– Egy őstörténeti konferencián önök ígéretet tettek arra, hogy minél több hazai és romániai településen székelyeket és csángókat, őrségieket vetnek genetikai vizsgálat alá. Sikerült?

– Igen. Nádasi Edit, Mészáros Anita, Gáspár Róbert, Horváth Gábor, Partner Ida, Ember István és mások a nevezett populációkban történt kutatásai meggyőztek bennünket arról, hogy a magyar népességnek bizonyíthatóan keleti genetikai gyökerei vannak. Négy évvel ezelőtt a szekció fő szakmai üzenete az volt, hogy a finnekkel való genetikai távolság olyan nagy, hogy kimondható: a finnekkel nem vagyunk genetikai rokonok. Az idei tanácskozás egyik fő üzenete az volt, hogy a magyarság ázsiai eredetű nép, de jelenleg a legközelebb álló genetikai rokonai európai populációk.

– Genetikailag tehát nem vagyunk rokonok a finnugor nyelvcsaláddal?

– Számos vizsgálat és tudományos közlemény született az elmúlt időszakban a mai magyar népesség molekuláris genetikai állományának feltérképezéséről, hazai és külföldi szakemberek együttműködésével, amelyek eredményeként megállapítható: a mai magyar népesség genetikai markerei, azaz jelzőgénjei alapvetően Nyugat-Eurázsia népességével mutatnak hasonlóságot. A finnugor nyelvcsaláddal tehát nem vagyunk genetikai rokonságban. Tizenöt évvel ezelőtt elindultak azok a népességgenetikai vizsgálatok, melyeknek célja a finnugor nyelvcsaládba tartozó populációk genetikai sajátosságainak feltérképezése. Azt a tényt, hogy a finnekkel nem vagyunk rokonok, nemcsak a különböző markerek nagy genetikai távolságai bizonyítják, hanem az eltérő betegségspektrum is. Magyarországon például léteznek olyan anyagcsere-rendellenességek, amelyeket nálunk az újszülöttek ujjbegyéből történő vérvételkor szűrni kell. Finnországban erre egyáltalán nincs szükség, hiszen ott elő sem fordulnak ezek a rendellenességek, illetve olyan ritkák, hogy nincs szükség szűrésre. Tehát önmagában az eltérő genetikai betegségek is jelzik, hogy öröklődéstani szempontból nem vagyunk rokonok a finnekkel. A nyelvi családfán is a magyarok és a finnek vannak a legtávolabb egymástól.

– Ha nem a finnugorok, akkor kik a rokonaink?

– Az elmúlt négy évben mindenekelőtt az volt a feladatunk, hogy megtaláljuk azokat a népcsoportokat, amelyekkel a magyarság genetikai rokonságban lehet. Négy évvel ezelőtt elhatároztuk, hogy expedíciókat szervezünk Ázsia még elérhető népességeihez. Máthé Lajos például szájnyálkahártya-keneteket hozott ujgur és jugar testvéreinktől, Bíró András Zsolt a kazakisztáni madjar népesség szájnyálkahártyájának-vizsgálatára épített mintavételt. A történészek, néprajzkutatók, nyelvészek, antropológusok kutatásai alapján természetszerűen elsősorban a közép-ázsiai, Urál környéki népek rokonságát próbáltuk megkeresni. A mai magyar népesség genetikai jelei Nyugat-Eurázsia népességével mutatnak egyértelmű hasonlóságot. A mai magyar populáció anyai öröklésű mitokondriális DNS-állománya – hasonlóan a férfiakéhoz – jelenleg nagyrészt az európai mintákhoz hasonul. Ugyanakkor megemlítendő, hogy a döntően európai eredetű mitokondriumokon túl bizonyos vizsgálatok viszonylag magas, kilencszázalékos ázsiai leszármazást mutattak ki egyes szériákban. Ez azt jelenti, hogy regionális eltérések is tapasztalhatók a jelenlegi magyar népesség genetikai összetételében. Bíró András Zsolt antropológus közép-ázsiai tanulmányútja során azonban a kazah madjar törzs tagjaitól vett szájnyálkahártya-mintákat hasonlította össze 37 eurázsiai népességgel. A vizsgálat azt bizonyította, hogy a madjar törzshöz legközelebb álló eurázsiai populáció a mai magyar népesség. A genetikai megállapításokat az embertani vizsgálatok eredményei is megerősítették. Így a két népesség őseinek korai kapcsolata és együttélése bizonyítottnak látszik. Fontos megemlíteni azonban, hogy a magyar genetikai minták anyai és apai vonalon egyaránt a jelenlegi közép- és dél-kelet-európai populációkhoz hasonulnak. A temetőkből származó csontmintákon végzett vizsgálatok egyes elemei Urálon túli közép- és belső-ázsiai leszármazási vonalat mutatnak. Az etnogenézisek kutatásakor tehát nem szabad figyelmen kívül hagyni a közép- és belső-ázsiai antropológiai és népességgenetikai eredményeket sem, amelyek szintén a magyarság keleti eredetét bizonyítják. Keleti gyökereink olyan erősek, hogy nemcsak a honfoglalás kori sírokban mutathatók ki, hanem egyes elemei a mai magyar populációban is.

