A húsz évvel ezelőtti kerekasztal-tárgyalások kísértete lengi be a politikai életet. Egy hónap alatt több kézfogás történt és több közös fotó készült, mint a megelőző években összesen. A 2006-os „Megállapodást a jövőnkért” kiáltványt aláíró gazdasági szervezetek képviselői előbb Orbán Viktorral, a Fidesz elnökével, a minap pedig az SZDSZ új elnökével, a párbeszéd jelszavát a zászlajára tűző Fodor Gáborral tárgyaltak. Bajnai Gordon nemzeti fejlesztési és gazdasági miniszter ugyan ezt tette a legnagyobb munka adói érdekképviseletek vezetőivel. Sólyom László köztársasági elnök példa nélkülinek nevezte a gazdaság szereplőinek átfogó és együttes fellépését. A magyar gazdaság rohamos visszaesése és a politikai élet instabilitása egyaránt egy minél szélesebb körű társadalmi-gazdasági összefogás után kiált. Akárcsak 1977-ben, egy másik rendszerváltozás hajnalán.

Franco és Kádár öröksége

Sokan és sokszor felhívták már a figyelmet a Kádár- és a Franco-rendszer közötti hasonlóságokra. A kommunista diktatúra és a jobboldali autoriter rendszer egyaránt mintegy negyven évig állt fenn, halottak és kivándoroltak százezreit hagyva maga után. A 70-es, 80-as évek kádári „puha diktatúrájának” ugyanúgy meg lehet találni a spanyol megfelelőjét (az 1939 és 1975 közötti Franco-rendszer utolsó időszakára a dictablanda, azaz „lágy diktatúra” fogalmát használják), ahogy a magyarországi rendszerváltozásnak is megvan a maga tükörképe a spanyol demokratikus átmenetben, amit odaát „transición”-nak neveznek, és ami az 1975–1982 közötti éveket öleli fel. Számos párhuzam figyelhető meg a dogmáival küszködő államhatalmak gazdasági reformkísérletei között, ahogy abban is, hogy mindkét ország rövid időn belül (Spanyolország 1986-ban, Magyarország 2004-ben) hivatalosan is az európai közösség, a kontinens elit klubjának tagjává vált.

Mégis… Valamiért a spanyol átmenet sikeresebbnek bizonyult, mint a magyar. Valamiért a Franco-rendszer egykori vezetői, képviselői képesek voltak olyan megegyezésre jutni a legnagyobb politikai és gazdasági szervezetekkel, amelyhez aztán valamennyien tartották magukat. Valamiért, amíg Spanyolország ma már a nagyok, Németország, Franciaország és Anglia sarkát tapossa, és mind nagyobb beleszólást kér és kap Európa ügyeibe, addig Magyarország saját kategóriájában, a közép-európai térségben a futottak még csoportjába került. Végül valamiért, de a Franco-rendszer utolsó évtizede a gazdasági fellendülés és a rohamos életszínvonal-emelkedés időszaka volt, azaz az 1975-ben elhunyt diktátor egy gyarapodó és egyre sikeresebb országot hagyott a spanyol demokráciára.

A paktum 1977 októberében született a Moncloa-palotában, a spanyol miniszterelnöki rezidencián. A dokumentumot az alkotmányozó nemzetgyűlés, az Adolfo Suárez, az egykori francóista mozgalom (a Movimiento) egyik vezetője által irányított kormány, a képviselőházban képviselettel bíró legfontosabb pártok írták alá, a jelentősebb munkaadó és munkavállalói szervezetek, a kapitalista tőke és gazdasági lobbi és a szakszervezetek pedig utólag adták rá áldásukat. A cél az volt, hogy biztosítsák a demokráciába való békés átmenetet, megállítsák a közel ötvenszázalékos inflációt, és kezeljék a részben az 1970-es évek olajválságának tulajdonítható gazdasági visszaesés többi tüneteit, így például a magas munkanélküliség további növekedését. A paktum aláírására néhány hónappal az országgyűlési választások után került sor, és az új, válságkezelő gazdaságpolitika (legfeljebb az inflációt követő béremelés, a peseta leértékelése, az adórendszer átalakítása, a költségvetés kiadásainak féken tartása, társadalombiztosítási reform) bevezetése mellett szabályozott olyan területeket is, mint a sajtószabadság és a gyülekezés szabadsága, vagy az igazságszolgáltatás.

A megállapodás kimondva-kimondatlanul szentesítette azt a hallgatólagos, a francóista utódpártok erőfölényén alapuló korábbi egyezséget is, miszerint a pártok a jövőben tartózkodnak attól, hogy az 1936 és 1939 közötti polgárháború alatt és után kialakult megosztottságot, francóisták és köztársaságiak élethalálharcát felhasználják a politikai vitákban, illetve hogy felelősségre vonják a Franco-rendszer bűneiért felelősöket. Mindez egyfajta amnesztiát is jelentett a fegyveres erők és a biztonsági szolgálatok számára. A Moncloa-paktumot (amely spanyolul a Pactos de la Moncloa nevet viseli, mivel valójában több nagyobb megállapodásról lehet beszélni, egy gazdasági és egy politikai-jogi jellegű intézkedéscsomagról, de ez utóbbiban is hangsúlyosak voltak a munka- és pénzügyi kérdések) aláírta a szocialista Felipe González, aki 1982 és 1996 között volt Spanyolország miniszterelnöke csakúgy, mint a spanyol kommunisták vezetője és emblematikus alakja, Santiago Carrillo.

