– Elmondana egy esetet, hogy lássuk, hogyan működött a Kádár-rendszer?

– Olyan munkahelyen dolgoztam – máshol nem is kaphattam állást –, ahol főleg korábbi politikai elítéltek dolgoztak; egy téglagyárban voltam segédmunkás. Az egyik villanyszerelő, aki valójában besúgónak volt odatéve, egyszer a csomagolópapírnak használt nyugati újságlapot nézegetve megkérdezte tőlem, mit jelent a vastag betűs cím. Pár hónappal voltunk azután, hogy a Szovjetunió megtámadta Afganisztánt. Lefordítottam a címet, így hangzott. „Ha valami mocskosság történik a világban, abban vagy Amerikának, vagy a Szovjetuniónak, vagy mindkettőnek a keze benne van.” Munka után, ahogy mentem hazafelé melósruhában, piszkosan, fáradtan, megállt mellettem egy piros autó. Civil ruhás politikai nyomozó ült benne, szólt, hogy szálljak be. Úrnak szólított, nem elvtársnak, ami ezeknél rosszat jelentett. Beültem. Azt mondja, hallgassunk egy kis zenét. Bekapcsolta a rádiót, hallgattuk egy kicsit. Aztán azt mondja, ez unalmas, hallgassunk valami mást. Betett egy kazettát, és lejátszotta a délelőtt elhangzott szavaimat. Mikor hazaértünk és kiszálltam a kocsiból, azzal búcsúzott, hogy menjek be a rendőrségre este hét órára. Halkan mondta, nem úgy viselkedett, ahogy ezektől megszokta az ember, hogy egyből leütik, a fejére zsákot húznak, és félholtra verik. Bementem este hétre. Azt mondták, álljak a fal mellé. Ott álltam éjjel kettőig, akkor elengedtek. Ez így ment legalább két hétig. Akkor behívtak, és azt mondták, van még hátra tizenhét évem az életfogytiglanból, és az újságcím felolvasása tömeg előtt elkövetett izgatásnak minősül, amiért még tizenötöt kaphatok. De ha nem akarok visszamenni a börtönbe, van egy megoldás. Kéthetenként bedobok egy levelet a kapu alatt, nem kell, hogy találkozzunk. Lesz egy tartótiszt, az majd megmondja, mit kell csinálnom. Cserében bekerülök a szegedi egyetem idegen nyelvi lektorátusára. Azt mondtam, nem. Inkább visszamegyek a börtönbe. Azt válaszolta, ne kapkodjuk el a dolgot, menjek haza, gondolkodjak. Hazamentem, eltökélt szándékom volt, hogy vagy az öngyilkosságot választom, vagy a börtönt. Feleségem ekkor is mellettem állt, azt mondta, menjek vissza a börtönbe, eddig is megvárt, ezután is megvár. De nem bírtam volna ki még egyszer, ha be kell mennem.

– Mi lett?

– Eszünkbe jutott egy mentő ötlet. Volt egy ismerős az oktatási minisztériumban, elég jó beosztásban, felmentem hozzá Pestre. Azt nem tudta elintézni, hogy visszakerüljek a tanári pályára, de ezzel a dologgal békén hagytak. Más dolgokkal persze számtalanszor megaláztak előtte is utána is, ez csak egyetlen példa volt.

– Honnan indult, milyen útravalóval vágott neki az életnek?

