– A kormányzat a hitelfelvételben látja az egyetlen esélyt a válságból való kilábalásra, a valutaalaptól, a Világbanktól és az Európai Uniótól összesen 25 milliárd dolláros, azaz mintegy ötezermilliárd forintos hitelhez juthatunk. Valóban nincs más kiút?

– Ma már nincs, két hónappal korábban még minden bizonnyal lett volna. Gyakorlatilag a pénzügyi összeomlás szélére kerültünk, a kormányzat teljesen elveszítette a hitelét a nemzetközi pénzügyi világban, úgy látják, Magyarország képtelen a problémák megoldására. A rossz megítélés oka nem véletlen. Az elmúlt hat évben folyamatosan és egyre gyorsabban csúsztunk le a lejtőn, néhány héttel ezelőtt pedig a csúszásból szabadesés lett. A gyakorlat ugyanis az, hogy a korábban lejáró hiteleinket mindig egy új hitel felvételével fizetjük vissza, csakhogy olyannyira leromlott a magyar gazdaság állapota, hogy hitelképtelenné váltunk, és nem kaptunk pénzt. A fizetésképtelenség szélére kerültünk. A mostani hitelkeretet sem azért kaptuk, mert rászolgáltunk. Egyszerűen alánk tettek egy csúszódeszkát, ami lassítja a zuhanás ütemét, mert a valutaalap és az unió is tudja, hogy amennyiben a magyar gazdaság összeomlik, akkor ebből a gócpontból olyan fertőzés indul el, ami egész Közép- és Kelet-Európát érintheti, különösen a nemzetközi pénzügyi válság közepette.

– Azt mondta, korábban még lett volna más út, mint a hitelfelvétel. Miben különbözött a néhány hónappal ezelőtti helyzet a mostanitól?

– Ahogy említettem, egyre gyorsabban csúsztunk lefelé. Ha a kormány átfogó átalakítási koncepciót, cselekvési tervet dolgozott volna ki, akkor visszaszerezhette volna a pénzügyi világ bizalmát, nem alakult volna ki olyan válságos helyzet, mint most. De nem tettek lényegében semmit az összeomlás elkerüléséért.

– Ezzel a hitellel megoldódtak a problémák?

– Nem. Kicsit lassabban ugyan, de továbbra is lefelé tartunk, a gödör alja felé. Bejelentették ugyan, hogy 300 milliárd forintot lefaragnak a költségvetési kiadásokból, de ez kevés. Több ezer milliárdot kellene lefaragni. Ráadásul a 300 milliárddal nemcsak az a baj, hogy önmagában kevés, hanem az is, hogy a kormányzat rossz helyről veszi el a pénzt. A hitelfelvétel ugyan visszahozta egy kicsit a forintot, stabilizálta a tőzsdét, ám ez nem elég. További kiadáscsökkentésre, struktúraátalakításra, a gazdaság dinamizálására van szükség, hogy megálljunk a lejtőn.

– Ilyen válságos helyzetben hogyan lehet dinamizálni a gazdaságot?

– Nem tudom, hogy a kormány mire akarja költeni ezt a 25 milliárd dolláros hitelt, mindenesetre pénzt kellene pumpálni a gazdaságba. Vagy a bankokhoz kellene forrásokat juttatni, hogy a hitelből élő vállalkozások továbbra is kaphassanak hiteleket, vagy közvetlenül a vállalkozásoknak kell pénzt adni. Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban a bankokat tőkésítették fel, nekik adtak pénzt, ezáltal az egész gazdaság levegőhöz jutott. Persze, mint említettem, ha a magyar kormány korábban lép, akkor lett volna más lehetőség is. Átfogó változtatásokra lett volna szükség: kevesebb költségvetési kiadás, kevesebb bürokrácia, a korrupció visszaszorítása, ezután pedig alacsonyabb adók. Elkéstünk vele, de ezeket az intézkedéseket még most is meg kellene hozni természetesen, a lehető leghamarabb.

– Úgy fogalmazott, az adócsökkentést előbb kiadáscsökkentésnek kell megelőznie. Honnan lehetne elvenni a pénzt?

