Ahogy beköszönt az ősz, óraműpontossággal érkezik a hír a világ legrangosabb tudományos díjának, a Nobel-díjnak az odaítéléséről. A díjak kiadása már nem vált ki olyan érdeklődést, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Nem mintha változott volna az elismerés presztízse, tudományos körökben éppen olyan izgalommal várják, mint korábban. A világ értékrendje változott meg.

Nagyon aktuális Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas magyar tudósnak 1946-ban a Magyar Nemzet napilapban megjelent nyílt levele: „A mi magasabb tudományos kultúránk a végveszély szélén áll. Nem lehet laboratóriumokat, az egész tudományos életet évekig szüneteltetni anélkül, hogy az tönkre ne menne. Az ne tévesszen meg senkit, hogy a magasabb tudományos életnek az összeroppanása nem zajjal jár. Tudósaink eljutottak a végső kedvetlenség és elmaradottság határáig. Ha ezt így folytatjuk, kultúréletünk olyan kárt fog szenvedni, melyet igen sokáig nem leszünk képesek helyrehozni. Virágzó ipart és nemzeti életet, modern államot pedig ilyen nélkül kialakítani nem lehet.”

Hárman megosztva kapták idén az orvosi-élettani Nobel-díjat. Harald zur Hausen német kutató a humán papillóma-vírus (HPV) méhnyakrákot okozó hatásának feltárásáért. A világon 660 millió nő HPV-vírussal fertőzött, hazánkban évente 40-50 ezer új esetet diagnosztizálnak.

Hausen a méhnyak rosszindulatú daganatának sejtjeiből kimutatta a HPV-vírus örökítőanyagát. Fölfedezte, hogy a HPV számos tagból álló nagy víruscsalád, de csak néhány típusa okoz rákot. Eredményei alapján sikerült megérteni a HPV fertőzési mechanizmusát és a vírus által okozott daganat kialakulásának folyamatát. Ezek után kifejlesztettek egy, a kórokozó vírus elleni védőoltást, ami okot ad a reményre a méhnyakrák elkerülését illetően. Hausen 1936-ban született Németországban, jelenleg a düsseldolfi egyetem munkatársa, korábban a német rákkutatók szövetségének elnöke és tudományos igazgatója volt.

Ha megfigyeljük, az eredmények nem mindig a feltalálás, illetve felfedezés évében kerülnek díjazásra. Ennek számos oka van, de a két legfontosabb a következő: nem akarja a Nobel-bizottság azt megérni, hogy egy szenzációsnak tűnő fölfedezésről évek múltán, a tudomány fejlődésével párhuzamosan kiderüljön, hogy hamis volt, nem volt jelentős, esetleg a kutató személyisége méltatlan a díjra. A másik nagyon fontos érv az eredmény további sorsával függ össze. Egy tisztán elméleti fölfedezésnek tűnő tudományos megállapításra évek, évtizedek alatt világviszonylatban is fontos terápiákat építenek, amellyel milliók életét menthetik meg. Ilyen eredmény mindkettő, amelyért a 2008. évi Nobel-díjat odaítélték.

Így eshetett meg, hogy a másik két díjazott, Francoise Barré-Sinoussi és Luc Montagnier francia kutatók az AIDS-betegséget előidéző HIV-vírus felfedezéséért részesültek a legmagasabb elismerésben.

Az AIDS-betegséget (szerzett immunhiányos betegség) okozó HIV (humán immundeficiencia vírus) vírust a betegség korai szakaszában lévő emberek nyirokcsomóiból, illetve késői szakaszában lévő páciensek véréből mutatták ki. A vírus örökítőanyagként nem DNS-t, hanem RNS-t használó, úgynevezett retorvírus felfedezése után kezdődhetett meg az ellene folytatott küzdelem, amely napjainkban is több fronton zajlik, egyelőre átütő siker nélkül. A „korunk pestisének” nevezett betegség különösen a harmadik világ szerencsétlen embereit sújtja, ahol a lakosság átfertőzöttsége igen magas, sőt, már a gyermekek is HIV-vírussal jönnek a világra.