– Két olyan pont van az életemben már az indulásnál, ami a sorsomat meghatározta. Egyik a családom, ezen belül is az édesapám. A második, ami örök életre tele rakta a tarsolyomat útravalóval, a megpróbáltatások elviselésére szolgáló hittel, tisztánlátással, az a sárospataki református kollégium. Annak az iskolának a szelleme az egész magyarság szellemét hordozza indulása óta. Öt évvel a mohácsi vész után hozták létre, példát adva, mit kell tenni nehéz helyzetben. Szellemi fellegvára volt a magyarságnak. Édesapám székely családból származik. Szegény emberek voltak a felmenői, akiket a sorsuk hol lejjebb vitt a nyomorba, hol kiemelte őket. Nagyanyám, Mátyás Mária tizennyolc gyermeket szült, s apám a tizennyolcadik volt. Mindet egészségben fölnevelték, s ezekből mind derék emberek lettek. A fiakból szúrós szemű, pödrött bajuszú, kemény magyarok, ha az ember fényképen nézi őket, úgy érzi, még a lelkébe is belelátnak, a lányokból pedig szép, kebles asszonyok. Apám tízéves korában került el a családi fészekből a megélhetés kényszere miatt. Olyan szegények voltak, hogy nem ismerték a cipőt, és a szobában egyetlen dézsa állt a sarokban, amiben fürödtek. Elküldték apámat asztalosinasnak Bukarestbe. Hét esztendeig tanulta a műbútor-asztalosságot és a fafaragást, igazán művésze lett a szakmájának. Végigharcolta az első világháborút, Ivangorod ostrománál három helyen sebesült meg, mindegyik súlyos volt. Hátrahagyták harmincad magával, hogy a többiek vissza tudjanak vonulni. A végére öten maradtak, de az ellenség nem jutott túl rajtuk. Ezért vitézzé avatták. Végtelenül kemény ember volt, s engem rajongásig szeretett. Hogy ez mennyire így volt, arra elmondom, hogy mikor a börtönben vártam a halált, levelet írt, amiben az állt, ma is megvan, hogy nyugodtan halj meg, fiam, anyáddal mi a két gyerekedet felneveljük. Tudja mit jelentett ez? Ezerszer több erőt adott nekem, mintha azt írta volna, hogy szegény gyerekem, ne keseredj el, mindent elkövetünk, hogy kiszabadulj. Így írta tintaceruzával: Nyugodtan halj meg, fiam… Pontosan tudta, hogy semmilyen becstelen dologba nem mentem bele. Őt is megedzette az élet, öt évig volt hadifogoly egészen 1921-ig. Egyszer megszökött, elfogták, a kancsuka nyomait egész életében viselte, sokszor néztem a hátát, mikor mosakodott. Másodszorra kelet felé szökött, és Japánon, Amerikán keresztül jött haza. A második háború után málenkij robotos volt, bányában dolgozott, de olyanban, ahol nem volt csille, hanem az emberek ilyen csúszótalpas szánokon húzták a kifejtett kőzetet a járatokban. A többit nem is mondom… Még az első háborús fogság alatt tökéletesen megtanult oroszul, beleszeretett az orosz irodalomba, engem is megtanított, gyerek fejjel már eredetiben olvastam Csehovot. Különben beszélt vagy négy-öt nyelvet, csodálatos feje volt. Sárospatakon magam is megtanultam az orosz mellé latinul, németül, franciául.

– Az ötvenhatos szabadságharc alatt Békés megye első embere volt. Hogyan emlékszik azokra a napokra?

