc évet.

– Miért hagyta ott?

– Mikor már szakmailag olyan szintre jutottam, meg benőtt a fejem lágya is, elmentem szülni, és az nem volt járható út, hogy délután tanítsak, éppen, mikor a gyereket elhozom a bölcsődéből. De amíg gyesen voltam, beindult Vácon a zeneművészeti szakközépiskolában a hangszeres népzenei oktatás, oda mentem. Kamaszokkal kell foglalkozni, amit azért is szeretek, mert egyéniségemből adódóan soha nem fogok felnőni.

– Van még olyan szál, amit nem varrtunk el?

– Akad. Jó tizenöt évvel ezelőtt felkért valaki, hogy legyek zenei rendező egy lemezfelvételnél, mert jó fülem van, és ahhoz az kell. De nem is azért hívják a zenei rendezőt elsősorban, hanem azért, mert megbíznak az ítéletében. Ha mondjuk vita támad, hogy a feljátszott zeneszámban ki rontott, ő dönt, ő a villámhárító. Azonkívül ismeri a zenekart, tudja, hogy mindent kihoztak-e magukból, vagy még lehetne jobb a játékuk, és az utómunkáknál is beleszól, hogyan lehetne javítani, mit érdemes újra venni. Lerövidíti a stúdióidőt, nyugodtabb a hangulat, nagyon szeretem csinálni. Egy további szál a színházi kísérőzenélés, ami egészen elvarázsol. Aki egyszer bekerül színházba, az függővé válik, elég a művészbejárón belépni. Ha nézőként megyek, az is elvarázsol, de ha ugyanide hátulról megyek be, és látom, hogy azok a nagy emberek, akiket addig a színpadon néztem mint óriásokat, ott vannak, és az egyik mondjuk éppen zsemlét rágcsál, a másik egy jelmezt visz a hátán, beszélgetnek a büfében, belátok a fodrászatba, ott a rendező, az egész olyan, mint egy kis hangyaboly, az nekem egy csoda. De a legjobb nem is az előadás, hanem a próbák, az az idő, amit ezekkel az emberekkel töltök el. Az előadáson is másféle erők sugároznak kifelé, a közönség felé, és más az utána következő zizegés. Mikor az ember lejön a színpadról, tudom magamról, utána azt a rezgést, ami az előadás létrejöttéhez kellett, még két-három órán keresztül viszi magával. Aztán újabb szál az életemben a stúdiózenész élete. Ez azt jelenti, hogy nem szálltam be például a Nox és a Balkan Fanatik zenekarba, de a lemezeken játszom. Vannak olyan együttesek, akikkel föl is lépek, a Métán kívül a KMB (Kormorán Memory Band) és a Bágyi Balázs Quartet, tehát az utolsó szál a koncertező színpadi zenész. Azt hiszem, most állok egy újabb ugrás előtt. Kamaszkoromban a klasszikus zenéből menekültem a népzene felé a nagyobb szabadság végett, de már ez is kevés, most egy még nagyobb szabadság felé lépek azzal, hogy a könnyűzenével kokettálok.

Boros Károly