– Rendőrpalota, Westend, Intercontinental, és még sorolhatnánk azokat az épületeket, amelyek az ön nevéhez fűződnek. Első látásra nem mondanánk meg, hogy az erdélyi gyerekkor befolyásolta önt építészeti pályáján. Mit tanult a népi építészettől?

– A konstruktivizmust. A magyar népi építészetnek minden egyes mozdulata indokolható, azt építették, ami saját életük számára a legjobb volt, és funkcióban sosem nyúltak mellé. Úgy gondolom, hogy ezt a fajta tudatosságot kellene átvezetni a jelen építészetébe is. Stiláris értelemben nem tartom megvalósíthatónak, hogy legyen egy magyar stílus. Lechner kísérletei gyönyörűek, és sok jó barátom próbálkozik most is vele, de azt hiszem, hogy a jelenben az emberek eszménye egy autó, egy tévé, egy mikrochip, egy mobiltelefon, vagy is a tárgyak világa, amely mellé nem lehet egy olyan építészetet lerakni, ami ezt teljes mértékben kontrázza. Meg kellene találni azt, ami a jelen izgalmas anyagaiból hoz létre valamifajta építészetet. Az építészeti minőség sosem anyag, hanem tehetségfüggő. Sajnos ma az ország egyik legnagyobb problémája, hogy a vizuális kultúra a béka feneke alatt van. A világháború vége óta nincs igazi rajz- és művészettörténet-oktatás, nem figyelnek a lakás- és környezetkultúrára való tanításra, nevelésre, ami a déli és az északi kultúráknál evidens.

– Ezért mondta azt egy korábbi interjújában, hogy a magyar építészetre utoljára Aczél elvtárs figyelt oda?

– Ma a Magyar Tudományos Akadémia számára sem világos, hogy az építészet technika, művészet vagy tudomány. Míg a stílusépítészetek és a XX. század elejei avantgárd és Bauhaus idején az építészet közügy volt, a második világháború után valahogy kikerült a kultúra és a tudományok területéről. A háború után az újjáépítéseket követően jött a szocreál és a diktatúra, és a polgárság felszámolásával kikerült az építészet a figyelem középpontjából. Ez egy szomorú tény. A Kádár-éra az építészetre nem azért figyelt oda olyan nagyon, mert fontos volt számára, hanem mert sokkal kifinomultabb taktikai érzéke volt, mint az 1989-es „módszerváltás” utáni hatalmaknak, az 1998 és 2002 közti időszakot is beleértve. Aczélék meghatározták, hogy az Építőművészek Szövetségének ki legyen az elnöke. Erre persze ma egyáltalán nem vágyódunk, de arra igen, hogy legyen egyfajta állami építészeti hivatal vagy közmunkatanács-szerű képződmény, ami figyel arra, hogy Magyarország épített világa, környezete milyen irányba fejlődik, és ez a fejlődés legyen megfelelő mértékben humánus tartalmú. Az építészet ugyanis hallatlanul manipulatív dolog, pszichés hatással van az emberekre. Egy-két rosszul tervezett, egymásra nyíló ajtó egy egész család életét meg tudja keseríteni. Az épített világ, ezenkívül mint ipari teljesítmény és a nemzeti vagyon része, a nemzetgazdaságra is befolyással van, hiszen most is látjuk és érzékeljük, hogyan sikoltozik az építőipar, mert nem lesz lakásépítés, illetve nem indulnak irodaépítések. Az építészet roppant érzékenyen követi azt, hogy milyen hatalom manipulálja, hogy milyen célokat szolgál ki. Ezért kellene, hogy figyeljen az éppen regnáló hatalom, a kormány arra, hogy mit épít, mire ad pénzt. Manipuláció volt annak idején az 52 négyzetméteres panellakás is, amely nemzet- és családroncsoló szülemény, a tömegtermelés funkcionális és esztétikai csődje, amelyet máig vonszolunk magunkkal, mint a meglőtt állat a beleit. De ugyanígy manipulálja ma különleges mutatványaival a presztízsépítészet, tehát a vállalatok, bankok reklámcsodái, a napi használható építészetet is.

