– Soha nem végzett főiskolát, de már fiatalon színészóriásokkal játszott együtt. Érezte-e valaha a diploma hiányát?

– Soha. Az pedig, hogy már a pályám elején együtt játszhattam Páger Antallal, Gobbi Hildával, Dajka Margittal és a többiekkel, óriási segítség volt. Ők voltak az én iskolám, nyitott szemmel kellett körülöttük létezni. Bennem pedig volt kíváncsiság, tisztelet és igény arra, hogy a mesterséget ellessem tőlük. Különben is szentül hiszem, hogy azt nem lehet főiskolán megtanulni. Ott csak a szakma alapjait lehet elsajátítani, meg lehet tanulni beszélni, táncolni, énekelni. A főiskola pedig annyiban hiányzik csak, hogy elmaradt az átmenet a diáklét és a felnőttlét között, az emberré válásnak az a négy fontos éve.

– Mestereként sokat hivatkozik Várkonyi Zoltán rendezőre, színházigazgatóra. Ő még azok közé a családteremtő színházi vezetők közé tartozott, akiket mostanában annyira hiányol?

– Abszolút olyan volt. S ebből pedig ma már sajnos valóban egyre kevesebb van, holott Várkonyinak is ugyanúgy meg kellett küzdenie a korszellemmel, mint a mai vezetőknek. Mióta a színház létezik, a politika mindig is beleszólt az életébe. A 99,9 százalékuk ugyanis nem képes eltartani magát, s az éppen aktuális hatalomtól kapja a pénzt. Az pedig csak legenda, hogy finanszírozás nélkül is képes lenne működni.

– Ez az átpolitizáltság az oka, hogy hiába ajánlottak önnek többször is igazgatói széket, soha nem vállalta el?

– Nem, hiszen beleszülettem abba, hogy a színházat központilag irányítják. A 60-70-80-as években tulajdonképpen Aczél irányította a művészeteket általában, a színházat pedig különösen kedvelte. De meg kell mondjam, ő legalább értett is hozzá valamennyit. Most az a borzasztó, hogy nem látok pártembereket a nézőtéren. Semelyik hatalmat nem érdekli más, csupán a hatalom és a pénz. Ez pedig kihat a társadalmi megbecsültségünkre is, s most nagyon a ranglétra alján vagyunk. Mert kit érdekel olyasvalaki, aki csak viszi a pénzt, nem pedig profitál?

– Mi volt akkor a valódi oka a visszautasításoknak?

– Művészeti vezetőszerűség voltam három ízben, de ez nekem untig elég volt. Nem tudnék például felmondani kollégáknak, ahhoz egy más emberi természet kellene. Várkonyi ebben is zseniális volt. Szinte senkit nem küldött el, csak egész egyszerűen elvette a kedvét annak, akit nem szeretett, vagy nem tartott jó színésznek.

– Nehezen viseli, ha valaki megkérdőjelezi a társulatok létét. Mi az oka, hogy ma mégis felvethető ez a kérdés?

– Bomlanak a színházak, mert kevés olyan karizmatikus vezető van, aki mellé érdemes odaállni.

– Mi az a többlet, amit egy összetartó társulat adhat egy színésznek?

– A színészetben az a legnehezebb, hogy mérhetetlen a teljesítmény, mert iszonyatosan szubjektív valami. Lehet, hogy ebben egy öreg, konzervatív fazon vagyok, de azt gondolom, hogy hosszabb távon csak egy társulatban derülhet ki valakinek a képessége, a helye és a helyezkedni tudása. Egy jó vezetőnek ugyanis vannak elvárásai, mércéje. Ezzel az ide-oda lötyögéssel pedig nagyon komoly tehetségek tévednek el, akik végül szinte mindig az idióta tévéfilmeknél kötnek ki, mert ott lehet pénzt keresni.

– Amivel ugyanakkor a színészi szakma pedig leértékelődik.

– Tulajdonképpen igen. De gyűlölöm a kékharisnyák színházát is. Most az a divat, hogy mindenki meztelen, vizes, trágár, büdös és borotválatlan. Ez a trendi, ezt szeretik a kritikusok. Én ezzel szemben az igényes színházat szeretem, s úgy gondolom, hogy Shakespeare-t és Moliere-t úgy kell beszélni, ahogy van, s ezen belül kell megtalálni az üzenetet. Az a legkönnyebb, hogy átírom, s alsónadrágban játszom frakk vagy páncélvért helyett.

– Vagyis a színház igazi feladata ön szerint az igazi irodalmat közvetíteni.

– Mindenféleképpen igen, miközben nem okvetlenül gondolom azt, hogy csak az ilyen színház a színház. Seregi László például micsoda táncjátékokat csinál! Olyan drámákat, hogy őrület. Azt mondják rá, hogy koreográfus, miközben egy hatalmas rendező is. De fontosak a zenei színházak is, bár azzal nem értek egyet, hogy minden klasszikus művet musicalesítenek. Abban is vannak nagyszerűek, s mérhetetlenül silányak, vacak zenével és szövegekkel. Nem hiszek a fekete-fehérben, mindig van példa és ellenpélda. Abban viszont hiszek, hogy vannak vacakságok és nagyszerűségek, s közben pedig rengeteg érték halmozódik fel szétszórtan. S abban is hiszek, hogy egy igazán igényes színésznek három-négy-öt, maximum hat igazán emlékezetes szerepe lehet az életében, olyan, amitől el tudom magam sírni. Kállai Feri például szédületesen tudott Moliere-t játszani, azt hittem, meghalok tőle.

