– Mielőtt bármit is kérdezne. Végignézte filmet?

– Igen.

– Sokan mentek ki a vetítésről?

– Miért, gyakran kimennek?

– Az emberek megszokott sémák, formák alapján élnek. Ha valami rendkívülivel találkoznak, nem tudják, hogyan viszonyuljanak hozzá, a bizonytalanság érzése lesz rajtuk úrrá, s végül kimennek.

– Nem lehet, hogy egyes gyomorforgató jelenetek miatt hagyják el a termet?

– Ez a film arra inspirálja az embert, hogy saját magában tisztázzon bizonyos kérdéseket. Nem szeretjük ezt az állapotot, de kívánjuk, és mivel a filmem utat mutat, bár kimennek az emberek, valami vonzza, kényszeríti őket, hogy vissza-visszatérjenek. Érdekes, hogy azok jönnek vissza a leggyakrabban, akik a legelején távoznak.

– Ettől függetlenül vannak tényleg elég morbid jelenetek a filmben. A főhőst gyermekkorában úgy fenyíti apja, hogy négykézláb állva, pórázra kötve kutyatálból eteti.

– Ez megtörtént dolog, nem én találtam ki, hanem az élet. Jean-Michel Basquiat-ot, a híres festőt apja kényszerítette, hogy úgy egyen a földről, mint a kutya.

– Akkor ez egy életrajzi szál, vagy mondani is akart vele valamit?

– Inkább én kérdezném meg, ön mit értett ebből a filmből?

– Kezdetben erősen vizuális, lírai alkotásnak tűnt, de végül is egy nagyon beteg ember lelkét láthattuk.

– És miben nyilvánul meg ez a betegség, ha azt gondolja, hogy ennyire beteg?

– Mondjuk a gyerekkora olyan erős pszichés nyomokat hagyott rajta, hogy felnőttként önként viselkedik így. Régi jelenség az is, hogy a művész fájdalomból, lelki problémákból, szenvedésből alkothat igazán nagyokat. De nem vagyok benne biztos, hogy ez jó.

– Heine mondta, hogy a gyöngy a kagyló könnye. A főszereplő életében traumatikus, zavaró eseményekből születik valami gyönyörű. Ez csak alátámasztja, amit ön mond.

– De ez az ember lehet boldog így?

– Kétségtelen, hogy traumatikus, nehéz gyerekkori élmények határozzák meg az életét ennek a nagyon érzékeny embernek. Megpróbál ezekkel megbirkózni, ahogy ez általában is nagyon sok tizenévesre jellemző, akik nehéz élményeket élnek át, és érzékenyen, fájdalmasan reagálnak a külső világra. Hála Istennek, a mi hősünk azonban nemcsak érzékeny fiatalember, de művész is. Az élményeket és traumákat így költészetté formálja, át tudja adni, kidobni magából, és a vége mégis reményteljesen zárul. A művészet szebbé, értékesebbé teszi az életet magát, másrészről én nem a hétköznapi életet mutatom, hanem a főhős lelkének szüleményeit. Leginkább azokra a dolgokra emlékezünk, amelyek soha nem történtek meg, nem is történhettek volna. Milyen érdekes az emberi agy, hogy néha annyira elhiszünk valamit, hogy megtörtént vagy lehetséges volt, hogy végigkíséri az életünket. Ezt az életet akartam bemutatni, a belső életfeldolgozást, ami a költőben megtörtént.

– A filmjében nem beszélnek. Ennyire vizuális a műfaj, vagy egyszerűen itt nem volt szükség a beszédre?

– Ön mit gondol?

– Azt, hogy nagyon tehetségesnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy szavak nélkül próbáljon átadni egy filmet ma a közönségnek.

– Ezek szerint nem vagyok tehetséges.

– Nem ezt mondtam, csak ma a világ filmkészítésének túlnyomó százaléka szövegre épülő mozikból áll, s az emberek azokat igénylik.

– Nem kell a filmnek szöveg. Ha nem hinnék ebben, meg sem próbálkoztam volna vele. De valóban, számomra sokkal fontosabb az, ami szavakon túl történik, mint ami szavakon belül létezik. Hiszek benne, hogy sokkal tovább emlékeznek vissza a nézők erre a filmre, mint száz másikra, amelyben beszéltek. A New York-i Modern Art Museumban egy vetítés után beszélgettem a nézőkkel, és valaki megkérdezte, miért nincsenek a filmben szavak. Mielőtt válaszoltam volna, valaki más feltette a kérdést: hogyhogy nem voltak, hiszen tele volt velük. Hamarosan az egész terem megosztódott, és megkérdeztem azokat, akik állítólag szavakat hallottak, hogy gondolták ezt. Akkor döbbentek rá, hogy egy beszélgetés valóban folyt, bennük.

