Erőszakhullám ütötte fel a fejét az országban, ezt senki sem tagadhatja. Főleg vidéken szaporodnak az élet és vagyon elleni bűncselekmények, melyek most már halálos áldozatokat is követelnek. Megélhetési bűnözés, vagy a hatalom csődje, hogy nem képes megvédeni és irányítani az emberek sorsát? A szocialista kormány hat éve alatt jutott el az ország oda, hogy lassan a káosz elborít mindent. Hibás kiindulás azonban, hogy ez csak a cigányság problémája lenne, s nem is csak etnikai kérdés. A kirabolt ország minden tagjának problémája a megoldatlan helyzetek okozta gazdasági és mentális válság. Természetes, hogy elsőként a vidéki romákat érte el a katasztrófa, hiszen ők voltak a legkiszolgáltatottabbak és a legtöbb hátránnyal rendelkező közösség. Az sem véletlen, hogy mindezt megpróbálják a szocialisták egyszerű etnikai konfliktussá degradálni, mert különben kénytelenek lennének bevallani, hogy tehetetlenek és kormányzásra alkalmatlanok…

Az 1947-es kommunista hatalomátvételt követően az ipari fejlesztés erőltetetten haladt tovább a fővárosban és országosan egyaránt. Így állandó volt a munkaerőhiány az iparban és az építkezéseken. Ez nemcsak a régebben itt lakó cigányoknak adott megélhetést, hanem vidékről is egyre újabb tömegeket szívott magához, köztük sok cigány munkást, családot, akik a falusi nyomor és elnyomás elől menekültek ide. Nagy-Budapest létrejöttével az elővárosi romák is fővárosi lakosokká váltak. Enyhült az ellenük folyó hatósági zaklatás, de a nyomor nem változott. A muzsikusok állami, vendéglátóipari alkalmazottakká váltak, garantált fizetéssel, és ezzel viszonylagos létbiztonságra tettek szert. Szakszervezetbe tömörítették őket, képzési, továbbképzési követelményeket írtak elő tevékenységük gyakorlásához, de ezzel sokan elvesztették az eddigi megélhetésüket.

A rendszer propagandája a szegények hatalmát és egyenjogúságát hirdette, miközben általános volt a nélkülözés, a kilátástalanság, a hatalmasok önkénye. A roma munkások többsége nyomorgott, és az előítéletek a mindennapokban még inkább kétségessé tették méltóságukat, jogaikat. Az ’56-os forradalom legfontosabb gócpontjai éppen a romák által legsűrűbben lakott városrészekben: a Ferencvárosban, a Józsefvárosban, Csepelen, Erzsébeten, Újpesten voltak, így természetes, hogy a romák számarányukat messze meghaladóan vettek részt az utcai küzdelmekben. A külső kerületek felkelőinek 20-30 százaléka roma volt. A ferencvárosi felkelők alparancsnoka a mártírhalált halt Kóté Sörös István is roma munkás volt, ahogy a Corvin köziek közül halálra ítélt Dilinkó Gábor, Bizsu, vagy a csepeli Sztojka László, Citrom, illetve a harcok során elesett 17 éves Szabó Ilonka, Kócos.

A forradalom leverése után roma muzsikusok, értelmiségiek László Mária újságíró vezetésével kezdeményezték roma nemzetiségi szervezet létrehozását nemzetiségi kulturális és érdek-képviseleti feladatok ellátására.

Az 1957-ben létrejött Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége alig több mint egy évig láthatta el feladatát. László Mária elnök szót emelt a cigányokat sújtó internálási hullám ellen, és ezért eltávolították posztjáról. A nemzetiségi és érdek-képviseleti munka megszűnt. A szövetséget az MSZMP PB. 1961. évi kényszerasszimilációt előíró határozatával feloszlatták. A hatvanas évek tsz-szervezései és iparpolitikája újabb tömegeket irányított a falvakból a városokba. Így a főváros lakossága is egyre nőtt a bevándorlási többlettel. Az ipari, építőipari munkaerőéhség elérte a falvak széleit és a romák közül egyre többen lettek első generációs ipari, építőipari munkások. A közoktatás, képzés színvonala elmaradt a mozgósított munkaerő tömeges korszerű, minőségi képzési szükségleteitől. A tőkehiány akadályozta a minőségi, termelékeny ipari kapacitások létrejöttét. Így a gazdaság elavult, versenyképtelen technológiai szerkezetet épített ki, amely versenyképtelen, alacsony minőségi színvonalú tömegigényeket tudott csak kielégíteni nagy szakképzetlen élőmunka-igénnyel, környezetfaló, pazarló nyersanyag- és energiaigénnyel. De a szocialista gazdasági „világrendszer” ezt az alacsony minőségű tömegtermelést is befogadta. A gazdaságpolitika a hidegháborús konjunktúrában nem törekedett kellően a képzés, szakképzés tömegessé tételére, érdekeltségi rendszerének kialakítására. Sőt, demagóg módon a fizikai munka kultuszának hirdetésével és érdekeltségi rendszerével konzerválta a szakképzetlen munkásrétegek tömeges újratermelődését, korlátozta a mobilizációt. Így manipulált módon, alig volt különbség a kezdő segédmunkás és a mérnök, tanár bére között. Az olyan családokban, ahol nem voltak jelen korábbi mobilizációs minták igényszintjei, ahol hiányoztak a szegénység miatt a gyermekekre fordítható képzési megtakarítások, ráfordítások lehetőségei, ezek a tömeges problémák a hátrányok konzerválódását, az esélyek elvesztését hozták. A hazai cigányság többsége esett ebbe a csapdába, lett munkanélkülivé a reális piaci viszonyok létrejötte, a gazdasági szerkezetváltás kényszere, a korábbi alacsony színvonalú piacok elvesztése miatt a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején.

