A Kárpát-medence ismert embertörténete tulajdonképpen az újkőkorral (Kr. e. 4500 – Kr. e. 2300) kezdődik. Ebből az időből több száz települést ismernek. Egy forradalminak nevezhető változás következtében a korábbi zsákmányoló életmódról áttértek az élelemtermelésre, amely ugrásszerűen megnövelte egy-egy terület lakosságeltartó képességét. A többnyire vízközelbe települt falvakban több közösség különíthető el, amelyeket a régészek „kultúra” névvel illetnek; Körös-kultúra, tiszai kultúra, bükki kultúra, szakálháti kultúra, lengyeli kultúra stb. A telepek nagy számához viszonyítva aránylag kevés sír került feltárásra; Zengővárkonyból 368, Aszódról 150 csontváz.

A halottakat felhúzott lábakkal temették el, útravalónak élelmet, eszközöket, ékszereket tettek a sírba. A lakosság jelentős része valamelyik mediterrán típushoz tartozott, de nyugat-északnyugat felől megjelentek az alpi, a cromagnoni és a kerekfejű, „borreby” emberek is. Közép-Európa nagy kultúráját a vonaldíszes kerámia népe képviselte, akik valószínűleg a Fekete-tenger északi területéről vagy Anatóliából érkeztek és felhatoltak egészen Belgiumig, miközben egy részük letelepedett a Kárpát-medencében. Őket nevezhetjük Kelet-Európa ősi mediterránjainak.

Anatómiailag a különböző régiók lakosai különböztek egymástól, ami színesítette a lakosságot. Aszódon a temetőben már elkülönültek a vezető (gazdag) réteg sírjai a szegényekétől; az előbbi sírokban nagyobb termetű, őseurópai típusú csontvázakat találtak.

Mielőtt folytatnánk a Kárpát-medence benépesülésének történetét a honfoglalásig, föl kell tenni egy ma nagyon vitatott kérdést: az eddig említett emberek, akik a Kárpátok koszorúján belül éltek, nevezhetők-e „magyarnak”? A kérdés azért időszerű, mert számos őstörténettel foglalkozó laikus kutató szerint a magyarság mindig is itt élt a medencében, több ezer – vagy több tízezer (?) – éve. Kik lehettek ők, ha valóban itt éltek, mert a fentiekből kitűnik, hogy az előembertől kezdve jól ismerjük a Kárpát-medence őslakosságát. Az említett „magyar” népességnek sem sírjait, sem sírmellékleteit eddig nem sikerült föllelni, föltárni. Márpedig enélkül csak elmélet marad a mégoly tetszetős és hízelgő elképzelés is.

A Kárpátok koszorúja által ölelt területen mindig is éltek emberek, ezt az őslakosságot senki sem űzte el, nem irtotta ki; itt élnek ma is bennünk. Ez bizonyítható természettudományos vizsgálatokkal, különösen a genetika fejlődésével került biztos módszer a kutatók kezébe.

Kísérjük tovább, hogy milyen emberek laktak a Kárpát-medencében az újkőkortól a honfoglalásig. A rézkorban (Kr. e. 2300 – Kr. e. 1900) az állattenyésztés szerepe nőtt meg az itt élő lakosok körében.

Az Alföld keleti felére kelet felől érkezett egy itt megtelepült, sajátos temetkezési kultúrát hozó pásztornép. A sírokat fából vagy deszkából készített építményekkel vették körül és föléjük 8-10 méter magasságot is elérő földhalmokat emeltek: ezeket nevezik „kunhalmoknak”; számuk mintegy 1100 körüli. A halottakat háton fekve, felhúzott lábakkal („békapózban”) temették el. A sírmellékletek szegényesek; fém hajkarikákból, csont- és kagylógyöngyökből, állatcsontokból álltak, kerámiájuk hiányzik. A kun népességhez semmi közük sincs.

