– Az elmúlt napokban nagy port vert fel, hogy a testület elfogadta az ön által beterjesztett határozatot, amely az iskolakötelezettség teljesítéséhez kötötte a segélyek kifizetését. Jól átgondolta a következményeket?

– Igen, de inkább az előzményekről beszélnék. Noha polgármester csak 2006 óta vagyok, régóta szívügyem az oktatás, hogy a gyerekek valóban megkapják azt a képzést, amire szükségük van, ennek ellenére a falu néhány családjában rendszeresen nem járatjak őket iskolába. Ekkor gondoltam arra, hogy egy ilyen, nem is büntetésnek, mint inkább megelőzésnek szánt rendelet elriasztó erejével elérhetnénk, hogy a szülő óvodába, iskolába vigye gyerekét, és ne kelljen bírságolni, feljelenteni, adminisztrálni, amivel hónapok telnek el. Ezekben az esetekben ugyanis csak akkor tudunk eljárni, ha a tanuló már több száz órát hiányzott.

– Úgy érti, hogy a törvény nem kezeli súlyának megfelelően ezt a kiskorú veszélyeztetésének számító bűncselekményt?

– Pontosan úgy. Mert éppen azoknak a szülőknek ad mozgásteret, akik a gyereküket nem járatják iskolába. A mi rendeletünk következményeit viszont azonnal megérzi a szülő, mert gyermeke igazolatlan mulasztása esetén a következő havi segélyt sem fogja megkapni. Már a döntés hírének is van foganatja a településen.

– Térjünk vissza a következményekre: igaz, hogy helyi rendeletével törvénytelenséget követett el a képviselőtestület?

– Igaz. Ezzel együtt május 5-én aláírtam, kihirdetjük és ettől kezdve érvénybe lép. A Közigazgatási Hivatal nyilván megállapítja majd, hogy felülírtuk az országos jogszabályt, ezért vizsgálat indul, majd kötelezni fognak bennünket, hogy változtassuk meg a rendeletet. Mi persze fellebbezünk, végül az Alkotmánybíróság döntését kell végrehajtanunk. Ez több hónapig, talán még tovább is el fog tartani, ám az érintett szülők a helyi rendelet visszavonása esetén sem perelhetnek bennünket visszamenőleg az elmaradt pénzekért. De nem is az elszegényítésük a cél, hanem a figyelem felhívása a kötelességeikre. Ezért is hoztuk a döntést most, a tanév végén, ami az iskolai szünet előtt már csak a júniusi segélyek kifizetésére lesz hatással.

– Mi volt az utolsó csepp a pohárban?

– Az elmúlt hetek tanárverései, amelyek előzményeit roppant könnyű megmagyarázni. Ha a gyerek nem jár iskolába, nem képes megtanulni a társadalmi beilleszkedést, a közösségi élet szabályait, sőt belenevelik, hogy a többiekkel ellentétben azt csinálhat, amit akar. Ha ilyen szemlélettel nő fel, hogyan várhatnánk el tőle, hogy felnőttként betartsa a törvényeket? Iskolázatlan emberként az agresszió lesz a legmeghatározóbb az életében. Egyik-másik csak néhány hétig jár iskolába, ám ezalatt tönkreteszi a tanár tekintélyét, bohóckodik, rombolja a közösséget, durva a fellépése. A becsületesen iskolába járó gyerekeknek persze feltűnik, hogy egyes osztálytársaik büntetlenül mulasztanak, nem tanulnak, ennek következtében példaképpé válnak számukra. Körkérdés alapján tudom, hogy könnyen szerzett milliárdjai miatt sokan akarnak kulcsárattilák lenni.

– Gondolja, hogy erőszakkal tanulásra lehet kényszeríteni valakit?

– Nem, és ezért tartom a jelenlegi feltételrendszer mellett fölöslegesnek a tankötelezettséget a tizennyolcadik életévig. Helyi példát mondok. Gyakori gondunk, hogy a tanulók pusztán az előírást meghaladó hiányzásuk miatt többször is osztályt ismételnek, és társaiknál lényegesen idősebbek is ott ülnek az iskolapadba. Az egyik kislány az ötödik osztályból ment szülni, és most 17 éves magántanulóként már második gyermekét várja. Ha az ilyen korú tanuló egy padban ül a szintén ötödikes, 11 éves diáktársával, és folyamatosan saját nemi életéről beszél, akkor annak szülei másik iskolába viszik a kislányukat. Az ilyen esetek következménye az, hogy ötven-hatvan gyerek most sem Monokon jár iskolába, ahol a többséget már a „kisebbség” teszi ki. Némelyikük magatartása olyannyira ijesztő, hogy további iskolaváltókra számíthatunk, ami újabb létszámcsökkenéshez vezethet, és még az is megtörténhet, hogy Kossuth Lajos szülőfalujában megszűnik az iskola.

– Lehet, hogy az egész iskolarendszert felül kellene vizsgálni?