– Orosz szakos tanárként kerültem Békéscsabára az ötvenes években, azt a szakot volt nekem legegyszerűbb elvégezni, habár a történelmet jobban imádtam mindennél. El is határoztam, hogy feltérképezem Békés megye történelmét, ha már ott vagyok, egészen a települések szintjéig lemenve, hogy hol mi történt a magyar történelem nagy sorsfordító időszakaiban. Féjja Géza volt nagy segítségemre ebben, aki akkor ott volt könyvtáros, más munkát nem engedtek neki végezni. Rengeteg történelmi előadást is tartottam, úgyhogy mire kitört a forradalom, már mindenki ismert a megyében. Úgy lettem a forradalmi bizottság elnöke, hogy kellett egy vezető, és az én nevemet kiabálták be a tömegből sokan. Az ottani események megértéséhez fontos tudni, hogy Békéscsaba a magyar hadsereg tiszántúli katonai központja volt, hétezer katonával, és a tiszántúli tisztikar krémjével. Ezért a forradalmi bizottság nagy részét magas rangú katonatisztek tették ki. Mikor az oroszok november 2-án körbe vették a várost, engem küldtek ki tárgyalni, mert én tudtam velük anyanyelvi szinten beszélni. Bár csak huszonnyolc éves voltam, tisztában voltam vele, hogy a „magyar ügy” nem itt dől el, nem a tüntetéseken múlik a szabadságunk, hanem a nagyhatalmak megegyezésén, vagy a nyers katonai erőn. A tisztek azt mondták, hogy a minket körülzáró orosz erőt huszonnégy óra alatt meg tudják semmisíteni. Én meg azt mondtam, mindent el kell követni, hogy az oroszok ne támadjanak. Már elindult egy páncélos oszlop be a városba, jöttek a Szarvas utcán végig, és az emberek kövekkel dobálták őket. Eléjük mentem, kiszállt a parancsnok, elmondtam neki, hogy az emberek tele vannak elkeseredéssel, mert itt az elmúlt tíz évben olyanok történtek, amik a vezetők által hangoztatott elvekkel teljesen ellentétesek. Ez itt viharsarok, a békési nép forradalmi nép, a városban komoly katonai erő van, ha támadnak, vérengzés lesz. Azt mondta, jó mondjam meg, hova menjenek. Megmutattam a határban, hol lenne megfelelő helyük, oda vonultak. Négy ilyen tárgyalást éltem meg különböző orosz alakulatokkal, egyszer Karcagig elmentem ezért. Nem akarom elmondani a részleteket, mert azt hiszik, hogy valami hős voltam, pedig nem voltam az, hanem inkább a kétségbeesés volt bennem, hogy családom van, gyerekem van, a feleségem terhes, meg éreztem, hogy olyan felelősség van rajtam, amit én már nem tudok elviselni, és minden rajtam múlik. Ha ott összecsap a két erő, hullahegyek lettek volna, és a város teljesen elpusztul.

– A híres békéscsabai katonai puccsot, mondhatni ön akadályozta meg. Hogyan történt?

– A város katonai parancsnokát, Tóth alezredest rávették a még ott bujkáló régi vezetők – a többség egyébként elmenekült Temesvárra, az ottani pártbizottság vendégei voltak –, hogy álljon át, és tartóztassa le a forradalmi bizottság tagjait. Mikor visszaértem a városba, már hatalmas tömeg volt a színház előtt, de a laktanya körül is, ahol úgy meredtek a harckocsik csövei az emberekre, mint a sündisznó tüskéi. Rögtön éreztem, hogy itt egy rossz szó, egy rossz mozdulat, és ezek az őrültek úgy elkezdenek lőni, hogy ezrek maradhatnak a földön. Alig tudtam utat törni a tömegben. Bementem a laktanyába, a Tóth halálsápadt volt, szegény. Mondom neki, alezredes úr, Pista, tudod te, hogy mit csináltál? Ez a tömeg nem ura magának, itt bármi történhet, azonnal engedd ki a becsukottakat, és te is gyere ki a kapu elé. Sosem felejtem el, a szeme tele volt könnyel, azt mondta, rávettek, négy gyerekem van, megzsaroltak. Tudod, mit, kiengedem őket, de lógni fogunk. Így mondta. Kimentünk együtt, a tömeg pfujolt, de utat nyitott. Fölmentünk a tanácsház erkélyére. Az ötvenezer békéscsabainak legalább a fele a téren volt. A tömeg kiabálta, hogy esküdjön meg Tóth, hogy soha többé nem árulja el a forradalmat. Azt mondta, esküszöm! Megöleltük egymást, és ő ettől kezdve mindvégig kitartott. Tizenöt évet kapott, ő is 63-ban szabadult. Annyi minden történt még, nincs itt hely mindent elmondani, egész könyv megtelne vele, írogatom is az emlékirataimat, csak annyit a végére, hogy úgy érzem, apám sorsa ismétlődött meg az életemben. Isten különös kegyelme volt, hogy hitet adott, mert amit a letartóztatásom után tettek velem… Tíz hónapig vertek… Mindig így volt a világon, hogy a gonosz küzdött a jóval, tudtam, hogy ki kell bírnom. Nyolcvanéves vagyok, és gyakran tartok ma is történelmi előadásokat, mert küldetésemnek érzem, hogy a magyar sors nagy fordulatait közelebb vigyem a fiatalokhoz.

Boros Károly