A történelem nem ismétli önmagát, de néha azért rímel saját magára – írta a nagy amerikai író, Mark Twain. Az első világháború után a Föld olajkincseinek megszerzése jelentette a hatalom kulcsát. A jövő nagy stratégiai fegyvere minden bizonnyal az élelmiszer lesz. Az ENSZ Élelmiszeripari és Mezőgazdasági Szervezetének adatai szerint 2007 és 2008 márciusa közt a gabonafélék ára 88, a növényi olajoké 106, a tejtermékeké pedig 48 százalékkal emelkedett. Az áremelkedés azon 2,6 milliárd ember számára tragikus, akik napi két dollárnál kisebb összegből élnek meg, és a bevételük 60 és 80 százalék közti hányadát költik élelmiszerre.

Az árak emelkedésének számos ismert oka van. A bioüzemanyagok megjelenése, Kína és India növekvő élelmiszer-fogyasztása, valamint az éghajlatváltozások mind meghatározó tényezők ebben. Van azonban egy negyedik fontos faktor, ami az előzőekhez hasonló, ha nem nagyobb mértékben járul hozzá a napjainkban tapasztalt éhséghullámhoz. Marxszal példálózni konzervatív körökben nem feltétlenül szalonképes dolog. Ha a dolgok többségében nem is, néhány momentumban azonban az idő mégis a marxizmus atyját igazolta. Marx megírta például, hogy a technikai fejlődés ellenére a kapitalista rendszer az ésszerű mezőgazdaság ellen dolgozik, ezért a racionális, az emberek javát szolgáló mezőgazdaság összeférhetetlen a kapitalizmussal, pontosabban szólva, annak minősített formájával, az imperializmussal.

Igaza volt. Ínséges idők, rossz termést hozó évek, háborúk persze mindig voltak a történelem során. Míg azonban régen élelmiszerhiány esetén az emberek maguk termelhették meg földjeiken azt, amire szükségük volt, mára ez sok helyen egyszerűen lehetetlen. A rászorulók a világpiactól és idegen hatalmaktól függenek, azt pedig, amit ők termelnek, más aratja le. A példák sora igen hosszú. Az ENSZ adatai szerint India lakosságának egyötöde küzd krónikus élelmiszerhiánnyal, az öt év alatti gyermekek majdnem fele alultáplált. Igencsak furcsa ez annak tükrében, hogy az ország 2004-ben 1,5 milliárd dollár értékben exportált rizst, 322 millió dollár értékben pedig búzát. Egészséges ország export helyett saját éhező lakosait lakatná jól. Kitűnő példa Kolumbia is. A dél-amerikai ország lakóinak 13 százaléka alultáplált. Pedig az országnak szintén virágzó mezőgazdasága van. Szó szerint. Kolumbiában termelik ugyanis az Egyesült Államokban eladott vágott virágok 62 százalékát. De hasonló a helyzet a ma éhség sújtotta afrikai országok zömében is: Ruanda, Kenya, Malawi és Zimbabwe a 80-as években még önellátóak voltak. Mára mind importon és segélyeken élnek. Különösen Kenya helyzete meghökkentő: élelmiszerének 80 százalékát importból szerzi be, miközben exportjának 80 százalékát mezőgazdasági termények teszik ki.

Valami tehát nagyon elromlott. Pontosabban elrontották. Koránt sincs arról szó, hogy a kisüzemű, önellátó gazdálkodás idejétmúlt lenne. Kuba példája is mutatja, hogy kicsi vagy közepes méretű farmgazdálkodással tökéletesen ki lehet elégíteni egy ország élelmiszerigényeit.

Arra, hogy a globalizmus miképpen futtatta zátonyra a fejlődő világ kisgazdaságait, kitűnő példa Haiti esete. A kicsi karibi országban sok más harmadikvilág-beli országhoz hasonlóan az elmúlt hónapokban éhséglázadás robbant ki. A tüntetők az ENSZ-csapatok kivonulását és a 2004-ben külföldi hatalmak segítségével megdöntött Jean-Bertrand Aristide elnök visszatérését követelték.

Az elégedetlenséget az váltotta ki, hogy egy év alatt a rizs ára megduplázódott, az élelmiszerárak pedig átlag 40 százalékkal emelkedtek. A lakosság 22 százaléka így a minimálisan szükségesnél is kevesebb kalóriához jut naponta, és visszasírja a Nyugat által diktátornak tartott Aristide uralmát, amikor bár nem voltak tökéletesek a demokratikus jogok, de legalább volt mit enni. Nem úgy, mint napjainkban, amikor helyi beszámolók szerint Haiti szegényei föld, víz, növényi olaj és só egyvelegéből készült „sárkekszekkel” ütik el éhüket. Nagy szégyen ez egy olyan országra nézve, amelynek lakói mindig is híres rizstermelők voltak.