– Csak részben. Az iskolai fegyelemmel, a tanárverésekkel, a tanári szakma tekintélyének és becsületének visszaadásával azonban a kistelepülések pedagógusainak véleménye alapján kéne foglalkozniuk az illetékes szerveknek az általuk felülről, a gyakorlattól teljesen elszakadt elképzelések erőltetése helyett. Az oktatási intézményeket nem összevonni, a pedagógusokat pedig nem elbocsátani kellene, hanem kis létszámú osztályokat létrehozni, ahol a tanár közvetlenebb módon tudja átadni a tudását.

– A testület hogyan fogadta határozati javaslatát?

– Amikor az április tizennyolcadikai ülésünkre bevittem a tervezetet, megindokoltam, hogy miért tartom fontosnak. A jegyző azonnal észrevételezte, hogy jogszabálysértő, de jeleztem, hogy ezzel tisztában vagyok, és legalább addig visszatartó hatása lehet, ameddig vissza nem vonatják, ráadásul ez üzenet „lentről felfelé”. A testület kilenc tagjából öt mellette, egy ellene szavazott, hárman tartózkodtak, az ülést a monoki kábel képcsatorna élőben közvetítette. Az ülés szünetében a tartózkodó képviselők elmondták, hogy a törvénytelenségtől féltek. Nekik azt feleltem, hogy a rossz törvényt csak így áll módunkban esetleg megváltoztatni, mert ettől kezdve a honatyáknak is foglalkozniuk kell vele. Alkalmazási szándékkal eddig tizenkét polgármester kérte a rendeletünket, márpedig ha ezt sokan megteszik, akkor az Alkotmánybíróságnak a probléma gyökerét is meg kell vizsgálnia.

– Minden bizonnyal hasonló feltűnést kelt a készülő, a szociális segélyeket közmunka végzéséhez kötő rendeletük is.

– Ezt május huszadikán terjesztem elő. Mivel az állam által biztosított szociális segélyt azok kapják, akik munka nélkül maradtak, kötelességük lenne mindent megtenni, hogy ismét munkához jussanak. Ezzel szemben jelentős részük nem is akar dolgozni, hiszen eleve azzal a kéréssel jön a hivatalba, hogy pecsételjük be a könyvükbe, hogy számukra nincs munka. Monokon hozzávetőleg száznyolcvan ember kap ötven-hatvanezer forintos szociális ellátást, miközben közmunkások negyvenhatezer forintért dolgoznak. Ez a nevetséges állapot jelzi, hogy a munkának nincs becsülete. A rendelettervezet közvetlen előzménye, amikor egy harminc év körüli, jó erőben lévő, szociális segélyből élő munkanélküli nehezményezte, hogy a közmunkások az ő háza előtt nem kaszálták le a füvet.

– Mit mond a rendelet?

– Az egyik változat szerint a szociális ellátásban részesülőknek havonta legalább tíz munkanapot kéne dolgozniuk, a másik változat szerint, mivel nem azonos összegeket kapnak, ötezer forintonként egy napot. Helyi szinten azt szeretném elérni, hogy behozzuk őket a munka világába, ahol egy jó közösségben talán még a munkakedvük is megjön, hiszen látják két kezük munkájának eredményét, amire büszkék is lehetnek. A gyerekeiknek sem mindegy, ha szüleik dolgoznak és ezzel példát mutatnak nekik. Az országnak meg azért lenne fontos ez a döntés, hogy ezek az emberek ne jelentsenek többletterhet számunkra.

– Nem tart attól, hogy az iskolakötelezettséghez kötött segélyhez hasonlóan ez sem nyeri el mindenki tetszését?

– Tudom, hogy ez is jogszabálysértő lesz, de mit tehetünk, ha senki nem akarja megváltoztatni a rossz törvényt. Pedig csak a jól bevált magyar közmondást kéne alkalmazni: aki nem dolgozik, ne is egyék! Miközben egyre több korosztály nő fel abban a felfogásban, hogy csak jogaik vannak, kötelességeik nincsenek, tudatosítani kellene bennük, hogy egyesek azért szegények, mert nem dolgoznak, holott munka lenne számukra. Itt, Monokon is van olyan család, amelyik havi szinten támogatás és segély címén polgármesteri fizetésem dupláját veszi fel, ám felelősség egyáltalán nem terheli. A tisztességes munkavégzésben elfáradt ember éjjel lopni sem megy, hanem megpróbálja kipihenni magát. Mivel minden ország létének alapja a munka és a tanulás, ezek megfelelő törvényi szabályozása a pártok kötelessége lenne. Ha ezek hosszú távon nem megfelelőek, a rendet csak nagyon nehezen lehet majd visszaállítani, pedig az országra vigyázni kell, mert ellenkező esetben el fogunk veszni, és helyünket más népek foglalják el. Ezeréves múltunk nem biztosíték az ezeréves jövőnkre, ezért megmaradásunk érdekében kérem csatlakozásra a monoki önkormányzat döntésével egyetértőket.

Szakács Gábor