Az első soksejtű életformák mintegy 600 millió évvel ezelőtt jelentek meg. A genetikai változások – mutációk – sebességét és a ma élő állatcsoportok közötti genetikai különbségeket ismerve a kutatók megállapították, hogy a többsejtű állatok kifejlődése és első nagyobb csoportjainak szétválása 600 millió–1 milliárd évvel ezelőtt következhetett be. Mivel ezek az élőlények nem rendelkeztek szilárd vázzal, nyomot sem hagyhattak maguk után. Szerencsés kivételt jelent egy lágytestű faj (az Ediacara fauna), amelynek lenyomatai kissé szétlapítva ugyan, de megmaradtak Dél-Ausztráliában, Szibériában, Namíbiában és Új-Foundlandon.

Az állatok 1 cm és 1 méter közötti nagyságúak voltak, és kezdetben a gerinctelenek őseinek tartották őket, később zsákutcának tekintették ezt a fejlődési vonalat. Később a földtörténeti korok földfelszíni- és klímaváltozása lehetővé tette az állatok egyre magasabb szintű szerveződését. Különösen nagy tömegben jelentek meg és szaporodtak el a kambrium idején, amely időszakot éppen ezért az őslénytanban „kambrium-robbanásnak” is neveznek.

Idén májusban először találtak dinoszauruszoktól származó megkövesedett lábnyomokat az Arab-félszigeten. Jemen mocsaras partjain, a szárazföldön valaha élt legnagyobb testű állatok, tizenegy hatalmas Sauropoda vonult végig 150 millió évvel ezelőtt. A 43-70 centiméteres lábnyomok arra utalnak, hogy a hatalmas Sauropodák egyenletes sebességgel, 2,5 méteres lépésekkel haladtak a folyóparton, feltételezhetően élelem után kutattak. A csordát tizenegy kisebb és nagyobb állat alkotta.

A Sauropodák a földtörténeti középidő jura időszakában voltak gyakoriak a Földön, ahol 225 millió évvel ezelőtt jelentek meg, és 65 millió évvel ezelőtt tűntek el bolygónkról. Növényevők voltak, hosszú nyakukkal a fák lombjait és leveleit legelhették. Az Arab-félszigeten ez volt az első jele annak, hogy ott is éltek dinoszauruszok. Ugyancsak az idén, eddig ismeretlen dinoszauruszfaj megkövesedett maradványaira találtak egy mexikói kőfejtőben. A hatalmas növényevő állat 72 millió évvel ezelőtt élt. A fiatalon elpusztult állat magassága meghaladta a 7,5 métert, feltételezik, hogy kifejlett példánya elérhette a tizenegy méter magasságot is. Mexikó nagy részét akkor tenger borította, ezért a folyók torkolatánál kereste táplálékát. Hogy a vízi élethez is alkalmazkodott, mutatják a koponya tetején lévő légzőnyílások. Az érdekes dinó mintegy tízmillió évig létezhetett a Földön, ugyanis növényevő lévén szelíd állat volt, így nem tudta megvédeni magát a vele ugyan azonos nagyságú, de ragadozó Tyrannosaurus rextől.

A szárazföldi gerincesek felé az átmenetet a halak bizonyos formái képviselik. Az evolúció rajtuk keresztül érte el a kétéltűek fejlődési szintjét. Az idén Lettországban került napvilágra egy négylábú halmaradvány, ami megerősíti azt az elméletet, amely szerint a korai kétéltűek különböző csoportokban indultak meg közel azonos időben a szárazföld felé, és nem rendezhetők egyetlen leszármazási sorba.

A kétéltűek közé olyan állatokat sorolnak, amelyek ugyan a szárazföldön élnek, de életük egy bizonyos szakaszában szükségük van vízre. A legfontosabb kétéltű tulajdonságok már 370 millió évvel ezelőtt, a devon időszakban megjelentek, amikor az első négylábú gerincesek – kétéltűek, hüllők, madarak, emlősök – először másztak ki a szárazföldre. Az első kétéltűek legközelebbi rokonai a lebenyesúszós halak, amelyek a mai bojtosúszós és tüdőshalakkal voltak rokonságban. Az idén Lettországban előkerült értékes maradvány 365 millió éve élt, mintegy 100 millió évvel a dinoszauruszok megjelenése előtt. A Ventastega curonica nevet viselő halfajta leginkább egy kistestű aligátorhoz hasonlított, és a sekély tengerekben élt. Már rendelkezett primitív lábakkal, lábujjainak száma sokkal több volt, mint a ma megszokott.