A hetvenes évek végétől tapasztalhattuk, hogy a korábbi rugalmas cigányzenei hagyomány jórészt megmerevedett. Így nem tudta felvenni a lépést az új hazai és nemzetközi hatásokkal, a gépzene és a gitáros ifjúsági tömegkultúra térnyerésével. Legfontosabb elemeiben avuló divatcikként tekintettek értékeire. Ezzel a főváros cigányzenész-közössége egyre gyorsuló válsághelyzetbe került munkaalkalmai fogyásával, szakmájuk gyakorlásának beszűkülésével.

A főváros 1980-ra felszámolta a területén még meglévő hagyományos putritelepeket. Viszont a „lépcsőzetesség elvének” gyakorlásával a romák általában csak lepusztult, kis komfortot nélkülöző lakásokhoz jutottak slumosodó régi városnegyedekben. Ez a lakáspolitika megerősítette egyes belső városrészek gettósodási folyamatát. A főváros a lakásínség enyhítésére, az ipari tömegtermelési konjunktúra kielégítésére, a megnövekedett infrastrukturális igények követésére nem rendelkezett további munkaerő-tartalékokkal, de a szükséges új munkaerő integrálására, városlakóvá tételére (lakással való ellátás, oktatás, infrastruktúra, egyebek) sem volt forrása, amelyekkel lépést tudott volna tartani az új elvárásokkal. Ekkor, a hatvanas években született megoldásként a nyugati országokban a hasonló átmeneti konjunkturális problémák kezelésére ugyancsak használt „vendégmunkás” megoldás. A tömeges szakképzetlen munkaerőigényt fejletlenebb területekről, országokból ideiglenesen importált és visszaküldhető, nem integrált munkástömeg beállításával pótolták.

Nálunk a „vendégmunkásokat” a romák és más falusi szegények csoportjai jelentették. Laktanyaszerű zsúfolt munkásszállásokon tölthették az éjszakákat, napi 10-12 óra volt a munkaidejük, és tömegesen építették, szerelték a betonházakat, a metrót, az utakat, vasutakat, dolgoztak a szövödékben három műszakban fiatal lányként, vagy keverték a maltert, hordták, égették a téglát, dolgoztak öntödékben forróságban és téli fagyban a szabadban. Mindezekért kapták létminimum körüli fizetésüket, a hétvégi vasúti jegyet a több száz kilométeres utazáshoz és némi „különélési pótlékot”. A főváros pedig mentesült lakásproblémájuk megoldásától, a családjuk eltartásához szükséges iskola, óvoda, egészségügyi intézmények, közlekedés működtetésétől. Ez az életforma kirabolta az emberek egészségét, korán megrokkantak, széttörte a családi összetartozásokat, a távollét lerombolta a férfiszerepeket. Egyszerre 60-70 ezer ilyen vendégmunkás dolgozott a fővárosban a hatvanas évektől a nyolcvanas évek végéig. Közülük minden második cigány. Ekkor először a különélési pótlék szűnt meg, majd az utazási támogatás, a munkahelyen gmk-k vitték tovább a feladatokat, amelyekbe már alig vettek be romákat, így távoli falvaikba kényszerültek hazamenni, ahol korábban sem volt megélhetés, utána sem jött munkalehetőség. A helyismeret segítségével közülük alig tízezren tudták újból megvetni a lábukat családjukkal a fővárosban, óriási nehézségeket elviselve a rendszerváltás után.

Látható tehát a folyamat, amellyel eljutottunk napjaink problémájának gyökeréhez. A vidéki életmód tudatos megfojtásával, vagyis a termőföldek kiárusításával és az agrárium tönkretételével az esélyek is megszűnni látszanak arra, hogy a falvak lakosai gondoskodhassanak magukról. Ez a tény, a munkalehetőségek megszűnése és a kormány intézkedései a posták, vasútvonalak bezárásával hozta létre a jelenlegi szociális válságot. Az önkormányzatok politikai alapon történő ellehetetlenítése pedig az esélyt is elvette a felzárkózásra. Mindezek elsősorban és első körben a romák között jelentkezett a rendszerváltás után, de mára kijelenthető, hogy a falvak lakosságát egészében érinti. A nyomor hozta elkeseredés és kilátástalanság pedig – el nem fogadható, de bizonyos fokig érthető módon – az agresszióban és a törvényen kívüli életmódban öltött testet. Ennek a szociális tragédiának a megoldása a mindenkori kormány feladata lenne, de az nem teszi, talán mert egy megosztott és a végletekig kiszolgáltatott nép irányítható és uralható…

Lázár András


A Fekete Vonat

A mai poppiac egyik meghatározó cigány zenekara a Fekete Vonat. Fatima, Beat és Junior alapították a zenekart, amely hamar a romák és nem romák egyik kedvenc r’n’b zenekara lett. Egy interjúban a nevükről kérdezték őket: „Honnan jön a Fekete Vonat név? – A hatvanas években volt egy vonat, ami Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből indult Budapestre, és azon utaztak mindig a Pesten dolgozó munkás cigányok. Ez a vonat akkor nagyon híres volt, sok slágerben is szerepelt, a Demjén is énekelt róla. A becsületes cigányok szimbóluma lett. Ezzel mi is teljesen azonosulunk, és úgy gondoltuk ezért, hogy ez egy jó név, amit az emberek megjegyeznek.”