Bátor ember Szepessy Zsolt, Monok polgármestere. Mint lapunkban kifejtette, annak ellenére köti az elöljáróság munkavégzéshez a szociális juttatások folyósítását, hogy tudják, ezzel hatályos jogszabályokat sértenek. Ha úgy tetszik, ez a polgári engedetlenség egy formája az életellenes, élősködésre ösztönző rendszerrel szemben. S bár a zempléni település vezetője több halálos fenyegetést kapott az érintettektől, nem hátrál meg.

Szerencsére nincs egyedül. Példáját az ország számos települése követi, így Békés megye több faluja, Hajdú-Bihar számos települése vagy épp Mosonmagyaróvár városa, igazolva, hogy a baj nem csak Kelet-Magyarországon sűrűsödött meg ennyire. Csatlakozott a baranyai Drávapiski és a fővároshoz közeli Kerepes is.

Nemrég pedig a szerencsi kistérség tizennyolc települése elégelte meg az áldatlan állapotokat. Ezért polgármestereik – saját megfogalmazásuk szerint társadalmunk jobbátétele érdekében – törvénymódosítási javaslatként is felfogható önkormányzati kezdeményezéssel éltek az Országgyűlés felé. Összefogásuk mottója, melyet Francois Fénelon XVII. századi francia teológustól választottak, beszédes: „A közömbösség a lélek legsúlyosabb betegsége.”

Nyílt titok, hogy a szociális rendszeren való élősködés elsősorban a cigányság egy jelentős részének életformája. Tudják ezt jól azon balliberális közvélemény-formálók is, akik könnyed mozdulattal rasszista húzásnak minősítették a monoki polgármester kezdeményezését, annak ellenére, hogy ő és a helyi testület nem csinált cigánykérdést az ügyből. De mert mégis legnagyobb százalékban cigányok az érintettek, jó tudni, hogy a szerencsi kistérség (hivatalos nevén a Szerencsi Többcélú Kistérségi Társulás) tizennyolc polgármestere közül kettő a Magyar Szocialista Párt színeit képviseli, egyikük egy regionális civil szervezet jelöltjeként lett települési elöljáró, a többiek pedig pártoktól, szervezetektől függetlenek. Szó sincs tehát jobboldali összeesküvésről, bár egyes sajtótermékek ekként próbálták beállítani a jelenséget. Már ahol egyáltalán szót ejtettek róla, leginkább ugyanis hallgat minderről a hazai tömegtájékoztatás. Pedig ez kisebbfajta szociális forradalom.

Nézzük, mi is foglaltatik a tizennyolc északkelet-magyarországi polgármester kézjegyével ellátott dokumentumban: „Mi, a Szerencsi Kistérség polgármesterei, akik ötvenezer embert képviselünk legitim módon, és mint a Magyar Köztársaság polgárai, akik a közigazgatási és önkormányzati hierarchia legalsó szintjén tesszük mindennapi, nem könnyű kötelezettségeinket; ugyanakkor nyitottak és befogadók vagyunk az országos politika és hatalmi rendszer tevékenysége irányában, látjuk, hogy elérkezett az a pont, ahol hangosan kell jeleznünk: hogy rossz irányba haladunk. Rossz irányba halad az ország, és nem vagyunk hajlandók őszintén feltárni a problémáink igazi okát, így pedig a hozott intézkedések és megoldások még inkább elmélyítik azt a krízist, amelyet mi naponta élünk át és próbálunk kezelni, ugyanakkor látjuk, hogy a törvényhozói, felső végrehajtói és egyes esetekben a hatalmi rendszer harmadik ágazatában nem akarják vagy nem képesek észlelni. Ezen a mai, napjainkat megkeserítő, ma csak gazdasági, növekedési, de rövid 10-15 év távlatában nemzetbiztonsági problémákat okozó és egyes régiókat teljesen tönkretevő politikán változtatni kell. A változtatás kulcsa pedig a törvényhozásban rejlik. Az önkormányzat csak nevében »kormányzat«, mert a magasabb rendű jogszabályok szinte minden érdemi szabályozási funkciót kivesznek a kezéből, így az önállóság csak látszólagos.”