A Moncloa-paktum tartalmának elemzése és létrejöttük előzményeinek vizsgálata azért is elengedhetetlen, mert számos téveszme él róluk a magyar köztudatban. Néhány hete Váncsa István az Élet és Irodalom vezércikkében meglepő módon arról írt, hogy a megállapodás pusztán a jobboldali kormány megszorító csomagja volt, amit sikerült „lenyomni” a szakszervezetek torkán. Szintén a spanyol egyezség és a Fidesz legújabb tervének, de még a magyarországi rendszerváltozásnak a félreértését is mutatja a Political Capital elemzőjének a Heti Világgazdaságban a minap megjelent publicisztikája. Krekó Péter azt állítja, hogy húsz éve a kerekasztal-tárgyalásokkal a magyarországi Moncloa-paktum tulajdonképpen már megköttetett, egyben óva intett minden, a Fidesz által kezdeményezendő alkotmányos változtatástól.

„Nehéz ugyanis belátni, hogy a gazdasági mutatók javulásához, a közbizalom megteremtéséhez […] hogyan járulhat hozzá például az Országgyűlés létszámának csökkentése, a köztársasági elnök jogkörének erősítése, a választási rendszer módosítása vagy éppen a parlamenti felsőház létrehozása…” – írta. Pedig az 1989-ben kezdődött nemzeti kerekasztal-tárgyalások szinte kizárólag közjogi és alkotmányos kérdések körül forogtak, ezzel szemben mind a Moncloa-paktum, mind a Fidesz 2008-as tervei hangsúlyosan gazdasági jellegű megállapodások, amit csak kiegészít vagy kiegészíthet egy alkotmányos váltás (ahogy a Moncloa-paktumot 1978-ban a tőle függetlenül készülő új spanyol alkotmány végleges formába öntése és az erről rendezett, elsöprő erejű népszavazás követte).

A Fidesztől a Fideszig

De mit takar az Új Egyezség? Stumpf István volt kancelláriaminiszter, a Századvég Alapítvány elnöke májusban beszélt arról, hogy egy nagy, széles társadalmi-gazdasági megállapodás kidolgozására van szükség, a gazdasági erők, munkáltatók, munkavállalók és a civil társadalom szereplőinek bevonásával létrehozott megállapodásra. Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke elmondta, hogy üdvözölnék egy, a Moncloa-paktumhoz hasonló átfogó társadalmi megállapodás kimunkálásának tervét, sőt ők valójában már két éve ezt szorgalmazzák.

Korábban két alkalommal is a belpolitikai viták középpontjába került 1977. Először akkor, amikor a Fidesz 1991. március végén hatpárti tárgyalássorozatra tett javaslatot „az országot érintő legfontosabb kérdések megvitatására”. Az Orbán Viktor által ismertetett csomagterv a parlamenti pártok megegyezését irányozta elő a demokratikus intézményrendszer megszilárdításának, a piacgazdaság továbbépítésének, a külpolitika és egy hiteles munkavállalói érdek-képviseleti rendszer kérdéseiben. A megbeszélések első fordulóját követően azonban a tárgyalássorozat végül megrekedt. 1994–95-ben, a Bokros-csomag elkészültének éveiben újra felbukkant ez a varázsszó, de a közmegegyezés ezúttal is elmaradt – talán nem véletlenül.

A Fidesz legújabb terveit a harminc évvel ezelőtti spanyol helyzethez hasonlóvá teszi, hogy most is egy világgazdasági krízis közepette kell megoldásokat találni az égető problémákra, ezt a Fidesz elnöke az utóbbi napokban többször is hangsúlyozta. Nagy kérdés persze, hogy szükség van-e minden politikai párt bevonására? Ha kétharmaddal nyer a Fidesz, vajon nem lesz képes egyedül is arra, hogy maga mellé állítsa a legfontosabb gazdasági és érdekvédelmi szervezeteket? A szocialisták félelmeit tükrözi, hogy Mesterházy Attila, az MSZP frakcióvezető-helyettese június elején azzal vádolta meg a polgári pártot, hogy míg Spanyolországban mindenki mindenkivel megegyezett, addig Orbán Viktorék arra készülnek, hogy „az ország egyik fele megegyezzen saját magával az ország másik fele ellen”.

Mesterházy a fején találta a szöget, de nem úgy, ahogy ő gondolta. A 80-as és a 90-es években Európában született többtucatnyi gazdasági-társadalmi megállapodás során ugyanis csak kivételes esetekben vették be a kormánypártok az ellenzéket, hiszen nem kellett egyúttal egy új politikai berendezkedést is stabilizálni. Így a közhiedelemmel ellentétben Írországban sem vették be őket 1987-ben, a Magyarországon szintén sokszor etalonként emlegetett szociális paktum évében.

