– Amikor ez az interjú készül, már új miniszter irányítja a tárcát. A korábbi vezetők Horváth Ágnes menesztése után egységesen lemondtak, jelenleg munkát keresnek, köztük Matejka Zsuzsanna kabinetfőnök, és Kincses Gyula államtitkár, akik korábban önnel, pontosabban önnél dolgoztak, akárcsak Gulyás Antal, a Svábhegyi Gyermekkórház felszámolásával megbízott miniszteri biztos. Elfogadva, hogy az ön és cégei lobbiereje és kapcsolatrendszerének hatékonysága töredéke annak, mint amit feltételeznek, úgy érezzük, ez a magas „Somody-állandó” azért magyarázatra szorul.

– Ezen én is sokat gondolkodtam. Amiben csalódtam, hogy elvártam volna a nyilvánosságtól, és elvártam volna az érintettektől is, hogy ezt valahogyan a helyére tegyük. 1981-től az egészségügyben dolgozom, a helyzetem annyiban különleges, hogy nem kötődöm egyetlen szakmához. Hosszú időt töltöttem a gyógyszeriparban, tíz éven keresztül foglalkoztam a járóbeteg-ellátással, és intenzíven a rehabilitációval is, tanácsadó cégem van 2004 óta. Emberek százaival találkoztam, és azt lehet mondani, hogy egyre kevesebb olyan potens egészségügyi szakember van, aki ne lett volna valamilyen kapcsolatban velem. A jelenlegi, illetve volt egészségügyi tárca esetében a véletlen az, hogy egy nagyon jó műhely alakult ki a Misszió körül. Még 1994-ben álltunk neki azzal a céllal, hogy megpróbáljunk egy modern, európai szintű járóbeteg-ellátást teremteni. Ez egy rendkívül izgalmas kihívás volt a szakma elitjének, és nagyon sok fiatalt is rá lehetett erre venni. Matejka Zsuzsa volt az, aki ebben egyfajta kohéziós szerepet töltött be. Az emberek különböző időszakokra nem azért jöttek a misszióba, Horváth Ágnestől Gulyás Antalig, mert én voltam az egyik tulajdonos. Gulyás Antallal például, amíg ő ott volt, egyszer sem találkoztam. Egy beosztott volt, én évente kétszer-háromszor jártam ott a tulajdonosi taggyűlésen. Ezek az emberek a karrierjüket építették, és azért kerültek a hatalom közelébe, mert az a tudás, amely az irányított betegellátás rendszerén keresztül országosan is ismertséget adott, felnyomta őket oda.

– Horváth Ágnest például elég magasra…

– Ő egy rendkívül agilis szakember, jó értelemben vett karrierista. 2004 decemberében érkezett, én pedig egy év múlva eladtam a részesedésemet. Hogy államtitkárból miniszter lett, azon meglepődtem. Azért nem fantasztikus, hogy van valaki, akinek az a legnagyobb szakmai sikere, hogy vezetett egy vidéki járóbeteg-intézetet, majd egy héttel ezelőtt pedig azt látom, hogy nagy interjúban, egész oldalon előadja, mi a helyes egészségpolitika az országban? Erre azt mondom, hogy ennek a hölgynek százszor akkora egója van, mint nekem. Ez is mutatja, hogy ha akarnék, sem tudnék rá hatni. Nekünk nagyon sok konfrontációnk van ezzel a minisztériummal. Leginkább az okoz gondot, hogy kiszámíthatatlanok a folyamatok. Akik velünk akarnak dolgozni, akiknek tanácsot akarunk adni, azoknak el kellene tudnunk mondani, hogy mi lesz, fel kellene készülnünk rá, pályázatokat kellene írni, hogy megújítsunk bizonyos folyamatokat az adott egészségügyi intézetekben. De most minden áll, mert nem tudjuk, hogy mi lesz. Én ebbe nem tudok beleavatkozni, mert ez most pártpolitikai dolog. Az egészségügyi reform jelenleg az MSZP és az SZDSZ pártpolitikusainak a vitája. Ebben, szemben a sajtóhírekkel, valójában sohasem vettem részt, és nem is fogok.