Ez világos beszéd, egyszersmind afféle vádirat azon országvezető politika ellen, amely az elmúlt hat évben mindent megtett, hogy költségvetési politikájával erősítse a helyhatóságok központi kormányzattól való függését, csorbítsa jogköreiket, s egyre több feladatot rójon rájuk teljesítésük feltételeinek biztosítása nélkül. A Demokrata korábban megírta, hogy önkormányzatok sokaságát fenyegeti a csőd. Ilyen körülmények között a szociális robbanásveszélyt jelentős részben gerjesztő cigánykérdésben érdemi lépésre csak az Országgyűlésnek van módja, az önkormányzatok erejéből csak olyan kétségbeesett lépésekre futja, mint amilyen a monoki polgármesteré. S ő is tudja, hogy cselekedetével vét a rossz, de hatályos jogszabály ellen.

A szerencsi kistérség elöljárói szerint a baj legfőbb okai a következők: „A családtámogatási rendszer, mely felgyorsította és egyre gerjeszti az alacsonyan szocializálódott tömegek népességnövekedését, amely megélhetési formává fejlesztette a gyermekszülést, maffiaszerű bűnözéssé a szociálpolitikai csalást és a tiltott banki tevékenységet. Ennek visszaszorítására javasoljuk, hogy a családi pótlék legfeljebb 3 gyermekig járjon, további gyermekek esetén adójóváírás, adókedvezmény formájában kellene támogatást nyújtani.”

Okos gondolat, mely úgy próbálja elejét venni a visszaéléseknek, az élősködő életformának, hogy közben nem hat a gyermekvállalási kedv ellen. Fontos feloldani ezt az ellentmondást, hiszen közismertek a magyarság rendkívül rossz népesedési, vagy inkább fogyatkozási mutatói. Ezért elsőrendű kérdés a helyben maradás és a megélhetés is. A kezdeményezés erre vonatkozóan is tartalmaz javaslatot: „A lakáshoz jutási támogatást tegyük minden fiatal számára elérhetővé, adókedvezmény formájában. A jelenlegi szociálpolitikai kedvezmény gettósodást eredményez a túlnépesedett falvakban, és onnan elüldözi a lakosság munkát és mezőgazdasági tevékenységet végző részét.”

Vagyis a hangsúly a munkavégzésen van. Munkajövedelem után járó adókedvezményről, nem pedig alanyi jogon járó segélyezésről, egyéb juttatásról beszélnek a kistérség elöljárói. Sőt megítélésük szerint „a szociális ellátórendszernek a rendszeres szociális segélyezésre vonatkozó szabályait teljes egészében át kellene gondolni. Át kell gondolni az érintettek oldaláról, és a segélyeket megállapító, folyósító helyi önkormányzatok szemszögéből is.” Indoklásuk: „a szociális segély legmagasabb összege és a minimálbér közötti különbség a munka kerülésére ösztönöz, óriási károkat okoz a munka alapú társadalom elérésében. Sok család esetében nincs különbség a minimálbér és a szociális segély összege között. A törvény 2006-ban történt ez irányú módosítása előtt a döntéshozók – nyilvánvalóan – nem végeztek (nem végeztettek) hatástanulmányokat az új szabályozás közeli és távoli jövőben várható társadalmi következményeiről. Ma már generációk nőnek fel úgy, hogy nem tudják, mi a becsületes, tisztességes munka. […] Olyan családoknak kell szociális támogatást nyújtani, akik erre valóban rászorultak. Az évek óta nem dolgozó és munkát nem kereső, gyermekeit iskolába, kötelező óvodai foglalkozásra nem járató, az alapvető társadalmi szocializációhoz a legcsekélyebb együttműködést sem mutató egyéneknek nem!”

