Hogy miért kellett nekünk Nemzeti Színház? „Fenyegetett nemzetiségünket és nyelvünket akartuk a révén menteni, védeni és fejleszteni.” Helyet és teret akartunk, amely valós talajt ad egy virtuális nemzet összefogására, és örökkön fennálló emlékműként hirdeti annak dicsőségét. Aztán eltelt röpke 165 év, kifordult a sarkaiból a világ, de a Nemzeti jelene és múltja változatlanul egy felhúzandó épület körül forgott. A Nemzeti Színház története egészen abszurd, ugyanakkor groteszk módon egyedi jelenség, hiszen a teátrum másfél évszázadig csak virtuális színházként szolgált, holott az állandó épület utáni vágy hajtotta megálmodóit.

Azok a népek, amelyek a XIX. századra nem rendelkeztek független területtel és működő adminisztratív intézményekkel, kulturális és polgári intézményeiket szimbolikus eszközökké formálták, hogy praktikus, városépítő funkcióik mellett méreteikkel, megjelenésükkel és elhelyezésükkel kifejezzék az őket emelő nemzet hatalmát és értékeit, megerősítsék az adott közösség kulturális identitását a valós jelenben, s kőbe véssék azt a jövő számára. Tehát állandóvá tegyék az ideiglenest. A színházépület így monumentális emlékműként épült volna fel, hogy közös, liberális tere lehessen a nemzet minden rétegének, s kollektív tudattá változtassa az egyén történelmi emlékeit az egyetlen közös kapocs, a magyar nyelv segítségével. Bár sem drámairodalmunk, sem kialakult színikultúránk nem volt még, mégis az eredeti magyar dráma, a nemzeti tragédia létrehozásában láttuk a mitikus nemzeti múlt, és a vágyott, független jövő letéteményesét.

Egy fővárosbeli színház aztán Pest vármegyének köszönhetően talán túlontúl gyorsan fel is épült, ám az épület senkinek nem kellett, így a vármegye dilettánsokból összeálló színházi bizottságának kezébe került. Az ideákra épített légvárnak nem volt repertoárja, se szabad művészeti igazgatása, közönségszervezése, műsorpolitikája vagy minőségi színtársulata, a civilizálatlan területen álló színház megnyitóját mészgödrök s tiszavirág-életű érdeklődés övezték. Az istenadta népet egyáltalán nem érdekelte sem a romantikus-hazafias melodráma, sem a katartikus nemzeti tragédia, ideértve a Bánk bán 1839-es ősbemutatóját is. Szemben a zenés darabokat, operákat, szórakoztató előadásokat szolgáltató Német Színház változatos repertoárjával.

Nem meglepő tehát, hogy – az építkezés jelentős hibáitól övezve – 1840-ben a Pesti Magyar Színház csődbe jutott, ezért keresztelte át Nemzeti Színházra az Országgyűlés, s így a tervezett állandó épület felépítésére sem került sor. Sőt, 1908-ban az ideiglenes épületet bezárták, majd lerombolták, csakúgy, mint fél évszázaddal később a következő, ugyancsak ideiglenes állomást, a Népszínház épületét.

Két Nemzeti dőlt le, mikor még egy sem épült. A fővárosban létesítendő Nemzeti Színház pedig a társadalom szemében egy épület folyamatos felépítésének és annak megvalósulatlanságának lényegében manifesztálódott. Jelenléte ettől lett a közgondolkodásban állandó, sőt az is elképzelhető, ha felépült volna, a kutya sem törődött volna vele, hiszen a színháznak csak zivataros időkben – a forradalom alatt vagy Trianon után – volt eszmei jelentősége. Békeidőkben, főként Hevesi Sándor, Németh Antal, Székely és Zsámbéki Gábor irányítása alatt a Nemzeti Színház mint a különböző színtársulatok közül a legjobb, a legnagyobb művészi teljesítményeket felmutató társulatként jelent meg. A Katona és Kaposvár színre lépésével és a hazai színművészet kifinomulásával azonban ez a koncepció is meghaladottá és elavulttá vált, s végül az állandó épület felhúzásakor megint építészeti értelemben lett szükség a házra, hiszen harminc éve nem épült itthon játékszín, így színház-technikailag és színpad-technikailag is elavult hazai teátrumaink nagy része.

