– Hogyan lett egy pedagógusból kulák?

– Ez jó kérdés… Volt egy kis földjük, de ez még nem is hiszem, hogy indokolta volna. Úgy tudom, vidékenként változott a szemlélet, akadt olyan hely, ahol nagyon könnyen beleesett az ember. A lényeg az, hogy apámat kitiltották az egyetemről, mikor a család kuláklistára került, és utána elvitték három év munkaszolgálatra. Később nagy nehezen visszavették a kolozsvári egyetemre, de végzés után nem tudott elhelyezkedni tanárként. Kísérletezett sok mindennel jobbra-balra, végül is megismerkedett anyámmal, így került Szatmárnémetibe. Egy közeli kis faluban tanított egész életében. Mindig fontosnak tartotta, hogy ugyanolyan szemlélettel és igénnyel közeledjen a falusi emberekhez is, mint a városiakhoz. Nem is tudták elcsalni nagyvárosba tanítani. Ebből a gondolkodásból sok ragadt ránk a testvéremmel.

– Édesapja eredetileg hová való?

– Székelyföldre, az ősi szülői ház itt állt Nyárádszentlászlón, ezen a részen, ahol most beszélgetünk. Tartozott hozzá egy hathektáros terület, nem mondom, hogy kert, mert hat hektár kertnek kicsit nagy, ezen gazdálkodtak. Egy része gyümölcsös volt, a többin állatokat tartottak, művelték. Jó módban élő földműves emberek voltak, amíg az ötvenes években el nem kezdődött a kollektivizálás. Akkor elvették a földet és ezzel a megélhetést is, csak a ház maradt, azt meg ugye jövedelem nélkül nemigen lehet fenntartani, egyre romlott, pusztult. Azért is, mert nagyanyám már 1965-ben egyedül maradt, addigra halt bele nagyapám a kollektivizálásba. Semmiképpen nem akarta odaadni a földjét, hiába verték, próbálták megtörni, sokat szenvedett. Mama negyven évet élt még utána, most halt meg három éve, kilencvennégy évesen. Nem volt könnyű élete. Jövedelme nem volt, nyugdíjat sokáig alig kapott, talán két kiló kenyér árát tette ki, úgy emlékszem. Sokféleképpen tönkre lehet tenni egy embert, nem biztos, hogy az akasztás a legjobb módszer. Az anyai ág ugyanennek a városi változatát élte át Szatmárnémetiben, ott a házat államosították, elvették az üzletet, fölötte volt a lakás, ott laktunk gyerekkoromban. Talán annyival volt könnyebb nekik, hogy városon több lehetőség volt, anyai nagyapám könnyebben föltalálta magát.

– Volt lehetősége magyar iskolába járni?

– Ebben az egy dologban szerencsém volt. Erdélyben minden nagyobb városban csak egy magyar gimnáziumot hagytak meg, kevesen fértek be a diákok közül is, tanárok közül is. Nagy volt a verseny, emiatt igen magas lett a színvonal, a legjobb eredményeket ezek érték el. Akadt olyan osztály, hogy a negyven gyerekből mind a negyven bejutott egyetemre. Bosszantotta is a hatalmat, hogy a kimutatásokban mindig a magyar iskolák szerepelnek az élen, ezért a Ceausescu rendszer vége felé már román osztályokat is beraktak, de én még tiszta magyar iskolában érettségiztem. A másik nagy előny az összetartás volt. Az a rendszer nagyon rágyúrt, hogy megfélemlítsen, sokkal jobban összefogtunk, és ez ma is így van, talán ezért is mások az erdélyi emberek. Műszaki főiskolán tanultam tovább Nagyváradon, de különösebben nem vonzott, csak abban az időben nagyon szűkösek voltak a lehetőségek. A nyolcvanas évek második felében jártunk, a Ceausescu-rendszer legrosszabb időszakában. Fontos volt bejutni valamilyen felsőoktatási intézménybe azért is, mert akkor megúszhatta az ember a katonaságot kilenc hónappal, ez igen sokat számított. Átmeneti korszaknak éreztük azokat az éveket, túlélésre kellett játszani.

– És bejött…

– Be…

– Mikor jöttek Magyarországra?

– 1990-ben jöttünk ki a feleségemmel, akit a főiskola idején ismertem meg. Sok mindenen átmentünk, próbálkoztunk ezzel is, azzal is. Elég hamar vállalkozó lettem, kihasználtuk az erdélyi kapcsolatainkat, a helyismeretünket és azt, hogy akkor még hiánygazdaság volt, kereskedni kezdtünk mindennel, amit el lehetett adni. Közben a feleségem egyetemre járt, angol szakra. 1996-ig folytattuk ezt így, akkor váltottunk, mert kellett valami, aminek jövője van, hiszen az a fajta kereskedés csak átmeneti lehetett. Akkor kezdtünk élelmiszerboltokat működtetni, ma is ebből élünk.

– Nehéznek érezte a megkapaszkodást?

