Fotó: Demokrata/Vermes Tibor
Hirdetés

A vendégek elmentek már. Seuso, az ötvenes éveiben járó pannóniai főtisztviselő, aki húszévi katonai szolgálat után nyerte el ezt a hivatalt, a Balatonra néző villája teraszán ülve élvezte a csillagfényes nyári este csöndjét. Ahhoz képest, hogy nem itáliaiként született, hanem helyi kelta családba, igazán elégedett lehetett a sorsával: a római polgárjoggal, a magas méltósággal, a vagyonával, amelyet időről időre magának a császárnak az ajándékai is gyarapítottak. Mellette az asztalon gyümölcsökkel megrakva hatalmas ezüsttál állt. Ezt is a császártól kapta, a tál mérete és pompás díszítése pontosan kifejezte annak a rangját, aki adta és aki kapta.

Seuso mégsem volt nyugodt. A kvádok az utóbbi években egyre gyakrabban lépték át a limest, hogy betörve fosztogassanak Pannóniában. Constantinus császár húsz évvel korábban hiába utazott Pannóniába, a béke csak addig tartott, amíg itt voltak a császári légiók. Távozásuk után a betörések folytatódtak, egyre durvábban. Seuso komolyan mérlegelte, hogy a nyugdíjazását kéri, és egész családjával együtt délre költözik, de nem tudta rászánni magát. Ez a gyönyörű táj volt az otthona, itt született, itt nőtt fel, és a pompás villa félúton a nagy tó és Gorsium népes városa között a szívéhez nőtt.

Fotó: Demokrata/Vermes Tibor

Sokáig töprengett az illatos nyárestében Seuso ezeken a dolgokon, de végül, ahogy máskor is történni szokott, úgy döntött, hogy későbbre halasztja ennek a költözésnek a mérlegelését. Egyelőre minden maradjon úgy, ahogy van. Majd az istenek jelet adnak, ha változtatni kell.

Korábban írtuk

Ám néhány héttel később nem jelek jöttek, hanem minden korábbinál hatalmasabb támadás. Nem is betörés volt ez már, hanem hódítás. A kvád hadsereg valósággal elsöpörte a határőrizetre rendelt római csapatokat, napok alatt végigrohantak Pannonia Valerián, behatoltak Pannonia Primába is. Mint mindenki mást, a Seuso-villát is készületlenül érte a római ellenállás összeomlása. Mire az első hírek hozzájuk értek, már a kvád előőrsök is megjelentek. Seuso megpróbálta szekerekre rakodva menteni a vagyonának legalább a legértékesebb részét, de már késő volt. A szolgák legtöbbje elfutott, a többinek pedig már csak arra maradt ideje, hogy a környéken elrejtse, amit lehet.

Fotó: Demokrata/Vermes Tibor

Az ezüst étkészletet egy hatalmas rézüstbe pakolták, rudakat dugtak át az üst fülein, és Seuso előtt négy ember futott vele rejtekhelyet keresni. Mire a szőlődombra értek, már égett odalent a villa, hallatszott a lovak dobogása, az emberek üvöltözése. Gödröt ásni nem volt idő, találtak egy rosszul megásott pincét, az üstöt oda becipelték, földet hánytak rá, és már rohantak is, menteni a puszta életüket.

Hiába futottak, a kvád lovasok gyorsabbnak bizonyultak. Estére a Seuso-villa lakói közül már senki nem élt. Mire a támadók elvonultak, senki nem maradt, aki visszamenjen a pincébe a kincsekért. Ott pihentek ezerhatszáz éven át háborítatlanul.

Talán így esett, talán másképpen, nem tudjuk meg sohasem. Valószínűleg azt sem, hogy tizenhat évszázad múltán, 1976-ban mi történt, csupán valószínű, hogy egy bizonyos Sümegh József bukkant rá a kincsre, amelynek híre kelt, egyes darabok forgalomba kerültek, gátlástalan gazemberek tudomást szereztek róla, Sümegh Józsefet meggyilkolták, a kincseket külföldre csempészték, ahol azok bekerültek a nemzetközi műkereskedelem felső régióiba.

Fotó: Demokrata/Vermes Tibor

Innen már bizonyos a történet. Ismerjük a magyar állam harcát, hogy jogi eszközökkel visszaszerezze a jogos tulajdonát. Ez a harc akkor nem vezetett eredményre, de azt sikerült elérni, hogy a kincs, vitatott tulajdon lévén, gyakorlatilag elveszítse a forgalomképességét. Ezzel az eszközzel élt a magyar állam, amikor bátor döntéssel, bravúros diplomáciai és jogi manőverek eredményeképpen két lépésben, a piaci értékénél kisebb összegért megszerezte és hazahozta a kincs ma fellelhető darabjait.

A művészettörténeti világszenzációnak számító Seuso-kincs ma méltó helyén, a Magyar Nemzeti Múzeumban látható, nagystílűen megrendezett kiállításon, amely éppen annyi információt oszt meg a látogatóval, amennyit egy kiállítás megtekintése során, az egyik tárlótól a másikhoz lépve befogadni képes. A lehetőség azonban mindenki előtt nyitva áll, hogy ennél akár sokkal többet is megtudjon erről a pompás műegyüttesről.

Fotó: Demokrata/Vermes Tibor

Hiszen a Seuso-kincs darabjai műalkotásként rendkívüliek, a római császárkori ezüstművességnek az egész világon nincs még egy ilyen tárgyegyüttese. Ennek a legfőbb oka az, hogy a nemesfém dísztárgyakat igen gyakran beolvasztották, újra hasznosították, hiszen egészen a XIX. századig nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a régiségnek. Biztosak lehetünk benne, hogy például az óegyiptomi sírok évezredeken át tartó kirablásából származó arany a történelem során ezerféle más alakot nyert az ötvösök és pénzverők kezén, a fáraó aranymaszkjából könnyen lehetett római serleg, abból velencei dukát, abból erdélyi násfa. Ugyanez történt az ezüstneművel is, nem is beszélve az ezüstpénzről. Kevéssé közismert, hogy ez a folyamat ma is zajlik, az 1992-es és 1994-es veretű, darabonként 6 gramm ezüstöt tartalmazó ezüst 200 forintosok nagy részét például, miután a nemesfémértékük meghaladta a névértéket, magánkezek beolvasztották.

Seuso bizonyára tragikus körülmények között rejtette el a közel 70 kilogrammnyi ezüst asztalneműjét, az utókor számára azonban igazi szerencse, hogy így Magyarország közös kincseként megmaradhatott.