– Több alkalommal felmerült a neve egészségügyi miniszterként, először az Orbán-kormány ideje alatt. Ezek szerint az elhatárolódás nem volt mindig ilyen egyértelmű?

– 2000 körül a miniszterség fantasztikus kihívásnak tűnt. Az ember csinál egy gyógyszeripari sikerkarriert, létrehozza a Missziót, ezt a mintaintézményt, egy jól működő rehabilitációs ellátást és így tovább. Miért ne lehetne így egy országos rendszert is? Áldom a szerencsémet vagy a sorsot, hogy ebbe nem mentem bele. Ma már látom azt, hogy nem az értékek alapján, a miniszter tudása és teljesítménye szerint alakulnak a folyamatok, hanem pártpolitikai álértékek mentén. Az álértékek mentén csak véletlenül lehet eredményt elérni. Mi az irányított betegellátással kapcsolatos elképzeléseinket Kökény Mihály miniszter, azaz a Horn-kormány ideje alatt alakítottuk ki Jávor Andrással és olyan emberekkel, akikről sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy baloldali orientáltak. Ezt az elképzelést Gógl Árpád és Mikola István minisztersége idején vittük olyan állapotba, hogy széles körben működőképessé vált. A Fidesz-kormány alatt sikerült a rendszer létjogosultságát megerősíteni. A Medgyessy-kormány pedig ennek a továbbfejlesztéséről döntött.

– Mi volt ennek a rendszernek a lényege?

– Hogy miként lehetne a mindennapi egészségügyet javítani, hogy elszámoljunk a pénzzel, hogy legyenek bizonyos protokollok, hogy mit lehet és mit nem lehet tenni. Hogy ne az orvos szubjektív döntése legyen, hogy a tízforintos gyógyszer helyett az ezerforintosat írja fel, csak azért, mert egy gyógyszergyári orvoslátogató erre rábeszéli. Arról van szó, hogy a rendszer iszonyúan drága, és oda kell figyelni, hogy hogyan csináljuk. Hogy szerződhessünk a szolgáltatókkal, várhassunk el tőlük minőségi szolgáltatást, hogy a betegek lehetőleg egyeztetett időpontra mehessenek az intézetekbe, vegyenek részt a megelőzésben, rá tudjuk venni őket, hogy a szűréseken részt vegyenek.

– A kórházműködtetésre szakosodott, és főleg baloldali megyei és városi önkormányzatokkal sikeresen együttműködő Hospinvest igazgatótanácsának elnöke, Kollányi Gábor úgy véli, az egészségügy zárt világ, itt mindenki mindenkit ismer. Mit gondol erről?

– Egyrészt azt, hogy lehet politikamentesen csinálni a szakmát. Mi például a Pharmavittal anno soha semmilyen pályázaton nem vettünk részt – vagyis ez stratégia kérdése. Másrészt Kollányi megnyilvánulása elsősorban az azonos szakmában dolgozókra vonatkozik. Vele egyszer vagy kétszer találkoztam az életemben. Kórházigazgatókat nem ismerek, az orvosszakmával sincs mély kapcsolatom. Közgazdászként inkább a vezetőkkel, a gazdasági-informatikai oldallal foglalkoztam, a marketinggel, a piaci oldallal.

– A 2006-os választások után elindult egészségügyi reformban is amolyan középutas álláspontot foglalt el. Kiállt a több-biztosítós modell mellett, de élesen bírálta a végül kidolgozott koncepciót és „öszvér”-javaslatot, ahogy a kommunikációt és az egyeztetési folyamatot is. A biztosítási rendszer végleges formájának kialakítására egy nagyon távolinak tűnő, 2013-as időpontot adott meg. Van erre idő? Nem olyan ez, mint az euró bevezetése, álmodozik róla a kormányzat, de egyre messzebbre kerül?