A dokumentum aláírói szerint ugyancsak egyre súlyosbodó baj, hogy „országosan érzékelhető Magyarországon a leghátrányosabb helyzetű térségekben élők egy csoportjának rohamos meggazdagodása, mely vidékünkön már családok tragédiájához is vezetett. Mindannyian tudjuk, miről van szó: az uzsoráról. Főként a kizárólag szociális ellátásból és kistelepüléseken élőket érinti a »kamatos pénz«. Nehéz kitörni az adósságspirálból, hiszen az embertelen és kíméletlen feltételek, a kegyetlen behajtás sok esetben öngyilkossághoz vezet.”

E jelenségre szomorú példa az a három öngyilkosság, mely a Taktaközben történt nemrégiben. Az ok minden esetben ugyanaz: egy bűnöző életmódot folytató, gazdag cigányokból álló banda fenyegetéssel rávette a nekik kiszolgáltatottakat (akik többségükben ugyancsak cigányok), hogy épülőfélben lévő ingatlanokba jelentsék be magukat. Ezáltal támogatás felvételére voltak jogosultak, ám a pénz 80-90 százalékát egyszerűen elvették tőlük a bűnözők. Az uzsora mellett ismert jelenség a rabszolgatartás. Ennek áldozatai viszont inkább szegény, egyedülálló magyarok, akiknek nincs hol lakniuk. Őket gyakran cigány családok fogadják be, ám azért, hogy fedél van a fejük fölött, keserves árat kell fizetniük: ki kell szolgálniuk „jótevőiket”, a legalantasabb házimunkákat kell elvégezniük, s gyakran megverik, megalázzák őket. Az áldozatok közül sokan idősek vagy szellemi fogyatékosak.

A baj pedig egyre nő. Mindez persze nemcsak helyi jelenség, hanem hosszú távon meghatározhatja hazánk jövőjét. Az elöljárók világosan fogalmaznak: „településeink sorsát elnézve, akár azt is mondhatjuk, hogy az együttélési kultúrát és a civilizált emberi morált nem ismerő tömegek kezdenek túlsúlyba kerülni. El lehet és el kell gondolkodni azon, mi lesz Magyarországon 5-10-20 év múlva? A vidék meghal – bezárják a postákat, iskolákat, nincs orvos, megszüntetik a vasutat, a buszok is alig járnak, a fiatalok elköltöznek. A szegénység szegénységet szül. Ha nem változtatunk minél hamarabb a jelenleg rossz irányba haladó folyamatokon, 20-25 év múlva akár egész Magyarország területére ez lesz a jellemző. […] Több generáció nőtt, nő fel úgy, hogy azt látja, nem kell dolgozni, nem kell iskolába járni, mégis megél a család. Egyre inkább jellemző az igénytelenség, az alulszocializáltság, az integrálódni nem akarás és nem tudás. A hangsúly a nem akaráson van. Egyetlen dolog, amit szívesen tesznek: a szociális és a gyermekjóléti ellátások felvétele, mindenáron történő igénybevétele. […] A tisztességes, becsületesen élő, gyermekeiket taníttató családok méltán háborognak, hiszen a józan gondolkodású embereket irritálja és megalázza az, hogy bizonyos családok pusztán a szociális segély, a gyermekvédelmi kedvezmény, a szociálpolitikai támogatás iránt benyújtott kérelmükkel jutnak százezrekhez, veszni hagyott – kijátszott milliókhoz; míg nekik a havi fizetésük a segélyek, támogatások összegét sokszor el sem éri. […] Az emberek félnek, háborognak és segítséget várnak. Hosszasan nem kívánjuk magyarázni, miért; nézzük meg az utóbbi idők egyedülálló idős emberek elleni erőszakos és élet elleni, de a kisebb, tulajdon elleni bűncselekmények elkövetőit! 95-98 százalékban ebből a csoportból kerülnek ki. Őket segíti az álhumánus és hazug arányosság elve, amely egyenlőséget tesz a felkészült és tudatos betörő és az otthonában védekező törvénytisztelő állampolgár között.”

