– A történelem során sokszor hangzott el a kérdés: „mi a magyar most”?

– Jelenleg a magyarság Európa legkizsákmányoltabb, legelbutítottabb, legszétszóratottabb népe. Ezt nem a franciák, románok, amerikaiak tették velünk, hanem a saját politikai és szellemi elitünk, amelyik elprivatizálta a magyar vagyont, tönkretette az iskolarendszert, egészségügyet és a nemzeti öntudatot.

– Ön szerint milyen folyamatok vezettek idáig? Mikor indult romlásnak a magyar?

– A romlás az első világháború előtti emberöltőben kezdődött. Az 1890 után robbanásszerűen fejlődő magyarországi kapitalizmus a minél nagyobb profit érdekében kiürítette a reformkori liberalizmus szép eszmevilágát, mivel nem szabad lelkű magyarokra, hanem bér- és bankrabszolgákra, munkaerőre volt szüksége. Akkor indult meg a nemzeti tudat tönkretétele, akkor kezdődtek (a Jászi Oszkár és mások vezette szabadkőművesek részéről) a támadások a kereszténység és az egyházak, például a valláserkölcsi iskolai nevelés ellen. Ez az időszak a hazai globalizmus kezdete: a kapitalizmus ekkor fonódik össze elválaszthatatlanul a liberalizmussal. E „fejlődésért” a hazai pártpolitikai rendszer a felelős: egy akkori országgyűlési képviselő fölolvasott a képviselőházban egy hosszú listát, amely – pártkülönbség nélkül – azoknak a magyar arisztokratáknak a nevét tartalmazta, akik valamelyik nagy banknak az igazgatótanácsi tagjai voltak, s onnan ezért jövedelmet húztak. A konzervatív Horthy-rendszer bukása után, 1948-tól a romlás hatványozottan folytatódott: a kommunizmus példátlan primitívséggel és kegyetlenséggel alakította a maga képére az országot és a népet. Tönkretették a gazdaságot, az iskolarendszert és az egyházakat, mindent a materiális világnak rendeltek alá. 1990 után pedig – mivel a konzervatív erők gyengék és szervezetlenek voltak – hatalomra kerültek az újbalos és liberális erők. Ezek aztán napjainkban kiszolgáltatják Magyarországot annak a kapitalista rablóbandának, amit udvariasan globalista kapitalizmusnak neveznek.

– Mint mondja, 1990 után a konzervatív erők gyengék és szervezetlenek voltak. Akkoriban nemcsak történészként tanulmányozta, hanem politikai államtitkárként részt vett a legújabbkori magyar történelem alakításában. Az erőtlenségen túl milyen hiányosságokat látott a rendszerváltás idején?

– Az ország népe szabadulni akart a lepusztult kommunista gazdaság okozta szegénységből. Sokan hitték, hogy jobb élet jön, lehetőleg azonnal. Sokan kívánták a demokráciát, az emberi és polgári szabadságjogok bevezetését. Jómagam a darabokra szakított magyar nemzetet akartam valahogyan egyesíteni egy keresztény elveket valló kormány vezetése alatt. Mindebből csak a liberális szabadságjogok bevezetése valósult meg, ami persze jobb, mint a kommunista puha diktatúra. Ez azonban nem elegendő a normális emberi élethez. Nem valósult meg a nemzeti vagyon megmentése. A nyolcvanas évek közepétől zajlik a tulajdonviszonyok átalakítása. Az Antall-kormány történelmi felelőssége az, hogy hagyta ezt a folyamatot spontán zajlani. Ennek az lett az eredménye, hogy a legagresszívebb emberek és a jobb helyzetben lévők – például a titkosszolgálatoknál, kormányzatközelben, a régi párt- és KISZ-apparátusban dolgozók – szerezték meg a vagyont. Ezek az újgazdagok a nemzetközi globalizmus haszonélvezői, akik nem a nemzet építésén, hanem kihasználásán élősködnek. Nem valósult meg a nemzetépítésnek egyetlenegy formája sem: az iskolarendszer, az egészségügy állandóan a magántulajdonos profit csatatere, s nem a tanításé és gyógyításé. Nem valósult meg a szétszakított nemzet egyesítése, annak ellenére, hogy 1989 óta, mióta a trianoni utódállamokban politikai zavarok keletkeztek, s a három utódállamból kettő darabjaira hullott, számunkra komoly lehetőségek keletkeztek a nemzetdarabok újraegyesítésére.