Ma, amikor a társadalmi változások már rég meghaladták a színház kulturális intézményét, így az lapszéli terméke lett a kulturális és szórakoztatóiparnak, kérdéses, hogy milyen jelentősége lehet a Nemzeti Színháznak. Jordán Tamás, leköszönt főigazgató a Megyejárás elnevezésű programmal próbálta volna nemzetivé tenni a történetet. A program keretében Magyarország minden megyéje bemutathatta saját kulturális életét, ennek köszönhetően olyan nézők is érkeztek az előadásokra, akik soha nem voltak színházban, igazán nagy érdeklődés mégsem övezte a projektumot. A másik kifejezetten nemzeti jellegű megmozdulás a kortárs magyar dráma születését és színre vitelét támogató drámapályázat lett volna, az első sorozat győztesei közül azonban csak egy dráma került a Nemzetiben bemutatásra, a második pedig különös módon már eredményt sem hozott, s így a tradícióként indult program elég sebesen meg is szűnt. A színház művészeti szempontból sem emelkedett ki a hazai teátrumok közül: hiányzott a tudatos, egységes szemlélet, mivel nem volt főrendezője, programja így kissé jellegtelenné is vált. Nem voltak nagy botrányok a színház körül, de kiemelkedően nagy teljesítmények sem övezték Jordán igazgatásának elmúlt éveit. Az igazgató saját bevallása szerint is műhelymunkát, társulatot akart volna építeni inkább, találkozóhelyet, de úgy véli, ez sem sikerült maradéktalanul.

A ház áll, így az épület felhúzásának létfontosságúvá emelt ügye többé már nem kérdéses. Sokkal inkább az, hogy mit tehet Alföldi Róbert új főigazgató annak érdekében, hogy az intézmény művészeti prioritást mutasson, megfeleljen az eszménynek, amit a nemzet első színházáról gondolunk, amit voltaképp a főigazgatói pályázati kiírás is tartalmaz.

„Nem nemzeti színházi eszményre van szükség, hanem pusztán színházra, melynek legfontosabb feladata, hogy nyitottságra, toleranciára és kíváncsiságra nevelje nézőit, és a mi megváltozott magyar életünket felmutató kultúrát hozzon létre” – írja Alföldi a győztes pályázatban. Szerinte a színháznak magas minőséget kell képviselnie, amire az egész nemzet büszke lehet, és olyan szellemi kisugárzással kell rendelkeznie, amely példát tud mutatni abban a zűrzavaros szellemi közegben, ahol élünk, hiszen olyan lehetőségei vannak, amelyek más színházaknak nem állnak rendelkezésére. Fontos és nagy eredménynek tartaná azt is, ha a közönség nem oszlana meg személye okán, ha a nézőket meggyőzhetné, nem attól függ egy előadás minősége, ki milyen filozófia alapján látja a világot, hiszen az előadás a fontos, a katarzis, amit kapunk. Hogy ennek a katarzisnak, a színháznak, egy Nemzeti Színháznak a jelen globális és multikulturális társadalmi viszonyai között?

– Először úgy gondoltuk, a posztmodern elsöpri majd a nemzeti ellentéteket. Aztán azt, hogy Samuel Huntington amerikai politológus találta el jobban a jövőt, s kulturális identitások szilárdulnak majd meg, nem nemzetek, hanem eltérő civilizációk, az arab, a nyugati, a japán. Aztán ma úgy is gondoljuk, hogy a globális mellett felértékelődik a kisebb egységű identitás, azaz a helyi, aminek persze lehet eredete a nemzeti is, hiszen egy közösségi identitás levezetheti magát a nemzetből is – véli Zsolt Péter médiaszociológus. Szerinte a Nemzeti Színháznak talán nem lesz már olyan nagy szerepe, mint a korábbiakban, de csak azért, mert többféle identitás verseng az emberek figyelméért. Mégis úgy véli, a Nemzeti Színház jelentősége nem tűnhet el, csak átalakul, hiszen a nemzetek ma újra kitalálják magukat, művészi és nem művészi – lásd a futballmeccseket – módon egyaránt. A Nemzeti a színház háttérbe szorulásával együtt is hatásos médium, közösségformáló erő, hiszen az emberek ma épphogy ízlésbeli különbségeik alapján tudják legjobban megkülönböztetni magukat egymástól. A Nemzeti így nem nemzetet, hanem közösséget formáló erővé válhat.

Herbák Dóra

ÖT EMBER, ÖT ELKÉPZELÉS

Paulay Ede

1878–1894

„Erősen meg vagyok én arról győződve, hogy nálunk a színészetnek nemzeti feladata is van! […] De arról is meg vagyok győződve, hogy a színészet csak úgy lehet a nemzetiségnek annak idejében erős támasza, ha elsősorban a művészet eszménye felé törekszik.”