S mindez elképesztő anyagi terhet ró az önkormányzatokra, melyek szűkös forrásaik jó részét a fejük fölött, akaratuk ellenére meghozott országos döntések miatt feneketlen kútba kénytelenek szórni. Ezt is sérelmezik a tiltakozó helyhatóságok: „Naponta értesülünk róla, hogy önkormányzatok válnak fizetésképtelenné, jutnak a csőd szélére. Az óriási szociális kiadások veszélyeztetik az alapfeladatok ellátását is. A kistelepülések önkormányzatai működésképtelenné válnak. A most »divatos« kistérségi rendszer nem működik a célnak megfelelően. A kistérség központi települése – tisztelet a kivételnek – elszívja a fejlesztésre szánt összegeket, az iskolába és óvodába járókat a társtelepülésektől. Ilyen tekintetben a települések önállósága is veszélyben van.”

„Beszéljünk végre őszintén!” – írják a kezdeményezők, akik szerint „ha nem hozzuk meg azokat a törvényeket, amelyek az országot munkaalapú társadalommá teszik, és nem szerzünk érvényt törvényeinknek, erkölcsi és etikai értékeinknek, akkor a gyermekeink félve fognak iskolába járni, tanáraink felmondanak, falvaink elnéptelenednek, évezredes kultúránkból kosz, bűz, piszok és erkölcsi nihil lesz.” Ezért leszögezik, véget kell vetni a pozitív diszkriminációnak – az ugyanis a másik irányba negatív. A „megélhetési bűnözés” fogalma pedig álságos és hazug, írják. Mindezek miatt a tizennyolc polgármester kéri és elvárja az Országgyűléstől, a kormánytól, az érintett minisztériumoktól és a bíróságoktól, hogy ne legyenek közömbösek az ország problémái iránt. A meghozandó intézkedésekre is javaslatokat tesznek. Ezek szerint a munkához való egyenlő esélyek biztosításán, a szociális és gyermekvédelmi ellátások, támogatások eléréséhez szükséges általános jogosultsági feltételeken túl szükségesnek látják, hogy a törvény tegyen különbséget, s építsen be szankciókat a nemkívánatos emberi magatartásokkal szemben. A kezdeményezők szerint jogszabályban kell szigorítani a szociális és gyermekjóléti ellátások, támogatások feltételeit, s e jogosultságoknak arányban kell lenniük a jelenleg is törvényben előírt kötelezettségek teljesítésével, az állampolgári felelősség érvényesítésével. Ugyancsak jelentősen szigorítani kell a büntető, polgári és eljárásjogi szabályokat, s a bűncselekmény útján megszerzett javakra érvényesíteni szükséges a vagyonelkobzás intézményét. Ehhez kapcsolódva javasolják a polgármesterek, hogy öt évre visszamenőleg valamennyi igénybe vett szociálpolitikai kedvezmény jogosultsága felülvizsgáltassék, a jogtalanul megszerzett támogatások pedig visszafizettessenek. Ezen túlmenően az ilyesfajta csalás legyen kizáró oka újabb szociálpolitikai támogatás felvételének.

A kezdeményezést Alsódobsza, Golop, Mád, Mezőzombor, Prügy, Sóstófalva, Taktaharkány, Taktaszada, Tiszalúc, Bekecs, Legyesbénye, Megyaszó, Monok, Rátka, Szerencs, Taktakenéz, Tállya és Újcsanálos elöljárója látta el kézjegyével. Ez rendkívül jelentős áttörés, hiszen az ilyesfajta „eretnek” gondolatok fölvetőit mindeddig csupán egy maroknyi fajgyűlölőnek titulálták a véleményformálók. Most már viszont törvényesen megválasztott helyi vezetők mondják emelt hangon, hogy elég volt. A feliratot május végén hivatalosan is átadták Szili Katalinnak, az Országgyűlés elnökének, így most már a törvényhozás térfelén pattog a labda. A képviselőknek tudniuk kell, hogy a szerencsi kistérség ötvenezer polgára figyeli cselekedeteiket, s velük együtt az ezen kezdeményezést jegyző települések közt nem szereplő, de hasonló helyzetben lévő sok száz falu lakója. Magyarország népe most már számon tartja, ki áll a pártján.

Ágoston Balázs