– Ezen az elismerésen kívül mit köszönhet még Váradnak?

– Úgy érzem, sokat. Családom Gömör vármegyéből való, gyerekkoromban otthon még hallottam az onnan hozott dalokat, de én már Váradon születtem 1918-ban, olyan időkben, amelyek rettenetesen sűrűk lehettek, gondolom édesanyám számára is. Apám a Nagyváradi Királyi Ítélőtábla bírája volt, és a háború utáni, de még annál is jobban pusztító spanyolnáthajárvány áldozata lett. Már az ő halála után jöttem világra, pontosan kilenc hónapra azután, hogy az olasz fronton László napon anyám kedves László öccsét kettétépte egy gránát, miközben aludt a fedezékben. Sokat köszönhetek szülővárosomnak, mindenekelőtt a történelemnek azt a intenzitását, amelyet ott megélhettem. Ennek a következménye, hogy hamar és mindent olvasni akartam. Legjobban az olyan történelmi műveket szerettem, amelyekben az ember nagyszerűen megjelenik, akár a maga tragikus sorsával együtt. Az abban az erőtérben kibontakozó emberi sorsok végzetességét a nem sokkal előttem ott élt Ady verseiből ismertem meg. A város magyar középosztályának jó része megrettenve menekült a román katonák elől, és hónapokig, néha évekig laktak családjaikkal vagonokban, a maradók pedig megtörve éltek tovább. Édesanyám özvegyen, anyagi gondokkal küzdve nem tudott volna egyedül felnevelni, újból férjhez ment apám egyik kollégájához, aki szintén özvegyember volt, és a helyi református egyház egyik oszlopa. Mivel a románok a fehér papokat, a premontreieket látványosan kilakoltatták iskolájukból, a városban nem maradt magyar nyelvű középiskola. Később Kecskeméti Lipót, a Spinoza-fordító tudós főrabbi alapított egyet, a zsidó gimnáziumot. Debrecenbe iratkoztam be magántanulónak, ahova így csak vizsgázni kellett mennem, rengeteg időm szabadult fel ezzel, és ezt mind olvasással töltöttem. Gimnazista korom óta életem egyik legnagyobb ajándékának tartom a magyar költészetet, amelynek megismertetésére szántam hosszú éveket Genfben és Firenzében. A másik ajándék a dráma volt – a drámaírás és hozzá a drámakritika a magyar dráma ügyének szolgálata. Ebben a két ágban folyt az életem.

– Hogyan sodorta az élet Genfbe és Firenzébe?

– Mindkettő sorsfordulókhoz kapcsolódik. Az előzményhez tartozik, hogy Budapestre kerültem egyetemre, ahol filozófiát, művészettörténetet és esztétikát tanultam. Hálával idézem most tanáraim nevét: Hekler Antal, Gerevich Tibor, Kornis Gyula és báró Brandenstein Béla. Az egyetemi tanulmányok mellett igazából csak a dráma érdekelt. A pesti kollégium nem volt olcsó, meg kellett keresnem azt a pénzt, amibe a tanulásom került. Éppen olyan helyen kaptam munkát, ahol a magyar irodalom idegen nyelvekre való továbbítását magas szinten megtanulhattam. Ez két idegen nyelvű folyóirat közös szerkesztősége volt a Vilmos császár úton: a francia Nouvelle Revue de Hongrie, és az angol Hungarian Quarterly. Ott lettem titkár 1940-ben. Mindkét folyóirat abból az elgondolásból született, hogy Párizzsal és Londonnal megismertesse a magyar kultúrát, hogy ne jöjjön ránk újabb Trianon. 1942 nyarán svájci ösztöndíjat kaptam. Tudniillik volt egy gondolata a külügyminisztériumnak, hogy tehetségesnek tartott fiatalokat kiküldenek semleges országokba, hogy ha véget ér a háború, megmaradjanak magnak és kapcsolatnak Európában. Hamarabb hárult rám feladat, mint gondoltam. Nem telt bele két év, mikor 1944 márciusában a németek bevonultak Magyarországra, feldúlták a két lap szerkesztőségét, mert érdekelte őket a levelezés, és keresték a főszerkesztőt is. Hamarosan meg is találták – a szegedi jezsuiták bújtatták őt – és németellenes tevékenységért kivégezték. Március végén én már elkezdtem szerkeszteni Genfben a francia nyelvű folyóirat első számát. Attól kezdve pár évig ez volt az egyetlen Nyugat-Európának szóló szabad magyar kiadvány. Mindjárt a háború után Keresztury Dezső kultuszminisztersége idején a francia Svájcban lévő magyar kulturális intézmények vezetését bízták rám. A berni magyar nagykövetségről küldtek egy tanácsost Genfbe, az ő szállodai szobájában tettem le a hivatali esküt mint vallás- és közoktatásügyi miniszteri titkár. Ezt a munkát 1948 karácsonyáig végeztem, akkor hazajöttem.

– Hogyan fogadták itthon?

– Nem felejtették el első színművem, a Hősök nélkül 1942-es nemzeti színházi bemutatóját. Kineveztek a Színművészeti Főiskolára tanárnak, sőt létrehozták a dramaturgia szakot. Azonban féltek az igazi drámáktól. Gondoljunk csak arra, mikor 1949-ben államosították a színházakat, abban a pillanatban egész Magyarországon betiltották Az ember tragédiáját, és egészen 1955-ig nem lehetett előadni. Akkor a Madáchról elnevezett gimnázium összeszedte magát, és a diákok eljátszották. Ennek hatására a Nemzeti Színház igazgatójában, Major Tamásban is felébredt a lelkiismeret, azt mondta, nem lehet, hogy gimnazisták játsszák a művet, a Nemzeti pedig lapít. Akkor hívott meg dramaturgnak.