– Önre jellemző, hogy művészekről forgat filmet. Miért?

– Ha a társadalmat az emberi szervezethez hasonlítjuk, akkor a művészek az idegsejtek. Egy rendőr vagy egy gengszter primitív emberi lény. Nem tud nekem olyat adni, amitől én több leszek. A művészek a társadalom egészében az idegszálak, ők tartják fenn azt.

– Mi van akkor, ha nem jók ezek az idegszálak?

– Általában rossz művészeink vannak. De igazából az idegszálaink is azokat az érzéseket továbbítják a leggyorsabban, amelyek rosszak és kellemetlenek. Ez olyan, mint a hegedűművészeknél. Százezrek, több milliók tudnák húzni a vonót a hegedűn. Ettől még nem művészek. De egyszer-egyszer megjelenik valaki, akire felnézhetünk. Sokan vannak, akik nem valódi művészek, mégis benne vannak ebben az idegrendszerben.

– Ön több művészeti ágban alkot, a filmjének rendezője, zeneszerzője és operatőre is volt, és a forgatókönyvet is ön írta. Miért?

– Mert így a legegyszerűbb. Vizuális típus vagyok, és mindig tudom, mit akarok, a legelső gondolattól kezdve. Ezért a legegyszerűbbnek azt találom, hogy magamat kérjem meg, tegyek meg mindent minden téren. Másfelől ez például egy kis költségvetésű film volt. Miért ne fizessek másnak, amikor magamnak nem fizethetek.

– Miért hagyta el Lengyelországot?

– 1981-ben Angliába utaztam egy film előkészületeihez. Akkor Lengyelországban hadiállapotot vezettek be, és az élet úgy akarta, ne térjek vissza, hanem az USA-ba menjek. Ilyen értelemben emigráns vagyok, mert amikor kimentem, kérvényeztem az amerikai állampolgárságot. Aki akkor tehette, külföldön maradt. Most már azonban oda megyek, ahol munka van, más világ lett közben. Van lengyel útlevelem, de tulajdonképpen az egész világon élek.

– Dolgozik még Lengyelországban?

– Igen, most már elég sokat is.

– Milyen az ottani filmkészítés helyzete?

– Be kell vallanom, túl kevés lengyel filmet nézek, és ha látok is valamit, nem meggyőző számomra a lengyel mozi állapota.

– És az országé? Követi az otthoni helyzetet?

– Lengyelország? Ilyen nincs már. Eltűnt. Én egy teljesen más országban nőttem fel.

– Milyenben?

– Az a világ fekete-fehér volt, és világosak voltak a kontúrok, nagyon precízen lehetett látni. Érdekes módon akkor, abban az időben, amikor a legerősebb volt a manipuláció, az emberek tudták, mi a jó és a rossz, el tudták határolni egymástól. S mivel a külső élet elég szerény és szegényes volt, a belső életünk ezáltal nagyon gazdag lett. Ezt most már nem tapasztalhatjuk, hiszen az amerikai életstílus feltétel nélkül kényszerítette térdre az egész világot. Elveszítettük a saját identitásunkat, a kulturális önidentitást, ugyanazokat a filmeket nézzük, amiket ők, az ő újságjaik modelljére adjuk ki a sajátjainkat. Lengyelország ma már ugyanolyan, mint a világ bármelyik országa, felhagytunk a saját ízlésünkkel, feladtuk a saját világunkat. És emiatt még elidegenítettebbnek érzem magam Lengyelországban, mint bárhol a világon.

– És akkor hol van otthon?

– Ha én lengyelségre gondolok, ön pedig magyarságra, akkor mi jut eszünkbe? Arcok, utcák és jelszavak, amelyekből fel van építve az a tudat, ami a mi öntudatunk, és ami egy országot jelenthet. Ezek olyan érzések, amiket el sem lehet így mondani, de ha most ön rákényszerít, hogy utánagondoljak, hol a legjobb, elmondom. Lengyelnek érzem magam, csak otthon a legkevésbé. A mi kis hazánk, ahogy mostanában olyan szívesen emlegetjük, nem az országunk, hanem a család, az udvar, az emelet.

– Réges-rég létezik egy szólás a lengyel–magyar barátságról. Szlogennek tartja, vagy van valós tartalma?

– Nem én vagyok az, aki ezt meg tudná mondani, mégis kétségtelen, hogy a lengyel emberek nagyon szimpatizálnak a magyarokkal. Talán azért, mert bár nem vagyunk szomszédok, hosszú ideig közösek voltak a határaink is, és akár más országokat is szerethetnénk ugyanennyire. Hogy miért épp a magyarokat? Ez szimplán mágia.

Herbák Dóra