– Hogyan indult az ő pályája?

– Szabó Ernő felfedezettje volt, aki egyszer csak kiemelte őt a karból, és azt mondta, ez a fiú kell a következő darabban. Attól kezdve tanította, tetszett neki a mozgása, a humora, a színpadi megjelenése. Innentől fogva egyenes volt az útja, tenyerén hordta a nagyváradi közönség. De nemcsak a nagyváradi, hiszen az ötvenes évektől a hetvenes évekig – ezekre az évtizedekre esett az ő pályája – a színészek sokat jártak vidékre, magyarlakta helyekre, ahogy akkor mondták, sokat tájoltak. Ösztönös, nagy tehetségű, minden műfajban otthonosan mozgó művész volt, szemben édesanyámmal, aki sokkal finomabb lelki alkatú színésznő volt, nagy humorérzékkel. Gyönyörűen mondott verseket. Csodálatos asszony volt. Engem hatéves koromtól ő nevelt, mert a szüleim elváltak. Abban az időben virágkorát élte a váradi színház. Nem véletlenül hasonlította a várost Ady az előző századfordulón Párizshoz. Még gyerekkoromban is éreztem ennek a szelét, a hangulatát. Csodálatos, virágzó hely volt. Ma is szeretni való, de már nem érzem azt a lelkiséget. Lehet, hogy én változtam meg, nyilván más gyerekfejjel megélni egy hangulatot, és más éretten, fél századdal a hátam mögött.

– Hogyan nőtt föl?

– Meghatározója volt az életemnek, hogy a színpad körül nőttem föl. Ma is az orromban érzem a nagyváradi színház illatát. Ott cseperedtem, ott lettem gyerekszínész, oda kötnek a legkedvesebb történetek. Már a születésemről is van egy. Mesélték, hogy mikor édesapám bevitte édesanyámat a kórházba, és rábízta nőgyógyász unokatestvérére, meghagyta neki, hogy ha megszületek, hívja fel a színházat. Így is lett, s mikor apám kijött az egyik jelenetből, szólt neki az ügyelő az örömhírről. Várad kis város volt, ugye, mindenki tudta, hogy Cseke Sándornak, a népszerű színésznek a felesége terhes, gyereket várnak. Azzal ment be a színpadra, hogy jó estét kívánunk mindenkinek, a fiam meg én. Kitört a taps. Így érkeztem a világra – tapssal.

– Mikor került Magyarországra?

– Tizenegy éves koromban jöttünk át. Édesanyám egész családja itt élt, ilyen értelemben hazajöttünk, attól kezdve Budapesten éltem, leszámítva a színészi indulásom gyönyörű öt évét, amit Debrecenben tölthettem el.

– Hány éves korában lépett föl először?

– Talán hároméves voltam, mikor édesapám készült egy jelenetre a szilveszteri szórakoztató műsorban. Ő mindig fönnhangon tanult, én meg ott játszottam mellette, egyszer csak kimentem édesanyámhoz a konyhába, és elkezdtem neki mondani apám szövegét. Szilveszterkor a színházban már úgy léptünk fel, hogy édesapám előadta a magánszámot, aztán lejjebb engedték a mikrofont, és ugyanúgy beöltözve előadtam én is. Óriási sikert arattunk, talán hétszer mentünk ki tapsra, utoljára a kis álszakállamat, hogy ne mindig ugyanúgy menjünk ki, fölragasztottam a homlokomra. Édesanyám látta kintről, és azt mondta, ez a gyerek menthetetlenül színész lesz. Ez elrendeltetett. Ezt jelentette nekem Nagyvárad: a színház, a mozi és a lakásunk alkotta háromszöget, ami közrefogta a Nagy Sándor utcát, ahol mindig fociztunk. Így telt a gyerekkorom.

– Ha a mozit is ennyire szerette, miért nem filmezett többet?

– Valahogy kimaradt az életemből az igazi filmezés. Tévézni sokat tévéztem, de a film elkerült. Más műfaj, másként kell létezni. Játszottam pár filmben, de a szakma lényegét nem tudtam magas szinten megtanulni. Tévézni viszont nagyon szerettem, az félúton áll a színház és a film között, ott még átlát az ember egy jelenetet. A tévé sokat segített a népszerűségben. Sajnálom a mai fiatalokat, hogy nincs erre lehetőségük. De az igazi nagy „szerelem” a színház maradt. Ott ugyanis minden este más egy kicsit attól, hogy mások ülnek a nézőtéren, de még ha ugyanazok ülnének is, másik estén más lelkiállapotban ülnek ott, mást sugároznak. Hiszen nemcsak a színész sugárzik feléjük, amire ők válaszolnak valahogy, hanem ők is sugároznak. Ugyanakkor a színészek egymásra is hatnak, sőt a nézők is hatnak egymásra. Nagy, közösségi szertartás a színház, azért van kétezer-ötszáz éves múltja, és szerintem még legalább ennyi jövője.

– Talán, mert a színház nem kordivat jelenség, mint a film vagy a tévé. A mozi éppen most kezd haldokolni, a tévé meg a digitális sugárzással szinte olyan lesz, mint a DVD. Miért érzik és mondják mégis sokan, hogy válságban van a színház?