– Miért éppen a dráma olyan félelmetes az elnyomó hatalom szemében?

– Mert alkalmas arra, hogy az emberiségről és a magyarságról való eszmélkedést magas szinten és megrázóan mutassa be. A huszadik század második felében tanúja voltam annak, milyen drámaírói akarat tört itt föl 1945 után. Áthatotta a magyar szellemi életet, és nemcsak azokban az évtizedekben volt ez így, hanem már ötszáz éve, Bornemissza Péter óta. A háború után még élt a régi nagy nemzedék – ki emigrációban, ki itthon – és már jelentkezett az új is. Micsoda fiatalok gyűltek össze a dramaturgia szakon, micsoda drámaírói akarás volt együtt! Ha az elmúlt évtizedekben a színházat és a kritikát nem elsősorban az érdekli, hogy éppen mi a divat, vagy ki a divat külföldi fővárosokban, hanem az is, hogy milyen irányba mozdul a magyar drámaírás, mit ír – és mit írhatna még! – Sarkadi, Szakonyi, Vészi Endre, Görgey, Csurka, akkor ez a magyar dráma aranykora lehetett volna. Csakhogy egy irányzat kezdett érvényesülni: az élő dráma eljelentéktelenítése. Ez mint egy gőzhenger ment előre világszerte, de sehol akkora stréberséggel nem csinálták, mint Magyarországon. Sarkadi ebbe halt bele, Vészit nem játsszák, Csurka nem ír, és én, ha szóra sem érdemes negyven drámámmal a hátam mögött bemennék – bemerészkednék – egy pesti színház művészbejáróján, és szembe találkoznék az igazgatóval, nem tudnám kimagyarázni, hogy mit keresek ott. Illetéktelen lettem még azokban a színházakban is, ahol hét-nyolc darabomat játszották. Ez a folyamat, amelynek nevet is találtam, az én kiszínházbólításom, csak egy mozzanata annak a nagy folyamatnak, amely megölte a drámaírás magasabb igényét.

– 1956-ból az írók ugyancsak kivették részüket. Ön hogyan?

– Semmiféle hősiességgel nem dicsekedhetek sajnos. A forradalom idején a Parlamentben működő Szabad Magyar Rádió prózai osztályát vezettem november 4-ig. Az Írószövetség küldött oda. 1957 tavaszán ugyanazon a napon tettek ki a Nemzeti Színházból, a Színművészeti Főiskoláról és vették le műsorról a darabomat, ezután tizenöt évig állás nélkül voltam. De Olaszországban nagy bemutatókat értek meg a darabjaim.

– A firenzei sorsfordulóval még adós…

– Most következik. Éppen Firenzében játszották a Néró darabomat 1972-ben mikor meghívtak az ottani egyetemre magyar irodalmat tanítani. Egy évig tartott, amíg megkaptam itthon az engedélyt, attól kezdve tizenöt évig, egészen hetvenéves koromig, ott dolgoztam. Így ismét tapasztalhattam azt a csodát, hogy milyen minden nyelvi akadályt áttörő erővel tud hatni a magyar költészet az idegen nyelvű fiatalokra.

– Tele van a szobája jegyzetlapokkal. Most is dolgozik valamin?

– Igen, sőt mindig több darabon dolgozom egyszerre. Egy-kettőnek a kivételével minden művemet hosszú éveken keresztül, némelyiket évtizedeken át írtam, jegyzeteltem, tűnődtem rajta. Mikor az idők során összegyűlt jegyzetek együtt voltak, akkor így a földre kirakva, ahogy most is látja, sorba szedtem őket a cselekmény rendje szerint, és megpróbáltam felépíteni a mű szerkezetét. Tavaly jelent meg összegyűjtött műveim hatodik kötete, ebben a sorozatban negyven dráma olvasható. Egyiket sem azért írtam, hogy legyen valamilyen színházi bemutató, hanem akartam valamit mondani rajta keresztül, megközelíteni valamit az emberiség vagy a magyarság dolgában, vagy csak az ember létezésének fájdalmas kalandját megérinteni. Azt nem merem mondani, hogy megfejteni. Volna még, lenne sok kiadnivaló, de nem folytatódik a könyvsorozat kiadása, mert volt egy rövid ideig hivatalban lévő kulturális, vagy oktatási, vagy vallás és közoktatási, nem is tudom, most hogy hívják miniszter, aki leállította, állítólag azért, mert nem volt semmiféle visszhangja. Valóban nem volt. Az ember tragédiája útbaigazító üzeneteket tud adni, erre is ad egyet. Idézhetem? „E mű meg álljon bevégzetlenül, intő rom annak, aki nagyra tör, erőnk s gyöngénknek nagy kérdőjele.” Ezt a fáraó mondja, mikor a piramisépítés abbamarad. Hát az én piramisépítésem is abbamaradt. Negyven mű megjelent, úgy látszik, soknak találták. Nem is ez volt a baj, hanem, hogy azt kell mondanom, majdnem teljes némaságban jelent meg.

Boros Károly