– Lett valami következménye ennek a sebesülésnek?

– Attól kezdve a jogi pályán már nem tudott tovább dolgozni, viszont életben maradt. Utána mindennel foglalkozott, perzsaszőnyeg szövésétől a tánctanításon át újságkiadásig. Utoljára parkőr volt. Mikor én születtem, 1943-ban, ő már ötvenhatodik évében járt. Négy házasságából én voltam az egyetlen gyerek. Szüleim később elváltak. Nevelőapám, akit tulajdonképpeni édesapámnak tekintek, az ő nevét is viselem, mai kifejezéssel horthysta katonatiszt volt. A háború után Tallinban volt hadifogoly, onnan jött haza 1949-ben. Ily módon családi indíttatásom nemigen volt az orvosláshoz, habár Nagyatádon, ahol éltünk, keresztapám volt a tüdőgondozó főorvosa.

– Hogyan indult a pályája, és ki volt önre legnagyobb hatással a tanárai közül?

– A pécsi egyetemen végeztem, ahol az ötvenes évek végétől évtizedekig világhírű tanári kar oktatott. Olyan tanárok voltak egy időben ezen az egyetemen, akikhez hasonló ma már nincs is. Nem a maiak kevésbé tehetségesek, sokkal inkább a világ és annak elvárásai változtak meg. Sorolhatnám a neveket, de rám legnagyobb hatással talán Romhányi professzor úr volt, aki a tanrend szerint kórbonctant oktatott, de valójában orvosetikát. Mindig mondta: „Mester, nem az a lényeg, hogy belgyógyász, sebész vagy szülész leszel, hanem az, hogy iskolába járj”. Egyetem után, ott, Pécsett lettem radiológus, aztán belgyógyász, és mikor Gógl Árpádot 1978-ban kinevezték Fehérvárra, azt mondta, csak akkor megy, ha megyek vele. Abban az időben a legjobb barátok voltunk. Aztán évtizedekkel később már nem, mikor ugyanott már a kardiológiai osztály vezetőjeként megtagadtam a kórház igazgatójának utasítását, mert a betegek érdekét néztem. Akkor ő volt a miniszter.

– Talán nem mindenki emlékszik pontosan, mi történt akkor Fehérváron, nekem is csak töredékek rémlenek fel.

– 2000 tavaszán a kardiológiai osztály egyik felét valamilyen kórházszervezési megfontolásból leválasztották az osztály másik feléről, az intenzívről, és egy másik épületbe helyezték. A kettőt egy hosszú folyosó kötötte össze, így az éppen ellátást igénylő betegeket, akik esetenként közvetlen életveszélyben voltak, több száz métert tolva kellett áthozni hozzánk. El is nevezték azt a részt halálfolyosónak. Kicsit föl is volt fújva a dolog, két hónapig tartott, sztrájkoltunk is, végül kirúgtak. Én úgy érzem, jót tettek velem. Azóta itt dolgozom Siófokon, és oda be sem tettem többé a lábamat. Kaptam egy Civil Kurázsi-díjat, a szakmai kollégium is nekem adott igazat, végül a Legfelsőbb Bíróság úgy ítélte meg, hogy valóban sértette az intézkedés a betegek érdekeit, ezért jogos volt az engedetlenség. Az ítélet másik része viszont engem marasztalt el, és ezt is jogosnak érzem, mert utána semmilyen megegyezésre nem voltam hajlandó. Így utólag emiatt én is elmarasztalom magamat. Nem azért, mert nem volt igazam, hanem mert van a saját igazamnál fontosabb szempont: a rám bízottak. A betegek és a munkatársaim. Őket otthagytam. Kilencen jöttek el velem, és mind a mai napig számtalan betegem is átjár ide Fehérvárról. Életemnek nagy sikere, hogy mikor kirobbant a dolog, az egész osztály egységesen éhségsztrájkot kezdett, és az, hogy a végén kilencen eljöttek velem. A dolog pikantériája, hogy nemrég visszatették az őrzőt az eredeti helyére.

– Az ön története azt mutatja, hogy a beteg mintha már nem lenne fontos a mai egészségügyben.