Hosszúsága elérte az 1-3 métert. A törzsfejlődés során valószínűleg nem bizonyult életképesnek, mert hamar eltűnt a földtörténet színpadáról. Arra kiválóan alkalmas volt, hogy a mai kor tudósainak bemutassa a hiányzó láncszemet a kétéltűek felé. A ma élő 3-6 méteresre növő nagy fehér cápa csupán apró leszármazottja a 16 méteres megalodonnak, amely másfél millió éve halt ki. A ma élő rokonának 1,8 tonnás a harapási ereje, így a legerősebb állat a világon.

Összehasonlításképpen: egy afrikai oroszlán állkapcsának harapási ereje 560 kilogramm, az emberé legfeljebb 80 kilogramm. A Carcharodon megalodon példányai elérték a 16-18 métert, súlyuk a 100 tonnát. Az őscápa harapási ereje legkevesebb 10,2 tonna volt, de elérhette a 18 tonnát is. Magánál nagyobb bálnákra vadászott, először leharapta az uszonyukat és a farkukat, hogy ne tudjanak elmenekülni, majd felfalta őket.

A földtörténet különböző időszakaiból származó állatokkal kapcsolatban mindig is izgatta a kutatókat, hogy az ősmadaraknak vagy a tollas dinoszauruszoknak milyen színű tollai lehettek. Ugyanis a színek „eltűnnek” az idők folyamán, és csak fekete-fehér színben peregnek le a régmúlt korok képei. Nemrég egy 100 millió éves ősmaradvány vizsgálatakor arra jutottak a kutatók, hogy szerencsés esetben megmaradhatnak a színek is. Egy brazil madártollat vizsgáltak a Yale Egyetemen elektronmikroszkóppal. Legnagyobb megdöbbenésükre pigmenttartalmú sejtszervecskékre, melanoszómákra bukkantak a tollban. Ezek szén alapú melanint tartalmaznak (fekete), amely a mai színes tollak egyik leggyakoribb pigmentje. A valódi színek megállapítása azonban még várat magára.

A madarak kialakulása is sok titkot rejteget. A dinoszauruszok egy csoportja mintegy 65-100 millió évvel ezelőtt tollakat növesztett, és madarakká alakult – nagyjából ennyit tudnak eddig. Az elsők között a struccok és az emuk fejlődtek ki, majd a récék és a tyúkok. Egy új lelet nyomán kezd változni az elképzelés. A legtekintélyesebb természettudományos folyóirat, a Science egyik szerzője „átírta” a madarak evolúcióját. Kiderült, hogy a papagájok és az énekesmadarak egymás legközelebbi rokonai, míg a sólymok csupán távoli rokonságban állnak a többi ragadozó madárral, például a héjával és a sasokkal. A tanulmány szerint az újvilági keselyűket – például a pulykakeselyűt – már nem sorolják a gólyákhoz, hanem visszahelyezték őket a héják és a sasok közé, ahol régebben is voltak.

A chicagói Field Múzeum vezetésével végzett vizsgálatokban 169 új madárfaj DNS-ének begyűjtése is szerepelt. A fajok szinte a világ összes madárcsaládját képviselték, kivéve az énekesmadarakat. A vizsgálat során 14 különböző kromoszóma bázissorrendjének megállapításával képesek voltak összehasonlítást tenni egész madárgenomokkal (az élőlény teljes genetikai állományával). Mivel a madarak fejlődésük során igen gyorsan szétválnak különböző fajokra, nehéz a rokonsági kapcsolatokat megállapítani. Ehhez segítettek most hozzá a fenti vizsgálatokkal, aminek következményeként szinte szétdúlták a madárrendszertant.

(hankó)