Az ENSZ illetékes ügynöksége, az UNAIDS szerint mintegy 40 millió fertőzött ember él a világon, több mint kétmillió ember halt meg, köztük 350 ezer gyermek az AIDS miatt elkapott betegségekben. Az új fertőzöttek számát 2,5 millióra teszik. Változatlanul Afrika a leginkább sújtott kontinens, ahol az AIDS a vezető halálok. Ázsiában Vietnam van a csúcson, és Indonéziában terjed leggyorsabban a járvány.

A HIV-vírus felfedezéséért már korábban is várták a szakemberek a „tudomány olimpiájának” aranyérmét, de valószínűleg az is hátráltatta a tisztánlátást, hogy a tudománytörténet egyik legcsúnyább, személyeskedéssel zajló vitája bontakozott ki az elsőbbség terén Montagnier és az amerikai Robert Gallo között. Perek sokasága keserítette meg a két kutató életét, melyekből legutóbb a francia kutató került ki győztesen. A dühödt vitát az okozta, hogy a két kutató egymástól függetlenül azonosította a HIV-vírust, körülbelül egy időben.

A tudományos közélet végül Montagniert fogadta el győztesnek, így neki ítélték az aranyérmet. Gallo nyilatkozatában elmondta, hogy csalódott, de a szabályok szerint háromnál több ember nem kaphatja meg a díjat, ami az idén 10 millió svéd korona; ebből ötmillió Hauseré, ötmillió pedig – közösen – a két HIV-kutatóé.

A 2008. évi fizikai Nobel-díj japán kutatóké lett. Yoichiro Nambu, Makoto Kobayashi és Toshihide Maskawa a szubatomi részecskék kutatásában elért eredményükért kapták a magas kitüntetést. Nem véletlen, hogy a CERN-ben megépített hatalmas hadronütköztető átadása idején éppen részecskefizikusoknak ítélték a díjat.

Bármilyen furcsa, de pontosan ma sem ismert, hogy hány részecskéből állnak az atomok és azok alkotórészei, valamint létezik-e mindegyiknek ellentétes tulajdonságú párja. A kutatók sokáig úgy vélték, hogy a fizika törvényei töltésszimmetrikusak, vagyis egy antianyag úgy viselkedik, mint megszokott atomjaink. A szimmetrikus világképen az első „repedés” negyven éve született, amikor kiderült: a radioaktív bomlásokban bizonyos esetekben sérül a térbeli szimmetria. A szimmetriasértés elméletét a három japán igazolta, sőt elméletük alapján – azóta bizonyított – részecskék létét is megjósolták (kvarkcsaládok).

Elméletük további kutatásaival talán feleletet kapunk arra, hogy az ősrobbanás után egyenlő mennyiségben keletkezett anyag és antianyag miért nem semmisítette meg egymást.

A kémiai Nobel-díjat ugyancsak három kutató között osztották meg, a zöld fluoreszcens protein felfedezéséért: két amerikai, Roger Tsien és Martin Chalfie, valamint egy japán, Simonuka Oszamu a boldog kitüntetett. Felfedezésük tulajdonképpen egy olyan zseniális módszer kidolgozása, amelynek alkalmazásával láthatóvá teszik az élő sejtek változásait, mozgásait. Így megfigyelhető például a rákos sejtek burjánzása vagy az agysejtek fejlődése és romlása. Módszerük egy korábbi felfedezésen alapul. 1962-ben egy világító tengeri medúzából kivonták azt a fehérjét, amely a fényt adta. Ezt a fehérjét géntechnológiai úton átvitték egy másik élő szervezet sejtjeibe, így azok is világítani kezdtek, mutatva az utat, amerre a szervezetben járnak.

A zöld színben fluoreszkáló sejtek az életfolyamatokat „láthatóvá” téve segítik megismerni a néha csak megsejtett változásokat az élő szervezetben.

(hankó)