– Számomra az egész egészségügyi reformnak, függetlenül attól, hogy milyen párt vezeti, teljesen abszurd eleme, hogy úgy próbálják meg átalakítani az egészségügyet, hogy az átalakítás és az egészségügybe befolyó óriási fejlesztési pénzek felhasználása párhuzamosan történik. Gondoljuk el, hogy van egy óriási vállalat, amit rendkívül keményen modernizálni akarnak. Január elsején kezdik: rombolnak, építenek, rombolnak, építenek. És ugyanekkor, január elsején kezdik a stratégiaépítést. Annak a stratégiának mi értelme van? Én ilyet még nem láttam, számomra ez döbbenet. Ezért mondtam a 2013-at. Addig fogjuk felhasználni a több százmilliárd forint értékű uniós forrást az egészségügyben, akkor fogjuk látni, mi lesz ennek a fizikai eredménye, akkor már ott lesznek az épületek, az eszközök, az infrastruktúra, minden. 2013-ig nem szabadna ráengedni a versenyt erre a rendszerre. Az én javaslatom az volt, hogy a hét régióban pályáztatás és versenyeztetés után jöjjenek létre privát biztosítók, és emellett létezne tovább a ma működő, központi OEP-rendszer, de a hét régióra lebontva, regionális egészségügyi pénztárakként. Így lenne az emberek választási lehetősége, és 2013-ra az egyik régióban mondjuk 70 százaléknál tartott volna a privát és 30 százalék maradt volna az államinál, a másiknál meg fordítva. Utána a kormányzat eldönthette volna, hogy mi a következő lépés. Kiléphet, szabályozhatja, vagy megengedi, hogy az államiak egymást felvásárolják, és kialakult volna az országban egy, kettő vagy három nagy, állami tulajdonú rendszer. Ez hasonlítana azokhoz a pénztárakhoz, amik szövetkezeti vagy kooperatív formában működnek néhány nyugat-európai országban. A privát biztosítók is vásárolhatnának egymásból. Ha én privát biztosítót vezetnék, akkor hogyan döntsek arról, hogy melyik szolgáltatótól vegyek hosszú távon szerződést, amikor azt sem tudom, hogy mit és hol fognak majd modernizálni? És ebbe nem is szólhatok bele. Magyarországon nem tudunk hosszú távon dönteni, ezért rövid távon az egész beakad.

– Kollányi mondta néhány hete, hogy a Fidesz egészségügyi politikájában az ellátórendszerrel kapcsolatban korábban az a koncepció jelent meg, amit ők is képviselnek. Egyetért ezzel? Olvasta a Fidesz tavaly év végén megjelent Erős Magyarország című programja vonatkozó részeit?

– Nagyon veszélyesnek tartom, hogy a szolgáltatásban bárhol abszolút monopolhelyzet alakuljon ki. Tételezzük fel, hogy Heves megye száz százalékban a Hospinvesté. El tudom képzelni, hogy ezt jól meg tudja szervezni, hogy jobb lesz az ellátás, mint most, de csak akkor viselhető el egy ilyen monopolhelyzet, ha egy hasonlóan kemény erővel rendelkező felügyelet működik. Ilyen felügyelet azonban nem jöhet létre erős pártpolitikai befolyás alatt. Ennek a felügyeletnek olyannak kell lennie, amely a szolgáltatót hajtja, és kiveri belőle a teljesítményt. Ha azt tesszük, ami a Hospinvest-modell, akkor az ország összes egészségügyi szolgáltatása néhány nagy kézbe kerül. Ha a Fidesz elképzelése arra megy ki, hogy inkább a szolgáltatásokat kell fejleszteni, és oda beengedni a privát befektetést, akkor én azt kérdezem, hogy milyen kontroll lesz képes ezeket a szolgáltatókat kézben tartani? Igenis meg kell tartani a nemzeti kockázatközösséget, megengedve a regionális választást az állami és a privát biztosítók között. Lenne két megrendelő, Heves megye esetében egy regionális egészségbiztosítási pénztár és egy privát cég, amely szintén ellenőriz. A Hospinvest intézményeinek e két biztosító felügyelete alatt kellene a betegeket kiszolgálni.