– A stílusok egymásra hatásában beszélhetünk ma egy körülhatárolt irányról, ami felé tart az építészet, vagy csak szerteágazó irányzatokról?

– Azt hiszem, hogy az egész világ egy nagyon zavaros átmeneti korban van. A klasszikus modern stílus a hatvanas évekig tartott Le Corbusier-vel, Alvar Altóval és másokkal. Utána jött a posztmodern lázadás, ami visszanyúlt a múltba, azzal a felkiáltással, hogyha az építészet nem találja meg a saját stílusát a huszadik században, akkor vissza kell nyúlni a múlt eszköztárába, és csinálni egy vegyes építészetet. Ez nem jött be. Jöttek az izmusok. Most legalább hat-nyolc irányzatot különíthetünk el, amelyekbe a szélsőséges antropomorf és biomorf irányzatok is beletartoznak. A számítógépnek köszönhetően teljesen elszabadult a pokol, hiszen amit a gép háromdimenziós akcióival meg tud csinálni, az építészek azt hiszik, ha sok pénz van rá, megvalósítható. Úgy tűnik, hogy csak Észak-és Dél-Európában, illetve Dél-Svájcban maradt meg mára valami az emberközpontú építészetből.

– Említette, hogy az építészet manipulál. Az új stílusok milyen irányba terelik az embereket?

– Az építészetet soha nem az építész csinálja, hanem a megrendelő. Ha ezt tágabban értelmezzük, akkor az az ország, a település, a nemzet akarata képviseli a megrendelést. Ha a nemzet öntudatos és szeretne élni, olyan vitalitással, ahogyan a spanyolok, katalánok, olaszok, akkor olyan építészetet rendel magának, amiben jó élni. Ha a hatalom, kormány, nemzet gyenge, bágyadt, és nem tudja kifejezni önmagát sem gazdaságban, sem kultúrában, akkor az építészete is bajban lesz, mert nem tudja megfogalmazni, hogy mik az elvárásai. Nálunk itt van a fő probléma. A magyar építészet semmivel sem rosszabb, mint a világ bármely építészete, csak sokkal szegényebbek vagyunk. Sajnos az építészet egészével van egy olyan óriási baj. A telekár sokkal több, mint a rákerülő ház, és ez létrehozza az úgynevezett eldobható építészetet. A tulajdonos, a piac, a tőke, bármilyen szép épületet terveztet a telekre, hogyha nem hozza azt a hozamot az épület, amit elképzelt, akkor húsz év múlva lebontja. Az a fajta világ, amit a szecesszió, a gótika hozott létre, lehet, hogy az eldobható építészet áldozata lesz. Ez mindenütt egy átmeneti kor negatív velejárója. Elég megdöbbentő, hogy divatba jöttek a 400-600 méter körüli magasságú házak, amelyeket most Moszkvában és Dubaiban építenek. Ezekkel a tornyokkal, miközben fantasztikus technikák, valami nem stimmel. Lassan tébolyodott méretű, nem emberi léptékű tárgyakká válnak. Amikor az ember nem tudja rávetíteni a maga arányait a házra, attól a pillanattól kezdve nagy tárggyá válik. Ezek a sok száz méteres tornyok már csak a kivagyiság, a pénz és a tőke jelrendszerei.

– A külföldi befektetők és a pénz világában mennyire lehet megvédeni a hazai érdekeket és igényeket?

– Minden település kezében fegyver az építési engedélyezési eljárás. Ha egy szabályozásban előírták, hogy mennyi közösségi, illetve mennyi zöld terület kell, akkor akár külföldi, akár magyar a megrendelő, be kell tartania. Amellett alku tárgya lehet, ha a befektető valamilyen beépítési paramétert túllép, ad egy szép teret, kulturális központot vagy egy uszodát a városnak. A problémák mindig abból származnak, hogy a befektető idejön, és nem tudja, hogy mit kell építeni, és akkor elkezd ügyeskedni. A szabályozási tervet sokszor maga a tőke készítteti el. Budapestre ez különösen igaz. Fontos lenne, hogy az építészeti tervek és a város álmai, ha lennének, közügyek legyenek. Jó lenne, ha a városnak lenne egy olyan kiállítóterme, ahol láthatóak lennének a városfejlesztési modellek, makettek, hogy saját létezéséhez, életéhez hozzá tudjon szólni a városlakó. Budapest fantasztikus geopolitikai adottságokkal rendelkezik. Csodálatos közép-európai központtá lehetne alakítani. Most nem ebbe az irányba tart.