– Mert a jó színház nagyon érzékenyen kifejezi a kort. A kor van válságban, nem a színház, az csak megmutatja, milyen mélyen vagyunk. Fölszámolódnak a társulatok, pedig rendkívül lényeges a művészi munkában a hovatartozás. Sokan vannak, akik remek színészek, de nincs semmi közük a színház vállalkozás részéhez. Számlaadó, szövegmondó kisiparosok lettünk. A művészetnek ez árt. Sokkal nagyobb becsben kéne tartani ezt a területet.

– Jobb lenne, ha lenne egy méltó életszínvonalat adó fizetés, ami nem kötődne a teljesítmény mennyiségéhez?

– Kérdeznék valamit. Mondjon egy számot, hogy például egy vezető angol színész, aki meghatározója az igazán kiváló és jócskán előre tartó angol színjátszásnak, mondjuk egy Paul Scofield hány szerepet játszott életében? Csak egy számot mondjon.

– Ha így kérdezi, valószínűleg keveset. Mondjuk húszat?

– Körülbelül. Ezzel szemben, ha megnézi egy hasonló korú, meghatározó magyar színésznek, egy Kállai Ferencnek az életútját, azt látja, hogy játszott kétszáznegyvenhét szerepet. Scofield azzal a húsz szereppel játszotta végig a pályáját. Nem volt kizsigerelve, nyilván más körülmények között is élt. De hát nehéz helyzetben van az ország, miért lenne könnyebb helyzetben a kultúra és a színház?

– Önkéntelenül adódik a kérdés, hogy akkor ilyen helyzetben milyen tervekkel, milyen vágyakkal, milyen reményekkel vállal valaki színházigazgatói feladatot?

– A színésznek fontos a biztonság, az állandóság, de nyilvánvaló, hogy a nagy állandóságban egy kicsit ellankadhat, kissé fásul. Azért vállaltam el a kecskeméti színház igazgatását, mert bizonyítani szeretném, hogy lehet úgy színházat vezetni, hogy a színész ne érezze kiszolgáltatottnak magát. Persze a színészi létezés mindig kiszolgáltatott, de megkísérlek ezen enyhíteni, és mégis kihozni a társulat tagjaiból a legjobb minőséget. Fontos, hogy a vezető egy-egy színész esetében is előre gondolkozzon. A színészeire, a társulatra kell építenie, mikor színházat csinál. Fontos, hogy a saját elképzeléseit a társulatával összhangban valósítsa meg. Hiába akarja bemutatni a Hamletet, ha a társulatban nincs alkalmas színész, akkor ne vegye elő a darabot. Egy színigazgató sok mindent tehet, hogy a színház visszakapja régi becsületét és dicsfényét. A színházak még mindig telt házakkal működnek, ez nagyon lényeges. Egy könyvet vagy egy CD-t már kevésbé vesznek meg az emberek, de színházba még eljárnak, és Magyarországon elég sok színház működik, hadd tegyem hozzá, hogy hála Istennek. Manapság gyakran mondják, hogy inkább szórakoztatni kell a közönséget, mert a heti robot után kikapcsolódásra vágyik, nem akar komoly, elgondolkodtató darabokat látni. Úgy vélem, ez a dolog nem így áll. Ha az a mű úgy van megrendezve, ha hozzá szól, fontos, zsigerbe vágó felismerést ad, akkor a legnagyobb drámák is igazi kikapcsolódást jelentenek a közönségnek.

– Ha egy mű magasabb rendű, erkölcsileg megtisztult világba emeli a befogadót, annál nagyobb kikapcsolódást el sem tudok képzelni.

– Így van. Csak hát nincs recept rá. Vehetem a legnagyszerűbb darabot, a legjobb rendezőt, a legtehetségesebb színészeket, és még akkor sem biztos, hogy sikeres lesz a mű. Vagy is komoly művészi munka, nagy elhivatottság és lankadni nem akaró hit szükséges ahhoz, hogy valóban sikerre vigyen az ember egy drámát. Sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy jöjjön az amerikai stílus, zenés darabok kellenek, musical, vígjáték, szép díszletek legyenek, táncoljanak benne, jöjjenek, menjenek sokat, csak ne kelljen gondolkodni rajta. Hiszem, hogy egy igazán jó prózai mű is nagy élményhez juttatja a közönséget. Ilyen szempontból kiemelt jelentőségük van a vidéki színházaknak, mert olyan a szerepük, mint egy jó könyvtárnak, ahova bemehet a tízéves gyerek is és a nyolcvannégy éves néni is, és mindkettő meg kell hogy találja a neki tetszőt.

– Solymáron él, Kecskeméten igazgató augusztus elseje óta. Van valami kötődése a városhoz?

– Mikor először játszottam ott, még „Madách színházas” koromban, és megláttam az épületet, megdobbant a szívem, és mikor bementem, azt éreztem, hogy hazajöttem. Tudniillik ugyanaz a kettős Hellner és Fellner tervezte és építette, akik a nagyváradi színházat. Mindent tudtam azonnal, még gyerekkori emlékeimből, hogy hol van a fodrászműhely, hol kell fölmenni az emeletre, hol van az ügyelői pult, mindent. Olyan ez a színház, mint egy kis ékszerdoboz, és ha ránézek, úgy érzem, ez az én otthonom.

Boros Károly