A 80-as évek elején Haiti földművesei évi 170 ezer tonna rizst termeltek, amivel az ország fogyasztásának 95 százalékát fedezték. Az állam akkoriban, hogy védje termelőit, magas vámtarifát vetett ki a külföldi rizsre. 1995-ben azonban az ország kölcsönök felvételére kényszerült. A Nemzetközi Pénzügyi Alap a folyósítás egyik feltételéül azt szabta meg a haiti kormánynak, hogy az importált rizsre kirótt 35 százalékos vámot mérsékelje 3 százalékra. A kormányzat rosszul döntött: belement az alkuba. Az ország piaca megnyílt a feleannyiba kerülő amerikai rizs előtt. A parasztok nem tudták felvenni a versenyt az olcsó amerikai rizzsel, így sorra mentek tönkre és adták el földjeiket. Mára a Haitin fogyasztott rizs kétharmada az Egyesült Államokból származik. Washington eközben komoly támogatásokat folyósított saját rizstermelői részére. Az amerikai rizstermelők 2003-ban 1,7 milliárd dollár állami támogatást kaptak. Ez azt jelenti, hogy minden rizstermelő gazda, hektáronként 232 dollárt zsebelt be, ami lehetővé tette számukra, hogy terményüket az előállítási költségnél akár 30 vagy 50 százalékkal is olcsóbban dobják piacra, kormányuk számára pedig azt, hogy átvegyék az irányítást Haiti felett.

Haiti esete nem egyedi, bár a nagyhatalmak esetenként más-más módszert alkalmaznak arra, hogy rákényszerítsék a harmadikvilág-beli országokat gazdaságuk liberalizálására és ezzel rátegyék kezüket mezőgazdaságukra. A Világbank és a Nemzetközi Pénzügyi Alap kizárólag akkor volt és ma is csak akkor hajlandó kölcsönt folyósítani egy szegény országnak, ha az először harakirit, pontosabban SAP-ot, azaz egy úgynevezett Strukturális Kiigazító Programot (Structural Adjustment Program) hajt végre, melynek keretében „korrigálja” vám- és adórendszerét, privatizációs programokat indít be és csökkenti a saját termelőinek járó támogatásokat. Ismerős valahonnan?

Első látásra tehát azt hihetnénk, hogy az élelmiszerfronton a gazdag országok nyomják el a szegényeket. Ez azonban nincs teljesen így. Az élelmiszerválság legfőbb haszonélvezői elsősorban magántulajdonban lévő multinacionális cégek. A világ gabonakereskedelmének 85 százaléka hat, a kakaókereskedelem 83 százaléka három, a banánkereskedelem 80 százaléka szintén három óriásvállalat kezében összpontosul. A többségükben amerikai székhelyű mezőgazdasági óriásvállalatok az elmúlt egy évben tetemes haszonra tettek szert az emelkedő árak következtében.

Az egyre növekvő haszonnal működő mezőgazdasági óriások növekvő lobbierővel is rendelkeznek világszerte. Kitűnő példa erre a minneapolisi székhelyű Cargill. A 66 országában – Magyarországon is – jelenlévő amerikai cégcsoportot korábban számos vád érte az amerikai kormányzattal való összefonódásai miatt. A Food and Water Watch nevű washingtoni nonprofit szervezet idén májusban tanulmányt készített a vállalatról, amely szerint a Cargill korábban megakadályozta egy törvény elfogadását, melynek értelmében a polgárok jogot kaptak volna arra, hogy információhoz jussanak a feldolgozási munkákhoz használt mérgező kémiai anyagokról. A tanulmány arról is beszámol, hogy a cég lobbicsoportokat fizetett le különböző kereskedelmi megállapodások, köztük az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás megkötésének keresztülvitele érdekében, jelenleg pedig Kínának a WTO-ba való bevételéért lobbizik. A cég emellett az amerikai farmereknek nyújtott támogatások szinten tartásáért is lobbizik, hiszen így olcsóbban jut nagy haszonnal továbbadható terményekhez.

Az éhező etiópoknak és más szegény népeknek tehát nagyrészt a Cargill termékeit dobálják le repülőgépekről. Az amerikai állam persze busásan fizet a segélyként ledobott terményért.

A Cargill ténykedése nem csak Amerikában váltott ki felháborodást. 2005-ben Üzbegisztánban komoly botrányt okozott azon adat napvilágra kerülése, mely szerint évente 200 ezer üzbég gyerek hagyja ott az iskolapadot, hogy gyapotot szedjen a Cargill érdekeltségébe tartozó területeken. A cég természetesen megúszta bármiféle felelősségre vonás nélkül.

A fenti példák is mutatják, hogy az élelmiszerárak emelkedésével a mezőgazdasági óriásvállalatok hatalma megállíthatatlanul növekszik. Ezzel párhuzamosan azonban az emberek elégedetlensége is nőni fog. Ez pedig a társadalmi egyenlőséget hirdető populista eszmék erősödéséhez vezet. Ez Latin-Amerikában baloldali erősödést, a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában pedig iszlamista reneszánszot ígér. Innentől kezdve pedig már csak idő kérdése, hogy a mai éhséglázadások mikor növik ki magukat igazi forradalmakká. Amelyekből aztán már nem lesz nehéz jó kis háborúkat „növeszteni.”

Sayfo Omar