– Önnél melyek ezek?

– Nagyon nehéz kérdés. Hálás vagyok, hogy eljátszhattam Porfirijt a Bűn és bűnhődésben, amit Jurij Ljubimov rendezett, s nagyon élveztem együtt dolgozni Székely Gáborral és Koncz Gáborral Galambos Lajos Fegyverletétel című darabjában, ahol Görgeyt alakítottam. Nagyon nagy élményem volt az ügynök, Willy Loman, vagy a Királyi vadászat, ami ugyan nem volt jó darab, de állati jó előadást csinált belőle Marton László. Nagyon szerettem az Utazás az éjszakában-t, ahol a papámat Várkonyi játszotta, s az első Lear királyt, miközben a második pocsékul sikerült. Valahogy mindig azok a szerepek maradtak fenn a rostán, amelyekben valamilyen módon meg tudtam fogalmazni a saját gondolataimat és sorsomat. Ezek az értelem és a lélek közös játékai, ha úgy tetszik. De egy színésznek nagyon nehéz ihletett állapotba kerülni, mert rengeteg tényező van, amelyik megfosztja ettől. Egy hülye rendező, egy túl meleg próbaterem, egy utált díszlet. Vagy egész egyszerűen én vagyok képtelen arra, hogy ezt a szerepet az előírt módon szólaltassam meg.

– Ezek az apró elégedetlenségek vezették aztán a rendezéshez?

– Közrejátszottak. De nagyon szép dolog találni egy olyan darabot, ami megérint, amihez van közöm, amit én húzhatok meg, s amihez én választom meg az embereket.

– Kettéválik önben a színész és a rendező?

– A nagyon jó rendezők valójában látens színészek. Ruszt Jóskát láttam Miller Alkujában, ahol Solomont, a zsidó zsibárust játszotta, az egyik legjobb színészi alakítás volt, amelyet valaha láttam.

– Azt állítja magáról, hogy „önbizalom-hiányos, színészként különösen”, de ugyanakkor azt is, hogy „önbizalom nélkül nem létezik színészet”. Hogyan tudta feloldani ezt az ellentmondást?

– Az egyik legsötétebb paradoxona a színészetnek éppen az, hogy hogyan tudom legyőzni a gátlásaimat, a görcseimet. Ha az ember valamit nagyon szeretne, de sok gátló körülmény van körülötte, az akaraterő hihetetlen csodákra képes. A színház, mint minden a világon, különleges műszer. A dömpingáru, s így a dömpingszínház borzalmas. Nem mintha nem kellene bele egy-két jól kivitelezhető ipari készítmény, de mindig csak a könnyű után szaladni nagy kár. Azért is fizetni kell előbb-utóbb. Ha másként nem, lélekben.

– Szinkronszínészként is sokat foglalkoztatták, a Keresztapában például Marlon Brando szinkronhangja volt. Sokat vitáznak ma azon, hogy mi a különbség a szinkronszínész és a színész között, s hogy van-e különbség egyáltalán.

– A szinkronszínész se a testét, se a lelkét, se a gondolatait nem adja. Amit ő csinál, az a lehető legmechanikusabb dolog. A szerepet már eljátszották angolul, olaszul vagy franciául, ráadásul fantasztikusan. Mit lehetne hozzátenni például Funes vagy Laurence Olivier alakításához? Az egész dolog olyan, mintha stencileznénk.

– Ez azt is jelenti, hogy szinkronizálni minden színész tud?

– Valamilyen szinten igen. De most már sokszor nem is színészeket hívnak. Olyan hangokat hallok néha, hogy elzárom a tévét. Felháborító, hogy John Wayne-t, ezt a csaknem kétméteres óriást, vadnyugati idolt, egy kis kakukkmarci szinkronizálhatja.

– Régebben azt nyilatkozta, „ha választhatna, civilként születne újjá”. A Nemzet Színészeként is fenntartja ezt?

– Hogyne. Színészként elértem azt, amit lehetett. Kíváncsi ember vagyok, izgalmas lenne valami másban is sikeresnek lenni. Például régészként vagy orvosként. A régészetnek persze elsősorban a romantikáját szereti az ember, nem pedig azt, amikor egy életen át kapar, s nem talál semmit. De valahogy azt hiszem, vagy abban próbálok hinni, hogy az akarat meghozza a szerencsét. Persze nem lesz mindenkiből Nobel-díjas tudós, vagy államelnök, de hogy a maga területén mindenki tud hasznos és értelmes életet élni, abban biztos vagyok.

Barta Boglárka

Tordy Géza

1938-ban született Budapesten. 1956-ban kezdte pályáját Kaposvárott, ahonnan 1957-ben Szegedre szerződött. 1959-ben a Magyar Néphadsereg Színháza, illetve a Vígszínház tagja lett. 1963-67 között a Madách Színházban játszott. A Veszprémi Petőfi Színháznak 1985-től 88-ig rendezője, 1988-tól 1990-ig főrendezője volt. 1992-ben a Győri Nemzeti Színház művészeti vezetője, 1995-től a Budapesti Kamaraszínház főrendezője lett, s immár 26 éve a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára.

Munkásságát egyebek mellett Jászai Mari-díjjal (1970, 1977), Érdemes (1980) és Kiváló Művész (1988) kitüntetéssel, illetve Kossuth-díjjal (1991) ismerték el.