– Hiú ábránd a Fidesz elképzelése a magántőke részleges beengedéséről?

– Szeretném hangsúlyozni, hogy már ma is óriási méreteket öltött a privatizáció az egészségügyi ágazatban. Akik azt hiszik, hogy az egészségügyben bármi államilag van meghatározva, nagyon tévednek. Itt államilag már csak az van meghatározva, hogy mennyi pénzt tudunk áldozni az egészre. Szerintem az emberek többségének eszébe nem jutna azt gondolni, hogy a meddőség kezelése nyolcvan százalékban privát kezekben van. A gyógyszerellátás, a diagnosztika, a beszállítók, minden privát, már a takarítók is, divatos szóval élve, ki vannak szervezve. Amiről beszélünk, az valójában egy üres struktúra. És itt lép a képbe a korrupció. Ha egy önkormányzat mint tulajdonos nem tudja, hogy milyen beruházást kell végezni, akkor azt a kórházvezetők döntik el, és ezek a beruházások sok esetben tízmilliárdos értékűek. Ilyenkor csak az egyénen múlik, hogy ellenáll-e például egy beszállítói érdeknek, ami szívesen támogat bármit és bárhogyan, csak ő nyerjen. Jó pár nemzetközi példát ismerünk, ahol milliárd eurós korrupciókra derült fény. Miért gondoljuk, hogy éppen Magyarországon nincsenek ilyen visszaélések? Ebben az országban irdatlan méretű a korrupció. Hálapénz, a gyógyszergyárak orvosok befolyásolására költött pénze, a beszállítók döntéshozók meggyőzésére fordított pénze… Én ezt mint bennfentes látom. És úgy érzem, a jobboldali gondolkodású emberekben van egy vágy, hogy ezt tisztességesen kell végezni, és hogy ha ez állami vagy önkormányzati tulajdonban van, akkor ez mindenképpen tisztességes és jó kezekben van. Pedig lehet a privát szférában is jót és az államiban meg rosszat csinálni, és fordítva. Vagy egy másik példa. Ha valamilyen területen elkezdtem dolgozni, megpróbáltam ott újat hozni. A magyar gyógyszeriparban behoztuk a generikus termékeket. Minket nagyon nem szerettek ebben az országban, mert azt akartuk, hogy olcsóbb gyógyszerek menjenek a piacra, gyorsabban törzskönyvezzék őket, jobban odafigyeljenek, hogy mi a beteg érdeke. Most megalapítottuk a CIRIS Budapest meddőségi centrumot. Mint állampolgár és mint apa is elképesztőnek találom, hogy van tizenvalahány meddőségi centrum Magyarországon, és hiába szeretném a szolgáltatásukat mérlegelve valamelyiket igénybe venni, sehol nem áll rendelkezésre objektív elemzés az intézmények eredményességéről és minőségéről. Nem mondják meg, hogy hány beültetésből hány sikeres. Ez felháborító egy rászoruló párral szemben. Azt szeretném, hogy mindenki mutassa fel, hogy mit tud. Aki jobb lesz, az legyen sikeres. Egy ilyen területen, amelynek közel 80 százaléka magánkézben van, nem lehet másról beszélni, mint piacról.

– Mit gondol a népszavazás eredményéről?