– Úgy gondolom, hogy talán nem is volt nekünk olyan nehéz. Soha nem éreztem hátrányát annak, hogy erdélyi vagyok, inkább mindig az előnyét. Másképpen gondolkoztunk, nyitottabbak voltunk, összetartóbbak, teljesen másképp formálódtunk azáltal, hogy egy másik néppel kellett együtt élni. Magyarként kisebbségben lenni, az összekovácsolja az embereket. Magyarországon viszont, ha megnézzük, ma is csak a széthúzás van. Ez nem vezet sehova.

– Mi adta az ötletet, hogy gyerektábort építsen ide, a régi családi ház körüli hathektáros területre? Illetve, ahogy elnézem, nem is egyszerűen gyerektábor lett belőle, hanem valóságos üdülőközpont takaros faházakkal, jurtára emlékeztető központi épülettel, jókora ebédlővel, meg egy kapus háznak nevezett toronyépülettel, és még itt van a valamikori családi ház is jó néhány szobával.

– Nagy nehezen visszakaptuk a földeket itt Erdélyben, de nem mondhatnám, hogy gyorsan ment. Szerencsére itt – nem úgy, mint Magyarországon – igyekeztek mindenkinek természetben visszaadni, amije volt, ilyen szempontból valahogy emberibbnek érzem a román eljárást. Lehet, hogy ez sem mindig igazságos, de még a sok rossz megoldás közül ez volt a legigazságosabb. Sokaknak sikerült visszakapni a tulajdonukat. Ha nem hagyta magát az ember, akkor célt ért. Ezt mind apám intézte, én ki is maradtam belőle, mert mindig el voltunk úszva a munkával, meg a család is gonddal jár. Ő sokat járt ide, szerette ezt a vidéket, ahol a gyerekkorát töltötte, ragaszkodott hozzá, és ebből sok átragadt ránk is. Aztán úgy adódott, hogy nyolc éve hirtelen meghalt, és ezek a dolgok mind az én nyakamba szakadtak, mert a visszaadás csak egy évvel később történt meg. Akkor már kényszer is volt, hogy jönni kellett, még élt nagyanyám, már nagyon idős volt, nyolcvanhat éves. Ez a ház olyan rossz állapotban volt, hogy nem is volt értelme felújítani, teljesen le kellett bontani, és újra felépíteni ugyanúgy. Apám mindig emlegette, milyen jó gyerektábort lehetne itt létesíteni, ebből indultunk ki. Másrészt meg a december ötödikei szavazás után kezdtünk el azon gondolkodni, milyen nagy baj van az agyakban. Úgy gondoltuk, hogy a gyerekeknél kell elkezdeni a változtatást, a nevelést, és ilyen célból létre kéne hozzunk egy táborozóhelyet, ahol nyaranta több száz gyerek is megfordulhat. Ha itt jól érzik magukat, megismerik ezt a tájat, az itteni embereket, akkor őket már nem lehet hülyeségekkel ijesztgetni, mint a huszonhárommillió román munkavállaló története. Ez indította el az egészet. Elég sokat jártam ki akkoriban, és elkezdtem érdeklődni, hogyan is lehetne ezt megvalósítani. Nagyon jól fogadták, mindenki biztatott, és másfél év alatt, mondhatjuk, hogy elkészült, bár be nem fejeztük, mert még szeretnénk rajta dolgozni, de olyan szintre jutottunk, hogy most már nyugodt szívvel tudjuk ajánlani bárkinek. A tervezővel kiválóan megértettük egymást. Régről ismertem, még amikor a közeli Marosvásárhelyen akartam egy szállodát és éttermet, de arra több jelentkező is volt, és nem ránk esett a választás. Nagyokat beszélgettünk, volt úgy, hogy délelőtt tíz órakor leültünk egy kocsmában, és éjjel kettőkor álltunk fel. Kiveséztünk minden témát. Jól megismertük a másik gondolatait, világnézetét, közel kerültünk egymáshoz. Így adódott, hogy őt kértem fel, tudtam, hogy ő képes lenne épületekké formálni a mi érzéseinket. Persze ez sem ment egyik napról a másikra, hiszen nem egyetlen családi házról volt szó, hanem olyasmit szerettünk volna létrehozni, hogy aki ide bejön, érezze úgy, hogy erre vágyott. Itt nem egyszerűen szálláshelyekről van szó, meg négyzetméterekről, hanem egy érzést akartunk megmutatni és megadni az embereknek. A névválasztással is ezt akartuk kifejezni.

– Meg is akartam kérdezni, miért Pásztortűz a neve; nekem a Toldi előhangja jut eszembe róla.

– Mindenkinek az jut eszébe, de nem onnan van, hanem egy Trianon után létrejött folyóirat címe volt ez, amelyik feladatának tekintette összekovácsolni a leszakadt országrészek íróit. Színvonalas volt, és úgyszintén a túlélésért jött létre. Mi is szeretnénk tovább vinni valamit, és adni. Annak a Pásztortűznek a szellemiségét.

Boros Károly

Elérhetőség: www.erdelyitabor.hu