– Emlékszik a balesetére?

– 1991 áprilisában történt, a bonni világkupa versenyről tartottunk hazafelé a válogatott vívócsapattal, s békésen kártyáztunk az autóbusz hátsó ülésein. A busz sofőr hirtelen káromkodni kezdett, majd elvesztette az uralmát a jármű fölött. Fölborultunk. Már csak arra emlékszem, hogy hatalmas reccsenés után egy szántóföldön ébredtem föl, ahonnan egyik vívótársamat és engem mentőhelikopterrel szállítottak kórházba. Kun Csaba nem volt magánál, mélyaltatásban tartották, nekem pedig rettenetes fájdalmaim voltak. Akkor már éreztem, hogy a lábaim nem akarnak engedelmeskedni nekem. Hét hónapig voltam kórházban.

– Mit szóltak a családtagok?

– A két édesanya azonnal útnak indult Németországba. Annyit tudtak, hogy a gyerekek közül az egyik biztosan életben marad, de mozgássérült lesz, a másik vagy felépül és nem lesz baja, vagy meghal. Érthető, hogy mindkét szülő azért imádkozott, hogy ha mozgáskorlátozottan is, de visszakapja fiát.

– És a barátnője?

– Felhívtam telefonon, s közöltem vele, nem szeretném tovább folytatni a kapcsolatunkat, mivel teljesen más ember lettem, mint akitől a verseny előtt elbúcsúzott. Anikó azonban hallani sem akart a szakításról. Azóta házasságot kötöttünk, és született három gyermekünk.

– Ön életben maradt. Mi lett Kun Csabával?

– Szerencsére ő is túlélte a balesetet és teljesen fölépült.

– Gondolt akkor arra, hogy valaha még sportolni fog?

– Amikor az ember kórházban van, elsősorban nem a sportkarrierjével foglalkozik, hanem azzal, hogy elviselje a fájdalmat és átgondolja, mi lesz vele a jövőben. Természetesen gondolkoztam azon is, de nem ez volt a központi téma.

– Azért egy idő után többször is foglalkoztathatta a kérdés, hiszen visszatért a vívók közé…

– A német kerekes székes válogatott edzője, Batizi Sándor meghívott egy belgiumi edzőtáborba, s szerette volna, ha elindulok az Eb-n is.

– Igent mondott?

– A vívózsákom időközben elindult Budapestre, s mivel a kórházi ágyamba befeküdt egy száznegyven kilós bajor ember, választhattam, hogy melléfekszem-e vagy hazamegyek. Nem gondolkoztam sokáig.

– Mit sikerült összehozni az Eb-n?

– Egy aranyérmet.

– Milyen érzésekkel tért haza?

– Örültem annak, hogy amikor hazaértem, nem sajnálkoztak az emberek, hanem gratuláltak és örömüket fejezték ki. Emellett visszaszokhattam a kórházon kívüli életbe, ami azért számos nehézséget tartogatott számomra.

– Jelenleg a Törekvés Sport Egyesületben edz, amiről tudni kell, hogy Magyarország első és egyetlen paralimpiai sportközpontja. Hogyan került ide?

– A régi Tanács körúti BVSC-be nem tudtam fölmenni, mivel az első emeleten volt a vívóterem. De ez jellemezte az összes többi termet is, ezért rákényszerültem, hogy külföldön edzőtáborozzak és versenyezzek. Néha-néha iskoláztam egyet a Törekvés edzőjével, Beliczay Sándorral, aki 1976 óta a mesterem, de igazán az általunk alapított Ballestra egyesületben kezdtük el az itthoni edzéseket. A Törekvésnek nem volt vívószakosztálya, ám 2000-ben megnyertek egy akadálymentesítési pályázatot, s létrehozták a már említett paraközpontot, így a sydney-i olimpiára ott készülhettünk fel megfelelő körülmények között.

– Edzésen szokott vívni mozgásukban nem korlátozott tőrözőkkel is. Hogyan viszonyulnak önhöz?