– Milyen kritériumok alapján dolgoztak?

– Vizsgálati személyeinket olyan 15-60 év közötti egészséges nők és férfiak közül választottuk ki, akiknek mind a négy nagyszülője az adott etnikumhoz, illetve népességhez tartozott. A családi gének módosító hatása miatt egy-egy családból csak egy-egy személyt vontunk be elemzéseinkbe – értelemszerűen férj-feleség részt vehetett a vizsgálatban. Magyarországon tulajdonképpen adott volt, hogy kiket kell vizsgálnunk. A 80-as évektől kezdve palócokat, matyókat, a bukovinai székelyeket, a moldvai csángókat, a cigány populáción belül az oláh és beás cigányokat, a kiskunokat, a nagykunokat, a jászokat, az askenázi zsidókat vizsgáltuk. A palócokat Mátraderecskén, a matyókat Mezőkövesden, a kiskunokat Kiskunlacházán és Kunszentmiklóson, a nagykunokat Kisújszálláson, a jászokat Jászboldogházán vontuk be kutatásainkba. A hazai roma populációról ismert, hogy több hullámban érkeztek Magyarországra, ezért őket két területen vizsgáltuk: az oláh cigányokat Szabolcs-Szatmár-Bereg megye számos településén, míg a beás cigányokat a Baranya megyei Alsószentmártonban. A hazai askenázi zsidó populációt Budapesten vontuk be vizsgálatainkba, e népesség klasszikus genetikai markereinek génfrekvencia-értékei illeszkednek a világ különböző területein élő askenáziak hasonló értékeihez. A jászok perzsa–iráni eredetét egyértelműen kimutatták a 28 genetikai markerrel végzett klasszikus genetikai vizsgálataink. A matyók és palócok – jóllehet kulturális és vallási identitásuk miatt külön etnikum – genetikailag egységes népcsoportként határozhatók meg, ők a szlávokhoz állnak közel. A kiskunok és nagykunok között nagyobb a genetikai távolság, mint ezt korábban feltételezték. Ők a török populációkhoz genetikailag közelebb vannak, mint más etnikumok. A csángók az a magyar etnikum, amely a nemzetközi referencianépességekkel való összevetésben (genetikai távolságmérésre gondoljunk) azt mutatta, hogy a finn népességhez ők állnak a legközelebb, ugyanakkor a legtávolabb esnek az összes többi fent vizsgált magyar etnikumtól. A bukovinai székelyek nagyobb genetikai távolságot mutatnak a csángóktól, mint ez történelmi és geográfiai helyzetükből fakad.

– Mit találtak a csíki székelyeknél és a gyimesi csángóknál?

– Egyed Balázs és osztrák kollégái vizsgálataik során 360 székely és csángó személynek a mitokondriális DNS teljes kontroll régió szekvenciáját határozták meg, magas minőségi sztenderdeket követve. A két populáció között aszimmetrikus migrációt mutattak ki, erőteljesebb beáramlással csángó részről a székelységbe, mint fordítva. A filogeográfiai analízis erőteljes genetikai izolációt mutat a csángó populációban, amely genetikai szerkezetét tekintve is szignifikánsan különbözik a székelységtől, bár településeik földrajzi közelsége alapján hasonlónak tételeznénk föl. A 80-as években a székelyeket és a csángókat szülőhelyükön szerettük volna vizsgálni, de ehhez a román hatóságok nem járultak hozzá. Így a csángókat a Baranya megyei Egyházaskozáron, míg a bukovinai székelyeket Érden és Zombán kutattuk fel és vizsgáltuk. Ilyen esetekben viszont számolni kellett például a csángók esetében a genetikai sodródás tényével. Ezt azt jelenti, hogy a 161 család – akiket a második világháború alatt és után az egyházaskozári sváb házakba telepítettek be – már kissé más összetételű génállománnyal rendelkezik, mint a romániai Bákó és Tekucs megyében élő felmenő és oldalági rokonságuk. Ily módon azonban információkat kaptunk a csángók és székelyek vándorlási útvonaláról is.

