A kötet javára válik a hasonló tematikájú anyagoknál gyakran hiányzó jegyzetapparátus, amely komoly segítséget nyújt az író koncepciójának befogadásához. Mert az kétségtelen: Francois Favre elkötelezettséggel áthatott, vallási bázisra épülő művet rakott le az asztalra. Ahogy a kötet mottója is rögzíti: ez a könyv az Igazságról szól, mindazoknak, akik szívvel és lélekkel keresik azt. Ezért hát nem meglepő az intuitív megközelítésmód, ami a könyv lapjain végigvonul. Ez a nézőpont részint rokon Julius Evola módszerével: a szakrális tradíciót úgy lehet helyesen interpretálni, ha a tanulmányozása pillanatában azonosulunk a téma tárgyával. A hivatalos szaktudomány azonban nyilván más véleményen van, csakúgy, mint az egyházak a munka tárgyát érintő álláspontjai. „Tanításának lényegét mítosz alakjába öltöztette. Középpontjában – a többi dualisztikus vallásrendszerhez hasonlóan – a Jó és Rossz, a Fény és Sötétség ellentéte áll” – írta Hahn István az Istenek és népek című könyvében. Ez az alaptétel, amely a manicheizmust a bölcseleti, politikai nyelvben a végletes szembenállás, kizárólagosságra törekvés jelentéstartalmával töltötte fel. Ezen kíván árnyalni a kötet: „Amikor manapság a manicheizmusról beszélünk (és ez elég gyakran megtörténik), mindig szóba kerül az egymástól jól elkülöníthető Jó és Rossz, az örök harcban állók. Márpedig, ahogy ebben a könyvben is szeretnénk bebizonyítani, ez túlságosan is leegyszerűsítő megközelítés. Ezt a koncepciót Ágostonnak és a keresztény, muzulmán, perzsa és kínai eretnekségnek köszönhetjük.”

A kereszténység által szentként tisztelt Ágoston „dögvészes eretnekségnek” titulálta a história egyik legüldözöttebb vallását. Máni követőit tűzzel-vassal irtották. Nem valósult meg Máni álma: „Az én reménységem eljut majd nyugat felé, hangját majd meghallják a világ minden nyelvén, és hirdetik a világ minden városában.” A könyv szerzőjének állásfoglalása szerint a manicheizmus Közép-Kelet (Zarathusztra) és Nyugat (Krisztus) hitének összekapcsolódása, és Máni az utolsó próféta, akinek „spirituális családfája” a három elődtől Noén, Széthen keresztül Ádámig vezet. A vallás a 7–8. században még az Ujgur Birodalom hivatalos hite, de végül elenyészik az egykori közösség.

A gnózis a görög gnosis szóra vezethető vissza, jelentése ismeretek, kinyilvánított tudás. A kereszténység spirituális irányzatainak dualisztikus szemléletére alkalmazzák a fogalmat. A gnoszticizmus a krisztianizmus kezdetének ezoterikus tanait jelöli.

A kötet szerint azonban a gnoszticizmus nem fedi le teljesen a gnózis jelenségét. „Egyúttal a gnózist sem fedi le teljesen mindaz, ami ezekhez a rendszerekhez tartozik: hiszen van héber, keresztény, buddhista és iszlám gnózis.” S ezután olvasható a szerző szakralitással kapcsolatos alapállása: a különböző mozgalmak közötti kapcsolódást nem történelmi szinten kell keresnünk – ezek a történeti kutatások hiábavalóak, mert nincsenek, vagy megsemmisültek az erről szóló dokumentumok – ezért inkább a képzelet világában, a szimbólumok között kell keresgélnünk. Ez az egzakt tudomány számára lapályos terület, a bizonytalan kézfogása a spekulációval. A szövegértelmezések (hermeneutika) a manicheizmus, s a könyvet is átsugárzó újmanicheizmus sarkalatos pontja. „Ma már bizonyosan tudjuk, hogy e szent szövegek legalább kétszintű igazságot tartalmaznak”, szögezi le Favre. Így egyenes út vezet ahhoz a későbbi megállapításához, miszerint Máni vagy tanítványai által írt szövegek elsősorban jelképesek, ezért tanait belső elsajátítással kell értelmezni.

A kötet Zsoltárok című második része közli a Gyöngy-himnuszokat. Ez a rész egy külön kis zsebkönyvben is megjelent a kiadó gondozásában. Eme a válogatás zömében a Máni zsoltáraiból (Manichean Psalm-Book) származó szöveget tartalmazza, amelyet az eredeti görög-kopt textus s az angol fordítás után fordított németre Christa Maria Siegert. Magyar nyelvi talajba dr. Juhász Edit és Gyura Árpád ültette. A versek évszázadokig hevertek az ismeretlen múlt rejtekében, míg 1900 körül a Kínához tartozó Turkesztánban töredékeket találtak. 1930 táján pedig rossz állapotban kerültek elő leletek az egyiptomi Medinet Mádiban. A restaurálás komoly szakszerűséget igényelt, hiszen szinte a felismerhetetlenségig koptatta az iratokat az idő:

„Én Máni vagyok, Jézus Krisztus apostola,

/ Kit azzá tett az Igazság Atyjának

akarata. / Általa létezem, belőle eredek, /

akire nézve vannak mindenek, / kinek létezése

nem fogyatkozó, / mert Ő örökéltű, /

Örökkévaló.”

A szavakon túl, a harmadik részben látható a manicheus képek gyűjteménye. Merített papíron sorakoznak a manicheus világ képei, a fennmaradt emlékek. Egy olyan letűnt, de a kötet által is élesztgetett világ argumentumai, mely a kiválasztottak számára adott parancsolatokat imigyen szabta meg: Ne hazudj! Ne ölj! Ne egyél húst! Igaz szavakat követelt és boldog szegénységet hirdette.

Máni, a pártus származású próféta i. u. 216–276-ig élt. Neve szanszkrit nyelven a „drágakő, gemma”, asszír nyelven pedig az „edény, ruha” jelentéssel bír. Babilonban született, orvosi hivatást vállalt, s a művészetek irányába fordult. Tanításai szinkretista jellegűek voltak: saját ideáival egyesítette Buddha, Jézus, Zarathusztra tanításait. Kidolgozott egy sajátos, az asszír és iráni írásmódból kidolgozott, az arabnál gazdagabb karakterkészletű írásrendszert. Saját maga foglalta írásba vallásrendszerét, hite elterjedt a Római Birodalom keleti tartományaiban s Közép-Ázsiában. I. Sapur perzsa király még rokonszenvvel vegyes kíváncsisággal tekintett Máni irányzata felé. Találkozik az uralkodóval, s megkezdi küldetését Perzsiában, Indiában, Szíriában és Egyiptomban. Huszonnégy esztendeig tartó hitterjesztő tevékenysége egybeesik Perzsia felemelkedésével. Sapur meghal 271-ben, akit fia, Hormizd követ. Utóda, I. Bahram Máni ellen fordul. Rabságba veti, így élete utolsó három évét börtönben tölti, s a monda szerint kínhalált hal a perzsa miniatúrák kitalálója.

Vass Krisztián

Francois Favre: Máni, Kelet Krisztusa, Nyugat Buddhája (L. N. L. Kiadó, 2007)