– A nemzetdarabok újraegyesítésén ön jelenleg is dolgozik.

– Tavaly Archimédesz Szidiropulosz barátommal megalakítottuk a Trianon Kutató Intézetet. Célunk az, hogy mindent, ami az 1848 és 1947 közötti időszakban Trianon előzményével és következményével kapcsolatos, összegyűjtsük. Erre a kutatásra azonban önerőből nem tudtunk pénzt szerezni, mert sem uniós, sem magyar állami pályázat nincs ebben a témában. Bár néhány fideszes polgármester hozzájárult a törekvéseinkhez, a kutatási támogatásra vonatkozó kérésünket a parlament úgynevezett nemzeti pártjai postafordultával visszautasították. Úgy tűnik, Trianon országában a huszadik század egyik legnagyobb, a mohácsi vészhez hasonlítható szétszórattatás oknyomozó szakmai, szociológiai, és történeti alapokra támaszkodó kutatása e pillanatban nem lehetséges állami támogatással. Ez is mutatja, hogy Magyarországon mennyire torz a mostani politikai közvélemény szemlélete.

– Ön szerint mi az oka ennek?

– Károlyi Mihály szellemi örököseinek ma hatalmon lévő két pártja az SZDSZ és az MSZP szellemtörténetileg egészen más látószögből nézik történelmünket. Ezért például a Horthy-korszak megítélése az állami iskolarendszerben csak akkor tud megváltozni, ha Magyarországnak konzervatív kormánya lesz. Ameddig liberális szellemiségű oktatási minisztérium van, és liberális, illetve volt kommunista akadémikusok ülnek a Magyar Tudományos Akadémián, addig nyilvánvalóan Horthy személyének megítélése sem fog megváltozni. Magyarország ideológiai megalapozottságú szellemi megosztottsága pillanatnyilag végzetesnek tűnik. De a helyzet mégsem reménytelen. Amennyire ismerem a mostani magyar értelmiségen belüli mozgásokat, úgy érzékelem, hogy kibontakozóban van egy konzervatív irány. Tanárként pedig úgy látom, hogy az egyetemi ifjúságban lehet a jövő nagy reménysége. A jövő útja a két nagy baloldali világáramlat, a liberalizmus és a kommunizmus visszaszorítása és a konzervatív eszmények eljövetele kell hogy legyen. Át kell alakítani a magyar iskolarendszert, az Akadémiát, az egyetemeket, a művészeti és kulturális szövetségeket, a filmgyártást, tehát a nemzeti tudatra legfontosabb hatást gyakoroló területeit az életnek.

– Véleménye szerint milyen úton kell elindulnia Magyarországnak egy élhető jövő felé?

– Láthatjuk annak példáját, hogy egyes nemzetek a globalista szorítás alatt is megmaradnak nemzetnek. A kis társadalmi körök szívós és tudatos építkezésében látom a kivezető utat: ha a mostani hazai liberálbal uralom meggyöngül, s egy akárcsak jobbközép kormánya is lesz Magyarországnak, újra ki lehet tűzni az 1989-es nagy célokat, a megvalósulás reális lehetőségével. A legjobb megoldás pedig, amiért nagyon sokat kell dolgozni, a modernizált, huszonegyedik századi konzervativizmus hatalomra juttatása. Gróf Széchenyi Istvánnal mondom: az országot és a népet keresztény elvek szerint igazgató és fejlesztő kormánya lesz majd Magyarországnak!

Usztics Anna