Valódi összefogás

Orbán Viktornak tehát egy kellőképpen erős kormányzati pozícióból nem a néhány százalékos támogatottságú pártokkal, illetve azok elitjével, hanem a magyar gazdaság és társadalom valódi tényezőivel kell hosszú távú megállapodást kötnie, és megegyezni azokban a célokban, amelyek pártokon, ideológiákon és ciklusokon átívelve határozzák meg Magyarország következő évtizedeit. Éppúgy, mint Spanyolországban tették anno, ahol – bár az aláírók ők voltak – nem elsősorban a politikai elit, hanem valós társadalmi szereplők jutottak egyezségre, akik végig ott álltak a politika mögött, és akik nélkül az egész megállapodás kudarcba fulladt volna.

Egy ilyen paktum ugyanis olyan erőt jelentene, amelyet később, egy esetleges politikai váltás után sem rúghatna fel senki egykönnyen.

Monostori Tibor

Értelmezések és félreértelmezések

[Az MDF–SZDSZ-paktumról:]

„A titkos tárgyalások és a fű alatti megállapodás éles ellentmondásban állt a történelmi pillanat elvárásaival, a politika, a közélet fel- és kiszabadításának nagy közösségi, nemzeti élményével. Ráadásul úgy láttuk, a paktumkötés helyett jobban szolgálta volna az ország érdekét a két nagy rendszerváltó párt, az MDF és az SZDSZ nagykoalíciója. Ezt szorgalmaztuk is, miként szerettünk volna elérni egy olyan alkotmánymódosítást is, amelybe mindenkit bevonnak. Ez sem sikerült, mert az MDF és az SZDSZ paktumot kötött, s így a hosszabb távú alapozásból a többiek, köztük a Fidesz is kiszorult. S lehet, hazabeszélek, de a Fidesz által 1991 tavaszán javasolt, ám meghiúsult hatpárti tárgyalássorozat is lendületet adhatott volna. A spanyol Moncloa-paktum mintájára javasolt szerződésben a legégetőbb politikai és gazdasági kérdésekre adtak volna stratégiai választ az akkori parlamenti hatok, illetve szándékaink szerint a szakszervezetek és a munkaadók.” (Interjú Orbán Viktorral. Magyar Nemzet, 2006. március 25.)

*

„A közös stratégiai, ha tetszik, nemzeti érdekek érvényesítése okán megállapodásra kellene jutni az ellenzékkel: valamelyest korlátozni a hatalmi harcot. Hasonló korlátozásokra és önkorlátozásokra volna szükség az érdek-képviseleti szervekkel. A sajtó részéről se ártana kicsit több empátia. Egy magyar Moncloa-paktum kellene, de erre semmi esély. Ha azt mondom, az ellenzék nem partner az államháztartási egyensúlyteremtéshez és a társadalmi reformokhoz, akkor nem mondtam semmit. Hát mást mondok: Orbán Viktor az utóbbi években nyilvánvalóan szembefordult – nem a liberalizmussal, nem a konzervativizmussal, nem egykori önmagával – a rendszerváltozással.” (Debreczeni József: Mélyrepülés. 168 Óra, 2006. szeptember 21.)

*

„Több európai ország is volt már hasonló állapotban. Szívesen emlegetjük azok példáját, amelyek kilábaltak ebből a helyzetből – mostanában Írországot, Finnországot, korábban a spanyolokat. Azonban tudható, hogy minden felfelé vivő út azzal kezdődött, hogy a politikai erők – köztük a pártok – legalább néhány stratégiai kérdésben megegyeztek, és annak azután alárendelték közvetlen politikai érdekeiket, s a megállapodást követték több mint tíz éven át, akár kormányra, akár ellenzékbe kerültek. Ehhez a társadalom támogatását is megszerezték. A példákat másolni nem lehet. De a lényeget tekintve más utat Magyarország számára sem látok.” (Sólyom László köztársasági elnök beszéde a Parlamentben, 2007. szeptember 10.)

*

„A Moncloa-paktum, az új társadalmi »egyeztetések« és »szerződések« meghirdetése nem több, mint porhintés. Annál az asztalnál Spanyolországban ugyanis minden jelentősebb politikai erő ott ült, és a megegyezést minden fél aláírta. A Fidesz elnöke és volt kancelláriaminisztere által hangoztatott és a minapi Fidesz-hirdetésekben szereplő »új egyezséghez« tehát a mostani kormányerőkre is szükség lenne. Márpedig Orbán politikájának valódi tartalma mit sem változott e tekintetben: az »új egyezség« célja nem a kompromisszum, hanem a másik fél kipiszkálása a játékból.” (Unger Anna: Alkotmányos szalonna [Szüksége van-e a Fidesznek új alkotmányra?] Magyar Narancs, 2008. június 5.)