– Hogy hogyan viszonyulnak egy kerekes székeshez és hogyan Szekeres Pálhoz, az elkülönül. Ha leülnek velem vívni a gyerekek, megszeppennek, mert ők az olimpiai bronzérmes sportolót látják bennem és nem a mozgássérültet. Sokszor előfordul, hogy legyőzök eredményes, tehetséges, ép vívókat, hiszen technikailag és taktikailag ez más dimenzió, mint amilyen szinten ők űzik a vívást. Az ilyen tréningekkel azonban kölcsönösen jót teszünk egymásnak. Nekem van kivel edzenem, nekik pedig többszörösen oda kell figyelniük a kezükre, ami ezáltal fejlődik, hiszen az addigi hatalmas segítségüket, vagyis a lábukat nem használhatják.

– Itthon szoktak rendezni kerekes székes vívóversenyeket?

– 2002 óta nem. Nem kaptunk rendezési engedélyt a nemzetközi szövetségtől.

– Mekkora támogatást kap az államtól a hazai parasport?

– A magyar sport az egyötödét kapja annak, mint amennyire szükség lenne. Az egyesületek és olimpiára kijutó sportolók számának csökkenésével, az elért eredményekkel érzékelhető, hogy a magyar sport tömegbázisa szűkül. A parasport finanszírozásában nagy ugrás figyelhető meg a ’98 és 2002 közötti ciklusban, az első évben például megháromszorozódott a támogatás ’97-hez képest. Onnantól kezdve folyamatosan emelkedett, még a 2002-es kormányváltás után is másfél évig, majd drasztikusan csökkenni kezdett. Jelenleg a csúcsösszeg körülbelül egyharmada van a rendszerben.

– A pekingi olimpiáról is beszéljünk egy kicsit, hiszen bronzérmet szerzett. Milyen esélyekkel indult?

– ’91-ben, ’95-ben, ’97-ben és ’99-ben Eb-bajnok, ’94-ben és ’98-ban világbajnok, ’92-ben és ’96-ban két fegyvernemben paralimpiai bajnok lettem, de már ’98-ban érzékeltük, hogy Ázsia nagyon erős. Közben dolgozni kezdtem és apa lettem, így Sydney-re nem tudtam teljes mértékben felkészülni, csak a harmadik helyet szereztem meg, Athénban pedig, bár kardban bronzérmet szereztem, a tőrözők versenyéből kiestem. Pekingben egy hongkongi fiút vertem meg a dobogóért, akitől a torinói vb-n kikaptam az első helyért, így az idei olimpiai bronz ebből a szempontból bravúrnak számít. Ugyanakkor számítottam éremre, még akár az is benne volt a pakliban, hogy nyerek.

– Mit üzenne azoknak, akik nem pártolják a parasport működtetését, illetve a paralimpia megrendezését? Mivel érvelne mellette?

– Amikor sétált két ember a Louvre-ban és pocskondiázták a képeket, odament hozzájuk egy idősebb látogató és közölte, uraim, itt önök nem minősítenek, hanem minősíttetnek. A kirekesztésnek és pocskondiázásnak ugyanis sehol nincs helye. A paralimpia azoknak az embereknek a csúcseseménye, akik balesetük vagy betegségük következtében nem tudnak az olimpián indulni. Sportoló az az ember, aki versenyszerűen, amatőr vagy hivatásos formában valamiféle versenysportot űz. Ezek viszont eltérnek egymástól eszközeikben és szabályaikban. A paralimpiára nem sajnálkozni jönnek az emberek, hanem szurkolni. Nem azt akarják látni, hogy nem mozog a lábam, hanem hogy hogyan vívok. Azoknak, akik negatív véleménnyel vannak a parasportról, legnagyobb részük még életében nem járt ilyen sporteseményen. A kislányomat is arra tanítom, ne mondd egy ételre, hogy rossz, ha még meg sem kóstoltad.

– Londonban szurkolhatunk önnek?

– Mivel nem csak sportoló vagyok, nem csupán attól teszem függővé a részvételt, hogy milyen lesz a fizikai állapotom. Számítani fog, hogy milyen lesz a családom állapota, mi lesz a munkám 2012-ben. Teljesen más lesz a magyar sport helyzete, hiszen a mai prognózis szerint addig túl leszünk egy kormányváltáson. Kérdés, hogy a Fidesz leporolja-e a 2002-es koncepcióját, vagy másikat gyárt, hívnak-e vagy nem hívnak. Egy biztos, kvalifikálom magam a londoni olimpiára.

Szencz Dóra