– Főleg a volt szocialista országokban jelent nagy problémát, hogy mivel úgymond ingyenes volt a legtöbb szociális és állami szolgáltatás, ezeket szívesen és korlátlanul használták. Teljesen bizonyított és sok helyen alkalmazott dolog, hogy valamilyen korlátot építenek a rendszerbe. Az az elképzelés, hogy ennek legyen egyfajta lebeszélő hatása, hogy „gondold meg, valóban érdemese elmenni”, szerintem megvolt. Mellesleg nem kevés tisztességes anyagi juttatást biztosított az orvosoknak. Többekkel beszéltem, akik azon keseregtek, hogy mennyire megnőtt a telefonhívásaik száma, mert nem mentek be az emberek feleslegesen a rendelőbe, hanem megkérdezték őket telefonon. Elképzelhetőnek tartom, hogy két-három év után már nem lett volna sok értelme ezeknek a díjaknak, az emberek hozzászoktak volna, és a tényleges igényeik szerint használták volna az ellátórendszert. Egy szabályozottabb biztosítási rendszerben, ahol jobban odafigyelnek, milyen szolgáltatást kell és lehet igénybe venni, később akár maguktól is eltűnhettek volna a díjtételek.

– Minden lehetséges fórumon hangsúlyozza a prevenció és a rehabilitáció szerepét, legutóbb az eVITA program kapcsán, amelynek ön a vezetője. A cél az egészségügyi és a szociális ellátás fejlesztése, az otthonápolás támogatása, a távdiagnosztikai és távgyógyászati rendszerek elterjedésének segítése. Mit vár ettől a programtól?

– Mindig el kell döntenünk, hogy a felszínről vagy a lényegről beszélünk, minőségről vagy mennyiségről. Egyszerűen meg tudom fogalmazni: öt olyan dolog van, amivel itt elsősorban foglalkozni kell. Magyarország legnagyobb drámája a dohányzás. A második legnagyobb drámája az alkohol. A harmadik az egészségtelen táplálkozás, a negyedik a mozgáshiány, az ötödik a szűrések alacsony száma. Mehet akárki egészségügyi miniszternek, lássuk be, ezeknek a területeknek a rendbetételével helyreállítjuk a magyar társadalom egészségi állapotát. Ezen kár vitatkozni. A magyar felnőtt társadalom több mint harminc százaléka krónikusan beteg, ilyen nincs Európában. De mindegyik pont esetében erős és ellenérdekelt üzleti körök vannak. Hiábavaló és nevetséges azt gondolni, hogy az egészségi állapotunkat majd egy jobb egészségügyi miniszter, egy jobb egészségügyi struktúra megoldja. Magyarországon növekszik a dohányzó fiatalok száma, mert a dohányiparnak óriása befolyása van, és az állam nem tesz komoly lépést annak érdekében, hogy megnehezítse a gyerekek cigarettához jutását. Az eVITA program azért izgalmas, mert azt mondja, hogy a kórházi szolgáltatások többségének a lényege valójában a szakmai felügyelet. Nem az a fontos valójában, hogy milyen ágyban fekszik, vagy hogy mit eszik a beteg. Azért nem tudom hazaküldeni, mert felügyelet alatt kell tartani. A mai infokommunikációs eszközökkel ez nagyrészt már otthon megoldható. A cél az, hogy a lehető leghamarabb haza tudjuk küldeni a beteget, és ott szinte klinikai felügyelet mellett szedheti be a gyógyszereit, végezheti a gyakorlatait, mérheti a vérnyomását, EKG-ját. Magyarországon például csak az emberek 20-25 százalékát rehabilitálják, az európai átlag 80 százalék. Intézményben, infrastruktúrában nem leszünk képesek a jelenlegit megnégyszerezni.

– A non-profit szférába való visszavonulása mellett személyes élete is új hangsúlyokat kapott. Mi vesz rá egy milliárdos vállalkozót arra, hogy egy szegény, pár száz lelkes, félig roma faluba költözzön, és megpróbáljon segíteni a közösségnek céljai megfogalmazásában és megvalósításában?