Szigligeti Ede hirtelen halála után a színház első polgári igazgatója, aki a művészeti szempontokat tartja szem előtt. Legfőbb törekvése a magyar drámairodalom kiemelkedő alkotásainak színrevitele: a Bánk bánt elsőként viszi külföldi vendégjátékra, szintén elsőként meri színpadra állítani a Csongor és Tündét, Az ember tragédiájának megrendezésével pedig hagyományt teremt, dramaturgiai húzásait fél évszázadon át megtartja a hazai színházi világ. Halálával zárul le a Nemzeti „aranykora”.

Hevesi Sándor

1922–1932

„A színház mint a nemzeti és a társadalmi élet függvénye, bizonyos fokig és bizonyos mértékig tradicionális intézmény kell hogy legyen, vagyis eleven kirakata mindennek, ami régi, de ami nem múlt el, hanem tovább él a nemzet és a társadalom tudatában.”

„Milyen magasra tudnánk mi repülni, ha csak egy Hevesink lenne Londonban!” – mondja róla E. T. Gerin angol színházigazgató. Klebelsberg Kunó pedig őt tartja a legtökéletesebbnek a „kultúrfölény” bebizonyítására, hiszen színházi műveltsége hatalmas és hazánkban eddig egyedülálló. Színháza egyaránt bővelkedik kortárs magyar drámákban, klasszikussá vált és ómagyar drámai művekben, misztériumjátékokban, Shakespeare-kurzusokban. Bár világszínvonalú Nemzetit visz a direktor, a szélsőséges kritika mégis támadja zsidó származása miatt.

Németh Antal

1935–1944

„A színháznak mind társadalmi, mind művészi szempontból tervszerű, energikus, egységes irányításra van szüksége, hogy átlábaljon a jelen mocsarán.”

Felújíttatja és korszerűsítteti a Népszínház épületét. Programjának lényege, hogy minél több ország színházi közönségét ismertesse meg a magyar drámairodalom legjelentősebb értékeivel, s hogy az új magyar írógeneráció – Márai Sándor, Tamási Áron – drámáit bemutassa. Megújítja a színház játszási stílusát is, s újrafogalmazza a hármas kánont: a Bánk bánt, a Csongor és Tündét és a Tragédiát. A Nemzeti centenáriumán azt nyilatkozza: az általa vezetett intézmény a jelenben is felismerte, hogy mit kíván tőle az egyetemes magyarság és a megváltozott idő, részt kér és részt vállal a nemzet egyetemes hivatását elősegítő történelmi munkában.

Jordán Tamás

2003–2008

„Abban megegyezhetünk, hogy vannak bizonyos prioritások az intézménnyel kapcsolatban. Ilyen a hagyományok őrzése, ápolása, klasszikus magyar művek műsoron tartása. Elvárható az is, hogy mai magyar szerzőket segítsen a közönség közelébe. S nem kevésbé fontos szempont, hogy az útkeresésben is legyen élen járó.”

A direktor első évadja során valóban eleget tesz saját kitételeinek, a későbbiekben azonban helyhiányra hivatkozva veszi le a műsorról a Bánk bánt, nem játsszák tovább a Tragédiát sem, a kortárs magyar drámák felfedezését és játszását hivatott drámapályázat pedig ahelyett hogy eredeti céljának megfelelően hagyományt teremtene, már második meghirdetésekor eredménytelen marad, s megszűnik. Az igazgató számára a legfontosabbak a művészeti szempontok, a „műhelymunka”, a társulat kialakítása.

Alföldi Róbert

2008. július 1.–

„Szeretnék egy olyan színházat vezetni, amiben mindenki megtalálja azt, ami az ő szája íze szerint való.”

A legfontosabbnak azt tartja, a színház minőségében legyen majd különleges, s olyan szellemi kisugárzással rendelkezzen, ami az integrációt, a közelítést, a párbeszédet, a természetszerű sokféleséget segíti. A Bánk bánt huszonévesekkel tervezi, Az ember tragédiáját pedig sorozatként szeretné bemutatni, úgy tervezi, 2-3 hetente jelentkeznek majd egy-egy színnel, más-más rendezővel és színészekkel az interaktivitás jegyében. Kiválasztott tovább tizenhárom határon túli színészt egy még meg nem nevezett darab színpadra állítására, tervei szerint az előadás az összes határon túli magyar színházba ellátogat majd, a Kolozsvári Magyar Színház pedig októberben saját Ványa bácsi előadását mutatja majd be Budapesten.