A pásztorkodás mellett a rézkorban ismét föllendült a földművelés, az ún. badeni (péceli) kultúra az egész Kárpát-medencére kiterjedt. Megjelent az urnás és a szór hamvas temetkezés és a rézkor végétől találtak a régészek eltemetett háziállatokat is. Az emberek típusa zömében a jégkor végi, nagyrészt őshonos mediterrán formákat mutatja, de a rézkor vége felé egyre több alpi elem mutatható ki, például az alsónémedi és a budakalászi temetőkben, mintegy 30-35 százalékban.

A Krisztus előtti 1900 utáni években a délről és keletről érkező néphullám véget vetett a péceli kultúra virágzásának. Az első időszak mozgalmas életét követte a bronzkor második felének mozgalmas időszaka. Az ország keleti felében kialakultak a hosszú ideig egy helyben élő földműves közösségek, de jelentős volt az állattenyésztés is, és újdonságként megjelent a ló. A bronzból készült ékszerek, fegyverek, eszközök lassan tömegcikkekké váltak. A bronzkor embertani problémája összetett. A hamvasztások szelektív tényezőnek bizonyultak, a megmaradt csontvázak pedig nem az egész Kárpát-medencét képviselik, hanem a jelenlegi határainkon belüli területre jellemzőek.

A termet alig változott a korábbi korhoz képest, ugyanakkor a hosszúfejű egyének száma jócskán lecsökkent, és újabb típusként megjelentek a rövid fejű nyugat-európaiak és a borreby típus. Visszaszorultak a mediterránok, új típusként azonosíthatóak a kelet-balti (kelet-európai) formák és erősödött a dinári elem. Tehát az itt élő emberek összetétele egyre színesebb lett, a korábbi őshonos mediterrán népesség beolvadt vagy kivándorolt és a helyükre új foglalók érkeztek.

A Krisztus előtti VIII. században keletről érkezett egy kis létszámú csoport és elfoglalta a Tisza és Mátra-Bükk hegység közötti síkságot. Ők voltak a preszkíták; érkezésükről a vas megjelenése is tudósított. Állattenyésztő lovasok voltak. A korai vaskorból kevés és rossz megtartású embercsont maradt meg. A csoda megtörtént: Európába embertanilag és kultúráját tekintve is megjelent egy idegen nép, amelynek döntő szerep jutott a Kárpát-medence további embertörténetében.

A magyarság eredetét kutató, elméleteket fabrikáló kutatóknak ezen a ponton kellene hosszabb ideig elidőzni. És ezzel a csodának nem lett vége. A Kr. e. VII–VI. században a Kárpát-medence keleti részébe az Iráni-magasföldről származó, a Fekete-tengertől északra eső területekről bejöttek a szkíták. Először az Erdélyi-medencében telepedtek meg Kr. e. 515-ben, majd hamarosan az Alföldön (Ártánd, Tápiószentmárton, Zölhalompuszta) találjuk őket.

Újra meg kell állni egy rövid időre. A szkíta az első etnikum a Kárpát-medencében, amelyik új genetikai tulajdonságokat, új kultúrát, új nyelvet és írást hozott magával. Míg eddig – az előembertől a Kr. e. VIII. századig – jellegüket tekintve csak „indoeurópai” népek laktak a Kárpát-medencében, addig a szkíták megjelenésével – kicsit eltúlozva ugyan – megindult a honfoglalás. És csakis innen, ettől az időtől kezdve beszélhetünk magyar etnikumú népről a Kárpátok koszorújában. A két népesség – az indoeurópai és a szkíta – elválasztható egymástól genetikailag, embertani jegyek, valamint sajátos, eddig ebben a régióban nem létező kultúra és nyelv alapján.