– A karrierem nem tört meg, hanem elkezdtem egy másikat építeni. Karrier alatt én az ember fejlődését értem. 2000 körül gyakorlatilag újra kezdtem az életemet, elváltam, otthagytam az akkori munkahelyemet, a Pharmavitot. Én a gazdasági életben szinte mindent kipróbáltam. Voltam a szocialista időkben vállalatvezető, voltam magánvállalatnál, tőzsdei vállalatnál, multinacionális vállalatnál, voltam nemzetközi vezetője a cégnek, dolgoztam több európai és ázsiai országban. Nem éreztem, hogy több évet kellene még a gazdaságban eltöltenem, hogy még több pénzt csináljak, hogy még több üzleti utam legyen. Sokkal inkább vonzott, hogy a társadalom más rétegeit és szféráit is megismerjem és bejárjam. Ennek a folyamatnak a lényege az állandó tanulás. Várszegi Asztrikot barátomnak tekinthetem. Rendkívül fontosak azok az értékek, amikhez egy ilyen lelkiséggel, gondolatisággal bíró ember által jutok. Csányi Vilmos etológustól rengeteg impulzust kapok, hogy jobban értsem az emberi viselkedést, a gyerek, a család, a kisközösség szerepét. John Lukács történészt szintén a barátomnak tekinthetem. Nem akarok húsz könyvet elolvasni a második világháborúról. Hiszek abban, hogy ő ezen a területen egy rendkívül nagy tudású ember. Ő vezetett el engem Tocqueville-hoz és a demokrácia kérdéséhez. Őt olvasva értettem meg, hogy mekkora kihívás a demokrácia, ahol a kisebbség kormányoz a többség nevében. Hiszen ha a többség nem tudja kiharcolni, hogy az ő érdekében kormányozzanak, hanem a kormányzó elit saját érdekeit követi, akkor ez a kisebbség valójában azt csinál, amit akar, és ezt látjuk Magyarországon. A demokrácia működése mindannyiunktól függ. Vácegres egy hétszáz fős falu Veresegyháztól tíz kilométerre, hosszabb távon tényleg ott akarunk letelepedni. Ebben a kis faluban benne van az ország minden baja. És hogyan tudunk ebből kijönni? A veresegyházi életmódprogramban már megégettem magam. Sokat akartam segíteni, iszonyú sokat dolgoztam, és az emberek elutasították. Most a közösségi igényemnek keresem az utat, hogy valahogy ebben a faluban tudjam érvényesíteni. Nem úgy, hogy rájuk kényszerítem az akaratom, hanem párbeszéd útján, és hogy ott segítek, ahol elfogadják. Ha én ezt a falut nem tudom segíteni, nem tudunk közösen fölemelkedni, akkor miért gondolnám, hogy az országot fel tudom emelni?

– A gyerekei is ott nőnek fel?

– A feleségemmel a másik nagy kihívás az életünkben az volt, hogy elhatároztuk, a gyerekeket vallásosan fogjuk nevelni. Ebben Várszegi Asztriknak nagyon komoly szerepe volt. Van egy nyolcéves fiúnk, egy kétéves és egy hároméves lányunk. Azt mondtuk, hogy a két lányt is megkereszteljük és a fiút egyházi iskolába adjuk be, és mi tudatosan elkezdünk járni egyházi továbbképzésre és templomba. Ahogy a gyerek fejlődik a hívővé válás útján, majd meglátjuk, hogy van-e affinitása hozzá, hogyan viszonyul a valláshoz, és mi is vele megyünk. Nem vették fel a gyereket Gödöllőre a katolikus iskolába. Indult Veresegyházán egy református iskola, elég nehéz körülmények között, és oda írattuk be a gyereket. Ott ismertünk meg egy tiszteletest, Fukk Lórántot, aki engem, a feleségemet és láthatóan a gyereket is teljesen megfogott. És egyszer csak az ember elkezdi a tanultakat használni az életében. Mi az, hogy szeretet? Képes vagy-e szeretni embereket, akik nem feltétlenül olyat csinálnak, ami szeretetre méltó? Amikor építettük a házat, nagyon sok konfliktusunk volt. Megyek a templomba, és ott van az az ember, akivel éppen pereskedem, aki véletlenül ugyanabba a templomba jár, és bent persze mosolygunk egymásra. El kell gondolkodnom azon, hogy meg kell-e változtatnom a véleményemet. Tudom-e szeretni ezt az embert, annak ellenére, hogy komoly viták vannak közöttünk?