– Ami ma a világban és itthon is történik ezen a téren, elválaszthatatlan attól a merkantilista szemlélettől, ami a társadalom egészét áthatja. A gyógyításban alapelv, hogy a beteg érdeke a legfőbb törvény. Ma ezen alapelv érvényesülését több tényező veszélyezteti, elsősorban a finanszírozás, a gyógyszeripar és a specializáció. A huszonegyedik századi gyógyítás középpontjában nem a beteg áll. A beteg már nem a gyógyítás alanya, hanem a kórházfenntartás eszköze. A jelenlegi finanszírozási gyakorlat miatt egy kórház vezetése számára nem az a jó orvos, aki betegét sikeresen gyógyítja, hanem az, aki több pénzt hoz az intézménynek. Természetesen nem a gazdaságos gyógyítás tagadásáról van szó, de a beteg érdeke elsőbbséget kell hogy élvezzen. Ugyanígy a gyógyszeripar számára sem a beteg áll a középpontban, hanem a pénz. Amerikában jó ideje folyik egy követéses vizsgálat, amelyben egy egész város összes lakójának rendszeresen mérik minden rizikófaktorát. Többek között kiderült, hogy akiknek tartósan magas a koleszterinszintjük, azoknak is csak harminc százaléka betegszik meg valamilyen szív- vagy érrendszeri betegségben. A gyógyszergyárnak, amelyik koleszterincsökkentőt gyárt, nem érdeke, hogy kiderüljön, ki az a harminc százalék, mert akkor csak azok szednék a gyógyszert. Az az érdeke, hogy akinek magas a koleszterinje, az szedje az ő orvosságát. Ez meredek állítás, de igaz. Az a fajta gyógyítás, amelyik ma uralja a világot, ezen a ponton tulajdonképpen tudományfékezővé válik. Ma az orvosi kutatás döntő részét gyógyszergyárak által támogatott vizsgálatok adják, és ezek kizárólag gyógyszerekre irányulnak. E kutatások minden eddiginél sokkal költségesebbek, és minden eddiginél kevésbé hatékonyak, ritkábban eredményeznek valóban új felfedezést. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy a legnagyobb mértékben növelik a gyógyszerforgalmat. Talán azért, mert éppen ez a céljuk. Viszont e vizsgálatokban részt venni nagyon is megéri. Valamikor egy orvos azért tartott előadást, mert mondanivalója volt. Ma azért ad elő, mert megfizetik. A megfizetett orvosok ellenszolgáltatásul valamilyen formában a terméket szolgálják. Félő, hogy az ezen szemlélet alapján forgalmazott gyógyszerek használata messze meghaladja a valódi szükségletet. Kétségtelen, hogy vannak a gyógyszergyáraknak csodálatos termékei, ezt nem lehet nem elmondani. De sajnos nem ez a jellemző. Nem tudom, ismerik-e a Sicko című filmet. Egy amerikai biztosítótársaságról szól, és világosan megmutatja, milyen sors vár ránk egy profithajhászó egészségügyben.

– A specializációról viszont úgy gondolná az ember, minél jobban ismer egy szakorvos valamely részterületet, annál jobban tud segíteni.

– Az ember a test, a szellem és a lélek egysége. Egyik sem működik a másik kettő nélkül. A gyógyításban is ennek az egységnek kellene megvalósulnia. Valójában erre alig van lehetőség. A specializáció ezt egyre jobban veszélyezteti. Mostanában egyre inkább izgat, hogy bár lépegetünk előre az orvostudományban, mégis szegényebbek leszünk. Olyan finomságokra is képesek vagyunk, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak, mind kisebb részletek tárulnak fel előttünk, de közben valahol elveszítjük azt a képességünket, hogy lássuk az egészet. A hatvanas évek közepén Szentágothai professzor úr intézetében állították munkába az első elektronmikroszkópot, ami akkora volt, mint ez a fél szoba. Mikor felavatták, áthívták a szomszédos intézetből Romhányi György professzor urat, a híres kórboncnokot, hogy elsők között lássa a csodálatos új eszközt. Ő nézte-nézte sokáig összevont szemöldökkel, aztán megkérdezte, hány helyen kellett járni a világban, hogy a hozzá szükséges tudás meglegyen, és mibe került a hatalmas masina, végül azt mondta: „Elképesztő, őrület, hogy mennyi pénz és mennyi energia, hogy valaki a látóterét leszűkítse tíz Angströmre”. És tényleg így van. Felfedezünk egy új eszközt vagy módszert, amely túlvisz az érzékelésen, valami elképesztő csodákat lehet vele művelni, de valahol elveszítjük az egybelátásunkat.

– Másfelől közelítve meg az az érzése az embernek, mintha azért lenne szükségünk ilyen eszközökre, mert szűkül a látóterünk, gyengül a lényeglátásunk.

– Pontosan. Ez az, ami engem foglalkoztat, mert ennek igen sok áttéte van. Ma már a pisai ferde torony ferdeségét sem úgy állapítják meg, hogy ránéznek, hanem megvizsgálják valamelyik téglájának a feszülését valamilyen műszerrel. Pedig az ember számára a dolgok akkor válnak igazán érthetővé, ha egészet lát. A gyógyítás látszólag döntően a testre irányuló tevékenység. De lehet-e a testet önmagában – elkülönülten a szellemtől és a lélektől – gyógyítani? És ha igen, akkor ez milyen következményekkel jár? Rég megfogalmazódott bennem, hogy az igazság sokszor épp ellenkező irányban van, mint amerre keressük. Szent Pál azt mondta, „Aki közületek bölcsnek érzi magát ezen a világon, legyen ostobává, hogy bölcs lehessen, hiszen a világ bölcsessége ostobaság Isten előtt”.

Boros Károly