Milyen életmódot folytattak a szkíták? Nagyállattartó, lovas nép volt. Díszítőművészetüket temetőikből ismerjük, bár a jól meghatározott sírok száma nem több félezernél. Külön sírokba temetett lócsontvázak is előkerültek, ami eddig ismeretlen rítus volt. Szentes-Vekerzúgon még egy kocsit is elföldeltek a lovakkal. Az előkelőbb halottak sírja fölé halmot emeltek. A fejedelmi sírok jellegzetesebb leletei a sajátosan szkíta művészetre jellemző stílusjegyeket hordozzák, az aranyszarvasokat.

A helyi lakosság és a szkíták között összeolvadási folyamat is megindult, amit a kétféle temetkezés – az összehúzott testhelyzetű és a hamvasztott – együttes előfordulása és az emberek típusjegyeinek változása is mutat. A szkíták megérkezése után a Kárpát-medencei lakosság embertani képe a következő lett: vezető típuselem a pontuszi mediterrán, hiányoztak a gracilis mediterránok. Másik vezérjelleg az elő-ázsiai taurid lett és a szélesarcúsággal keveredett mediterrán elem. Külön csoportot alkottak a kelet-európai és a taurid típus keveredéséből kialakult emberek.

Megemlítendők a vaskorban a Dunántúlon élő hallstatti kultúra népe, akik halottaik fölé ugyancsak halmokat emeltek; a szegény halottakat hamvasztották. A Dunántúl déli részén a balkáni illírek egy csoportja élt és a Kr. előtti IV. században megjelentek a Marne és az Elba-folyó mentéről származó kelták (eraviszkuszok).

A III. századig elsősorban az országnak nyugati részében terjedtek el; részben beolvasztották az itt talált illír és szkíta lakosságot és nagy tökélyre fejlesztették a vas feldolgozását. Társadalmi fejlettségük eljutott az osztálytársadalom küszöbére, ám a rómaiak véget vetettek a kelta fejlődésnek. Igaz, kultúrájuk még a római korban (időszámításunk kezdetétől az V. századig) is tovább élt. A kelták jól elkülöníthetőek a helyi lakosságtól, kutatásuk azért fontos, mert egy részük a Kárpát-medencében maradt és a későbbi helyi lakosság egy részét alkotta, tehát kis lélekszámú jelenlétükkel számolni kell. Azt se tévesszük szem elől, hogy a kelták az indoeurópai népek közé tartoznak, annak minden jellegzetességével.

Az iráni (perzsa) eredetű szauromaták, majd a szarmaták már a Kr. előtti első évtized vége felé megjelentek az orosz sztyepeken és a szkítákat követően a legkiterjedtebb kultúrát hagyták maguk után. A Kr. utáni I. századtól kezdve több hullámban elözönlötték a Duna–Tisza közét, illetve a Dunától keletre fekvő területeket.

A magyarság szempontjából lényeges népek, mivel onnan jöttek, olyan kultúrával rendelkeztek, mint a később érkező hunok, avarok, majd Árpád népe. Emberanyagukkal ugyan színesítették a képet a Római Birodalom keleti határát veszélyeztető germán törzsek (markomannok, kvádok, vandálok, stb.), de a további lakosság alakulásában nem játszottak jelentős szerepet.

A római kort a Kárpát-medence benépesüléséhez annyiban kell figyelembe venni, hogy a Dunától nyugatra eső területet Pannónia néven a Római Birodalom szerves részévé tették. A főleg földművelésből élő helyi lakosság Róma adófizetői, katonái, esetleg rabszolgái lettek. A Római Birodalom az embertani képet tekintve szinte semmi nyomot nem hagyott a helyi lakosságban. Kr. u. 395 táján úgy vonultak ki a Kárpát-medencéből, mintha itt sem lettek volna. A katonák, a földesurak, az itt állomásozó szír és albán légiók az evakuáció után elvonultak.

