Az ember és a méhek kapcsolata a történelem előtti időkig nyúlik vissza; egy lépesmézet gyűjtő leányt látunk a spanyolországi mintegy 16 000 éves Arana barlang sziklarajzán. Az asszírok ékírásos tábláján mézből készült gyógyszerek receptjei maradtak ránk, az egyiptomi piramisokban mézzel készült süteményeket találtak, de készültek Egyiptomban méhviasz szobrocskák, és a mézet a balzsamozáshoz is felhasználták. Az Ószövetségben is szó esik a méhek gondozásáról; a zsidók a méznek szerelmi erőt is tulajdonítottak, ami az „Énekek énekében” jelenik meg. Heródes király a feleségét, Mariannát, halála után hét évig mézes teknőben tartotta, hogy megőrizze szépségét. Íbn Battúta arab utazó a méz potencianövelő szerepét írta le. A görög Iliász és Odüsszeia eposzban a méz az istenek ajándékaként szerepel; Hippokratész is mézzel gyógyított. Rómában Kr. e. 171-ben nyílt meg a süteményesek piaca, ahol Cato Uticensis szerint mézeskalácsot is árultak. A császárság korában pedig a második tálalóasztalon mézzel sütött kalácsot kínáltak. Aquincumból is kerültek elő mézeskalácsformák.

A méhészkedést őseink nem Európában tanulták, a Kínai Császári Évkönyvek tanúsága szerint a kínaiak már mint egy 4000 éve méhészkedtek. Az ősi Kínában a 3700 éves orvosi mű – a Nü-cihiang – a méz keverékét a hosszú élet titkának tartotta. Belső-Ázsiában a Stein Aurél által feltárt asztanai hun-ujgur temető egyik aknasírjában lévő festményen méhkaptárt és méheket láthatunk, a sírmellékletek között mézeskalácsok kerültek elő. Az ótörök nyelvben a méhet „meh”-nek, a mézet pedig „mer”-nek nevezik. Belső-Ázsiában a méhészettel együtt járt a mézsör- (hun nyelven „medosz”), a mézbor- és a mézeskalács-készítés.

Szent István a zalavári adományozólevélben meghagyja, hogy az apátságot a méhészkedésben senki se háborgassa, és az apátságnak évenként tizenkét font méz jár. Már a korai középkorban megjelennek méhészettel kapcsolatos helységnevek: Méhes, Méhlő, Mézadó, Födémes, Méhész stb. Mátyás király idejében az egy főre eső mézfogyasztás a mainál lényegesen magasabb volt, emellett még jutott exportra is; a környező országokat mézzel, mézeskaláccsal, mézsörrel és viasszal magyar kereskedők látták el.

A reformáció idején Európában csökkent a méhészkedés, mert kevesebb szükség volt a méhviasz-gyertyákra és megindult a cukorgyártás, valamint a nádcukorimport. Magyarországon azonban nem csökkent a méhészet jelentősége; Mária Terézia 1775-ben eltörölte a méhtizedet, és Keszthelyen 1797-ben a Georgikonban megindult a méhészet oktatása.

Hogy miért lett hungarikum mégis az akácméz, annak sajátos története van. A magyar Alföld egy része homok, sőt futóhomok. Európába 1630 körül behozták az Észak-Amerika atlantikus lomberdőzónájából származó akácfát (Robinia pseudoacacia), amely Magyarországon 1710-től terjedt el, elsősorban az alföldi homok megkötésére. Erdőnek először a hédervári Viczay gróf birtokán telepítették, majd a katonai kincstár 1750-ben Komárom-Herkály körül telepített 290 hektáros akácfaerdőt. Az akác hamarosan oly mértékben elterjedt a Magyar Alföldön, hogy ma is a legjellemzőbb tájképalkotó fánk; erdeink ötödét adja, gyorsan növekszik, elsőrendű bányafa, vezetékoszlop, szőlőkaró, talpfa, szerszámfa és tűzifa. Herman Ottó, az első természetvédő „magyar fának” nevezte.

Ady Endre büszkén vallotta magát „a magyar akác érett táskájának”. Sehol Európában nincs annyi akácfa, mint nálunk. Méhészeink korán ráébredtek az akác júniusban nyíló, csüngő, fehér virágzatának méhészeti jelentőségére. Méhészeink kaptáraikat ma is nagy szorgalommal hordják akácosok közelébe.

Hankó Ildikó