– Elmondható, hogy a székelyek a honfoglaló magyarok rokonai?

– Még más kaukázusi populációkkal való több évszázados keveredés után is kimutathatók voltak ázsiai népekre jellemző haplocsoportok a Baranya megyei Hidason vizsgált bukovinai székelyekben, s ez az eredmény a vizsgált székely népesség ázsiai eredetére utal. Ugyanakkor genetikai különbség a vizsgált székely populáció és egy korábban vizsgált, kevert magyar populáció között nem volt kimutatható. Így további, részletesebb, elsősorban honfoglalás kori ásatásokból származó anyagok vizsgálatára van szükség a Kárpát-medencébe beköltöző magyar népesség genetikai összetételének meghatározásához.

– A konferencián összefoglaló előadás hangzott el az uráli nyelvcsalád népességének genetikai összetételéről. Milyen új eredmények születtek e tekintetben?

– Összességében megállapítható, hogy a különböző uráli népességek körében kelet felé haladva fokozatosan növekszik az ázsiai típusok aránya. A legújabb antropológiai és genetikai adatok támogatják egy olyan paleolitikumi eredetű protouráli népesség létezését, amelynek egyes biológiai jegyei a mai leszármazottakban is kimutathatók, bár a keveredés és a genetikai sodródás a kisebb populációkat – például a lapp, a nganaszan – jelentősen átalakíthatta. A magyar populáció és a többi uráli nyelvcsaládba tartozó népesség között a mitokondriális DNS és az Y-kromoszóma szintjén sem sikerült szignifikáns kapcsolatot kimutatni, ahogy ezt a megelőző vizsgálatok is jelezték. A magyarok esnek a legtávolabb a legközelebbi nyelvrokonaiktól (obi-ugor) a vizsgált uráli népességek halmazán belül.

– Kikhez állunk a legközelebb?

– A haplocsoport-gyakoriságok alapján kiszámítottuk a magyar és 23 más európai populáció genetikai távolságát, amely alapján filogenetikai fát szerkesztettünk. A magyar populációhoz legközelebb a volt jugoszláv, bolgár, ukrán, szlovén, cseh, román, görög és török populációk kerültek. Legtávolabb pedig a finn, észt, spanyol és belga populációk estek.

– Hogyan fogalmazható meg röviden a magyar nép genetikai eredete?

– A magyarok egyedülálló népesség a többi európai populáció körében, hiszen a történeti adatok szerint honfoglaló őseink a sztyeppei civilizáció örököseiként keletről érkeztek a Kárpát-medencébe és telepedtek le ott a kilencedik században. Az etnogenezisünkre vonatkozó népességgenetikai kutatásaink fókuszát tehát a jövőben mindenekelőtt Közép-Ázsia irányába kell fordítanunk, ahová a különböző tudományágak már ismert eredményein túl úgy tűnik, a genetikai vérvonalak is vezetnek. A magyarság magjának ázsiai eredete immár teljesen bizonyos, de minél inkább haladunk a mai kor felé, érthető módon annál több bennünk az európai génekkel való keveredés.

Tarics Péter

DR. BÉRES JUDIT

biológus, humángenetikus

1984 óta ugyanazon a helyen dolgozik. Akkor Országos Közegészségügyi Intézetnek, majd Johan Béla Országos Epidemiológiai Központ Humángenetikai és Teratológiai Osztályának, míg jelenleg az Országos Szakfelügyeleti Módszertani Központnak a tudományos főmunkatársa.

Biológus diplomáját a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Természettudományi Karán, doktorátusát a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, a PhD fokozatot pedig az ELTE-n szerezte meg.

Az Európai Unió humángenetikai szakértője.

A PTE ÁOK Orvosi Népegészségtani Intézet tiszteletbeli docense. Magyar és angol programok keretében graduális és posztgraduális oktatást végzett.