Az igazi népmozgást a hunok megérkezése jelentette. Őket a rómaiak hívták be a germán (főleg a gepida) törzsek féken tartására. A hunok Kr. u. 375-ben még a Kaszpi-tenger északkeleti részén tartózkodtak, majd 410–420 között elfoglalták az Alföldet, 433 után pedig Pannónia is uralmuk alá került. Attila haláláig (453) alig több, mint két évtized telt el, így nem véletlen, hogy a régészek nem sok emlékanyagot találtak utánuk. Attila halála után a hunok – mintegy 165 ezren – a mezőségi Csigle-mezőre vonultak, ahonnan, mint székelyek benépesítették Erdélyt. Embertani megjelenésüket tekintve – turáni, taurid, pamíri stb. típusok – hasonlóak az avarokhoz és a későbbi Árpád népéhez.

Nagy változást hozott a Kárpát-medence most már rendkívül színes emberanyagába az avarok megjelenése. Első csoportjuk („hullámuk”) 568-ban foglalta el Pannóniát, majd az egész Kárpát-medence uralmuk alá került. Az ugyancsak Belső-Ázsiában ötvöződött avaroknak három hullámát különítik el a régészek.

Bakay Kornél szerint: kora-avar kor (568–665), közép-avar kor (665–710) és késő avar kor (710–830). Eddig több mint 30 ezer avar sírt tártak föl mintegy 3543 lelőhelyről. Az avarok embertani képét a példa nélküli heterogenitás jellemzi. A Kárpát-medencei avarok összesített feldolgozását eddig sajnos még nem végezte el senki. A sírjaikból előkerült igen gazdag leletanyag belső-ázsiai származásukat, típusaik pedig a mongolid jellegtől a „klasszikus” europid jellegekig igen sok néppel való érintkezésüket és keveredésüket bizonyítja.

Ha visszatekintünk a fenti népek jellegzetességeire, megállapítható, hogy a Kárpát-medencében mindig is élt egy alaplakosság – ezek nem voltak és nem is lehettek „magyarok” – és keletről érkezett az első olyan népcsoport, amely magán viseli a magyar emberre és kultúrára jellemző sajátságokat. Ezek: a szkíták, a szauromaták, a szarmaták, a hunok, az avarok.

Mindegyik etnikum Belső-Ázsiából és az Iráni-magasföldről érkezett és meghatározó lakossága lett a Kárpát-medencének. Így érkezett el a klasszikus honfoglalás ideje, amikor ugyanabból a „kohóból” elindult egy ősi türk népcsoport és Árpád fejedelem vezetésével eljöttek rokonaik után a Kárpát-medencébe. A mintegy 500 ezer honfoglaló magyar békésen, minden jelentős csatározás nélkül átjött a Kárpátok hágóin. Ez idő alatt és utána is számos kisebb nép telepedett le az ország területén, de elfogadták uralkodó népnek a magyart. A magyarságra jellemző biológiai, genetikus és kulturális tulajdonságokat erősítették a későbbi betelepítések, amelyek ugyanarról a területről történtek, ahonnan eredetileg is a magyarsághoz tartozó népcsoportok érkeztek.

Bejöttek a besenyők, akik főleg Fejér megye területén találtak otthonra, az identitásukat ma is büszkén őrző jászokat pedig 1235-ben telepítették be az Alföldre, majd a kunokat – ma is élő identitással – 1243–46 között ugyancsak a magyar Alföldre.

Ha röviden szeretnénk megfogalmazni, hogy kik is a magyarok, ezt válaszolhatjuk – ami tényekkel és a legújabb természettudományos eredményekkel igazolhatók – a szkítáktól a kunokig, Belső-Ázsiából érkezett népcsoportok, beleértve az Iráni-magasföld perzsa lakóit is. Hozzájuk tartoznak a szauromaták, a szarmaták, a hunok, az avarok, a besenyők, Árpád népe, a jászok és a kunok. A Kárpát-medence ősi helyi lakossága, mint színező elem ma már hozzánk tarozik.

Hankó Ildikó