Míg az olaj kitermelési költsége továbbra is hordónként 5-15 dollár között mozog, a 150 dollárra ugró piaci ár százmilliárdokhoz juttatja az olajnagyhatalmakat. Szaúd-Arábiának napi egymilliárd dollárt hoz a fekete arany, a bevételt elsősorban az amerikai pénzügyi rendszerben helyezi el. Oroszország pedig nyugat-európai vállalatokban próbál részesedéseket szerezni.

– A nyugati világnak meg kell fizetnie a kőolaj valódi értékét – mondta még a madridi olaj-válságtanácskozás előtt Mahmud Ahmadinedzsád iráni elnök. Ezek után nem meglepő, hogy a fejlett ipari államok és az olajtermelő nagyhatalmak megbeszélése nem hozott semmilyen kézzelfogható eredményt. Bár szavak szintjén az arab államok egyetértettek azzal, hogy a magas olajárak fékezik a világgazdaság növekedését, konkrét lépéseket nem voltak hajlandók tenni az árszínvonal mérséklésére.

Dollár-tízmilliárdok

Mindeközben az olaj ára rendületlenül araszol fölfelé. Míg januárban még a hordónkénti 100 dolláros szint áttörése okozott riadalmat, a fekete arany immár a 150 dolláros lélektani határt ostromolja. Háborús helyzeteket leszámítva a világtörténelemben példa nélküli, hogy egy termék ára ilyen rövid idő alatt ennyit emelkedett volna. A 2004-ben még csak 30 dollárért árult energiahordozó 2005-re már 55 dollárra drágult, 2006-ban elérte a 80 dolláros szintet, majd – átmeneti visszaesés után – tavaly már a 100 dollárt ostromolta. Hogy az áremelkedés mennyire elszakadt a termelési költségektől, mutatja, hogy a klasszikus olajtermelő arab államokban ma ugyanúgy 5 dollárba kerül egy hordónyi olaj felszínre hozatala, mint három évtizeddel ezelőtt – pedig akkoriban még csupán 10 dollárért adták az olajat a világpiacon. A mai árszint mellett már az egykor „ésszerűtlenül drága” tengeri olaj kitermelése is rendkívüli nyereséget hoz, a maga 20 dolláros költségszintjével.

Az új piaci helyzet óriási bevételekhez juttatja az olajtermelő hatalmakat. Kuvaiti források szerint a hat legjelentősebb olajtermelő öböl-állam (Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek, Kuvait, Bahrain, Omán és Katar) bevétele majdnem megduplázódik az idei évben: a korábbi 364 milliárd dollárról 636 milliárdra nő. Ami nem is csoda, hisz tavaly 80-90 dollár volt a kőolaj átlagos ára, míg az idei évre 150 dollárral számolnak a kuvaiti elemzők. A legnagyobb bevételt Szaúd-Arábia zsebeli be, amely napi egymilliárd dollár bevételhez jut az olajkivitelből.

De vajon mit kezdenek az olajhatalmak a hirtelen ölükbe szakadt gazdagsággal? A szaúdi olajbevételek fele a költségvetést illeti, más számottevő bevétele az országnak nem lévén, ebből fedezik az állami beruházási, a szociális és egyéb kormányzati kiadásokat. A másik fele ugyanakkor egy állami vagyonkezelőhöz kerül, amely leginkább az Egyesült Államokban eszközöl különféle pénzügyi befektetéseket. Ezen társaság már most 350 milliárd dollár fölött rendelkezik – s az olajárak emelkedésével ugrásszerűen nő a vagyona. Hasonlóan osztja meg bevételeit a többi öböl menti állam. A kuvaiti vagyonkezelőnél 250 milliárd, az arab emírségek hasonló szervezeténél pedig 1300 milliárd dollár halmozódott fel.

– 2030-ig Szaúd-Arábia bevételei elérik 16 600, Kuvaité a 4500, az Arab Emírségeké pedig a 4600 milliárd dollárt – nyilatkozott a további kilátásokról Brad Bourland, a szaúdi állami vagyonkezelő által felügyelt Jadwa Investment főelemzője. Ami – ha megtartják az 50 százalékos befektetési arányt – azt jelenti, hogy két évtized alatt 13 ezer milliárd dollár megtakarítás keletkezik a leggazdagabb arab államokban. Megint egy összehasonlítás: az Egyesült Államok teljes költségvetési bevétele 2007-ben 2400 milliárd dollár volt.

Jóléttől a fegyverekig

Izraelben máris komoly aggodalmat szülnek az arab országok kezében felhalmozódó dollár-százmilliárdok. A zsidó állam nem felejti: Oszama bin Laden szaúdi születésű (bár a királyságból száműzték). Azt pedig Szaúd-Arábia sem tagadja, hogy támogatja a különböző szunnita kulturális létesítményeket, alapítványokat. A világ negyedik legnagyobb olajtermelője, Irán pedig nyíltan vállalja, hogy pénzeli Izrael legradikálisabb ellenfeleit.