– Tudatosan tervezi és vezeti az életét. Hogyan igazodik el a tudomány és a közélet aktuális kérdéseiben?

– A tudományban az egyik legfontosabb dolognak a hálózatelméletet tartom. Elolvastam Csermely Péter barátom könyvét. Az ember egyszer csak rácsodálkozik, hogy tényleg így működik a társadalom, ezért van az, hogy ennyire könnyű kapcsolatokat teremteni, ha az ember akar, és ha nyitott a világra, és ezért van az, hogy nem olyan egyszerű erőszakkal keresztülmenni bizonyos társadalmi szöveteken. Azt gondolom, hogy egypár év alatt el tudok oda jutni, értékes embereknek a segítségével, hogy véleményem legyen azokról a kérdésekről, amik a jövőre nézve a legfontosabbak lesznek. A világ egy átmeneti periódusban, válságban van, John Lukács ezt leírta már az 1980-as évek végén. Jánost ismerem nyolc éve, és nem bírom kiszedni belőle a véleményét, hogy jó, jó, de mi jön most? Azt mondja, hogy a történésznek ez nem dolga. A történésznek a múlt a dolga. De mit mondunk a gyerekeinknek? Mit csinálunk egy olyan XXI. században, ahol tudjuk, hogy nem lesz élelmiszer, ha 120 dolláron lesz az olajár, hogy nem lesz Föld, mert meg fogunk sülni az üvegházban? Mit fogok válaszolni a gyerekeimnek, amikor tizenévesek lesznek és azt kérdezik, hogy miben élek, minek élek, mit tanuljak, miért tanuljak, mit kell csinálnom, mi lesz az én szerepem? Amikor mi gyerekek voltunk, voltak erről elképzeléseink, ahogy régen az egyháznak is volt hiteles jövőképe. Ötven évig azt is tudták mondani, hogy felépítjük a szocializmust. Azt hiszem, a legfontosabb dolgom nekem ez. Önmagamat alkalmassá tenni arra, hogy meg tudjam fogalmazni, miért van jövője a gyerekeimnek, a családomnak, a falumnak, az országomnak, a Földnek. És ezek össze vannak ragadva, mert nem mondhatjuk, hogy majd mi egy bunkerban jól megleszünk, és nem érdekel minket, hogy mi van a világban. Én úgy hiszem, hogy mindenki, aki nem a jövő felé tekint, csak a politikát szidja és a mának él, az valamiről lemarad.

Monostori Tibor

Somody Imre

1957-ben született Szombathelyen.

Budapesten és Berlinben végezte közgazdasági tanulmányait, 1984-ben doktori címet szerzett.

1981-től a Chinoin Gyógyszergyárban menedzser, 1986-tól az újpesti gyáregységben gazdasági igazgató.

1988-ban alapította meg a Pharmavit Rt.-t. 1998 és 2001 között a Bristol-Myers Squibb Mead Johnson Nutritionals közép- és kelet-európai vezetője, 2004 augusztusa óta a Somody Kft. ügyvezetője.

1998–2002 között a miniszterelnök Gazdasági Tanácsadó Testületének, 2002 és 2003 között az EU Kommunikációs Közalapítvány Kuratóriumának, 2002–2004 között az Országos Köznevelési Tanácsnak a tagja. 2004 és 2005 között az Irányított Betegellátást Szervezők Szövetségének elnöke.

Az Egészségesebb Életért Alapítvány, a Misszió Egészségközpont, a Bolyai-díj, a Bolyai Műhely alapítója, a Centrál Kávéház újraindítója, a Veresegyházi Életmód Program kezdeményezője.