– Hogyan lehetne visszaadni Budapestnek az álmait?

– Civil kurázsival, ha lennének városlakók. Ez hiányzik nálunk, ezt nem hagyják kiépülni Pesten, ezért a polgárság egy része, körülbelül négyszázezer ember, kimenekült innen az agglomerációba. Egy vezetés, ha nagyon jóindulatú is, akkor sem képes úgy megfogalmazni a lakók igényeit úgy, ahogyan ők maguk. A civil társadalmat nagyon gyorsan ki kellene, hogy építsük, hogy ellenőrzést gyakoroljon a mindenkori kormány és önmaga felett, hogy bekapcsolódjon az európai vérkeringésbe. Budapestnek nincsenek álmai, de lehetnének. Itt van a csodálatos Duna, ami egyszerre összekötő és szétválasztó karakterű is. A Szajnánál, Tiberisznél, Moldvánál sokkal méltóságteljesebb, s ez a tulajdonsága az egész városra kisugárzik. A második világháború után az egész Duna-parti szállodasor tönkrement, és a Belváros bevonult a Váci utca-Petőfi Sándor utca irányába, holott régen a pesti rakpart korzója európai hírű volt. Ez az élet máig nem tért vissza a Duna-partra. Az egyre kiüresedő belváros nem áll össze egy olyan centrummá, mint Barcelona, Róma, Párizs, Prága esetében, ahol jó élni, ahol jó érzés együtt lenni. Ez nem csupán anyagi kérdés, ehhez másfajta közállapot szükséges. Budapest ma egy szomorú város.

– Milyen módon lehetne ezen változtatni?

– Még 1970-ben volt egy megbízásom, hogy az alsó rakpartra építsek egy olyan teraszrendszert, amely a teljes felső és alsó rakpartot összehozta volna. Kávéházak, teraszok, galériák és függőkertek sora kísérte volna végig a Lánchíd és az Erzsébet híd közti területeket. Volt olyan elképzelésem, hogy a Gellért-hegy lábát, mint egy óriási zöld platót ki kellene vinni a Duna fölé, és vigalmi negyedet csinálni a Szabadság híd és a Rudas fürdő közé. Dolgoztunk egy olyan gyaloghídon is, ami a millenniumi városközpontot és az új egyetemi kampuszt kötötte volna össze. Olyan hangulata lett volna, mint a Szajna egykori, középkori lakóhídjainak, vagy a Rialtónak és a Ponte Vecchionak, üzletekkel, kávéházakkal, diákklubokkal, konferenciatermekkel teletűzdelve. Ez ma is lehetne Budapest egyik új jele.

– Budapestről beszéltünk, de miként lehetne új életre kelteni a vidék Magyarországát?

– Ma ott tartunk, hogy vidéken este nem érdemes kimenni az utcára, mert nincs kint senki. Ezen érdemes lenne gondolkodni, hogy mikor romlott el a helyzet. Régen még a kicsi vidéki városok is, például Baja, Veszprém jópofa vidéki életet éltek. Debrecen és Szeged ma is élő, de például Pécs, bár egyetemi város és tele van fiatallal, mégis üres este. Mi ennek az oka? Ez nem építészeti kérdés. Ha megfejtjük, hogy ez az ország miért él így, ilyen lassan és szomorúan, utána rá lehet térni az építészeti megoldásokra. Az építészet hallatlanul gyorsan reagálna az igényekre, nagy örömmel építenénk közösségi tereket és parkokat, hogy az emberek újból egymásra találjanak.

Usztics Anna