Az eddigi tapasztalatok azonban azt mutatják: minél fejlettebb egy olajtermelő állam, annál inkább társadalmi-jóléti célokra fordítja az olajbevételeket, s minél fejletlenebb, annál inkább agresszív célok határozzák meg a pénz felhasználását. Norvégia és a skandináv államok például már 12 éve állami egészségügyi és nyugdíjalapokba helyezik az olajbevételeket, hogy így biztosítsák a társadalom jólétét 20-30 év múlva, amikor az elöregedés miatt erre egyébként már nem lenne lehetőség. Oroszország gazdasági terjeszkedésre használja az olaj- (és gáz-)bevételeket: sorra vásárol részesedést nyugat-európai és tengerentúli vállalatokban (Demokrata, 2008/11). Az arab államokról már volt szó: fele-fele arányban használják bevételeiket az állam pénzügyi egyensúlyának fenntartására, valamint külföldi befolyásuk növelésére. A Dubai International Finance Center például a közelmúltban vásárolt 2,2 százalékos részesedést a Deutsche Bankban. S végül vannak a diktatúrák, fejletlen afrikai államok, ahol a lakosság semmit sem lát a beáramló olajmilliárdokból. Azerbajdzsán az „elidegeníthetetlen részének” tekintett Hegyi-Karabah Örményországtól való fegyveres visszaszerzésére használná az olajbevételeket, Csádban, Kenyában és Egyenlítői Guineában pedig polgárháborúkhoz vezettek az olajdollárok nyomán megjelenő fegyverek. Érdekes kivétel Hugo Chavez, aki a venezuelai jóléti szocializmus felépítésére használja az olajbevételeket.

Irak példája azonban azt mutatja, a fejlett világ is fegyverekhez nyúl, ha másképp nem látja biztosítottnak olajellátását. Ma már az Egyesült Államokban is egyre többen állítják: valójában az olajmezők birtoklása volt az iraki háború fő célja. Amit igazol, hogy Szaddám Huszein uralmának megdöntése után a legnagyobb amerikai olajtársaság, az ExxonMobil, valamint a fő brit szövetséges olajcége, a BP kapta a fő kitermelési jogokat az iraki olajmezőkön.

Kinek az érdeke?

A nagy olajcégek természetesen máshol is próbálnak szerephez jutni az olajkitermelésben. Szaúd-Arábiában például a következő évekre tervezett beruházásokból 70 milliárdnyit hajtanának végre nyugati magáncégek, és mindössze 59 milliárdnyit az állam. S hasonlóan Oroszország is szívesen látja a nyugati vállalatokat ásványi kincsei feltárásában. A beruházásokért cserébe adott kitermelési jogok azonban mindössze 20-30 évre szólnak, ráadásul komoly adófizetési kötelezettséggel, vagyis a szárnyaló olajárak fő haszonélvezői mégis a lelőhelyek fölött elterülő államok. Ennek tükrében értelmetlennek tűnnek az úgynevezett Robin Hood-adóról folytatott ötletelések – vagyis hogy az állam többletadó formájában vonja el az olajtársaságok magas benzinárakból adódó extraprofitját.

Rendkívüli haszonra ugyanis legfeljebb a kitermelésben szerepet játszó társaságok tehetnek szert. A Mol például csak tovább értékesíti az általa drágábban vásárolt kőolajat – olajtermelése nem túl jelentős a hazai fogyasztáshoz képest. Az arab országok egyébként erőteljesen cáfolják, hogy rendkívüli hasznuk lenne a csillagászati olajárakon, sőt, egyre több arab és nyugati elemző jelzi, hogy a magas árak részben spekulációs célokat szolgálnak (Felhajtó erő, Demokrata 2008/26.).

Az Arab Olajexportáló Országok Szövetsége májusban például közleményben jelezte: 2007-ben többletbevételeik kétharmadát elvitte az árfolyamhatás. Szerintük ugyanis tavaly 13 százalékkal drágult az olaj, miközben a dollár 8 százalékkal gyengült az euróhoz képest. S további veszteséget okoz számukra, hogy az arab befektetések 70 százalékát az Egyesült Államokban tartják. A gondolatmenet azonban az idei évre, amikor közel duplájára drágult az olaj, és a dollár sem gyengült tovább, aligha alkalmazható.

Az Al-Jazeera televízió néhány nappal ezelőtt szaúdi piacokról sugárzott összeállítást, melyből kiderült: rendkívül megdrágult minden. Ali Al-Tawati elemző pedig el is magyarázta: a drága olaj szerte a világon megdrágítja a termékeket, vagyis Szaúd-Arábiának sem kedvezőek a magas olajárak, hisz az országba szinte minden importból érkezik. Tény, hogy az eurózónában rekordszintre, 4 százalékra nőtt az infláció. Mindez azonban jócskán eltörpül az arab országok duplára emelkedő olajbevételei mellett…

A pénzmozgások azt igazolják: az olajnagyhatalmak különösen sokat nyernek a jelenlegi piaci helyzeten. Varró László, a Mol vezető közgazdászának becslése szerint a magasabb árak miatt napi 2,5 milliárd dollár áramlik át a fejlett országokból az olajtermelő hatalmakhoz. A fő vesztes pedig az Egyesült Államok, amely a világ kőolajfogyasztásának 25 százalékáért felelős. Már csak az a kérdés: a nyugati hatalmak meddig engedik az átrendeződési folyamatot? S milyen módszert választanak pozíciójuk megtartására?

Kárász Andor