– Sok lehetőség van, de ők egy rossz utat választottak, amikor a családi pótlékon és a 13. havi nyugdíjon kezdtek el takarékoskodni. Lehetne kevesebb minisztérium, ami kevesebb minisztert, államtitkárt, fenntartandó irodát és bürokráciát jelent. Csökkenteni lehetne az állami hivatalok számát is, mint ahogy ennyi országgyűlési képviselőre sincs szükség. Azt gondolom, hogy legalább a bruttó hazai termék egy százalékával, 300 milliárd forinttal lehetne csökkenteni az államapparátus kiadásait, ami már önmagában annyi, mint amennyit most több millió emberen, családokon, nyugdíjasokon spórolnak. Aztán vissza lehetne fogni az állami beruházási kiadásokon: olcsóbb autópályák, olcsóbb metró és így tovább. Nagy gond az is, hogy sokan élnek segélyekből. De nem az a megfelelő lépés, hogy csökkenteni kell a segélyeket, hanem a gazdaságdinamizáló program részévé kell tenni egy munkahelyteremtő programot is, hogy aki tud dolgozni, az ne segélyből éljen, hanem munkahelyhez jusson, mert ez az államnak megtakarítást jelent és a gazdaságnak is előnyös. Ha mindezeket a lépéseket megtennék, az hosszú távon ezermilliárdos nagyságrendű megtakarítást jelentene. Persze ezeket az intézkedéseket már régen, évekkel ezelőtt meg kellett volna hozni.

– Olyan híreket lehetett hallani, hogy Magyarországot az elmúlt hetekben egy izlandihoz hasonló államcsőd fenyegette. Ez reális veszély volt?

– Ez sajnos teljesen reális veszély volt, nagyon közel jártunk hozzá. Azért lépett közbe a valutaalap, hogy ezt elkerüljük. A baj az, hogy úgy látom, a kormányzat, a kormányközeli politikusok a mai napig nem látják át, milyen következményekkel jár, ha egy ország fizetésképtelenné válik: leáll az import, nem tudunk gázt és üzemanyagot venni és így tovább; leáll az élet. Ilyesmi nemcsak Argentínában következhet be, hanem itt, Európa közepén is. Nem lehetett eladni a magyar államkötvényeket, a forint folyamatosan gyengült, a tőzsdeindex rohamosan esett, nem kaptunk hitelt – bár nincsenek naprakész számok a kezemben a gazdaság helyzetéről, de ezekből a történésekből az látszik, hogy folyamatosan lebegtünk a fizetésképtelenség szélén.

– Ön is jelen volt a nemzeti csúcson. Hogy látja, a kormányzat valamilyen szinten figyelembe veszi az ott elhangzott javaslatokat?

– Nem. Sem azt nem tapasztaltam, hogy mérlegelnék ezeket, sem pedig azt, hogy lenne bármilyen koncepciójuk a helyzet kezelésére. Kapkodnak, átgondolatlan lépéseket tesznek, amelyek több esetben nem csupán nem enyhítették, de még mélyítették is a válságot. Pedig átfogó lépésekre szükség van, önmagában a hitel nem old meg semmit.

– Csak időlegesen úsztuk meg az államcsődöt?

– Ha nem történik érdemi változás a kormányzat politikájában, akkor igen. A mostani 25 milliárd dolláros hitel határozott kormányzati lépések nélkül körülbelül fél évre nyújt segítséget. Mondom még egyszer: olyan, mintha nem is értenék a válságot, fogalmuk sem lenne a kiútról, de még a következményeket sem látják át. Amit pedig értenek, azt is próbálják eltitkolni. Azt az elvet látom érvényesülni, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is. Pedig 2002 óta érezhető volt, hogy rossz úton járunk, 2006-ban is világos volt, hogy a konvergenciaprogram nem hozza meg az általuk várt eredményeket, a mostani mély válság előjeleit is szeptember közepén már lehetett észlelni, jó két hétig mégsem történtek érdemi lépések. Nagyon rossz állapotban van az ország, a gazdaság, bármikor is lesz az országgyűlési választás, a következő kormánynak nagyon nehéz dolga lesz. A most kapott hitel annyiban a Gyurcsány-kormány segítségére van, hogy ezáltal el lehet kendőzni átmenetileg a bajokat, azt lehet mondani, hogy nincs akkora gond. Holott van: a pontos mértékét nem tudhatjuk, mert próbálnak titkolózni, de minden jel arra mutat, hogy sokkal nagyobbak a bajok, mint amit a szocialista kabinet bevall.

– Nyilván egészen más a két helyzet, nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon, így nehéz összehasonlítást tenni. De melyik a nagyobb gazdasági válság: az, amelyben a kommunista hatalom 1990-ben átadta hazánkat, vagy a mostani?

– Tényleg nagyon nehéz párhuzamot vonni. Talán Magyarország jobb helyzetben van, mint akkor volt, ráadásul tagjai vagyunk az Európai Uniónak, ami nagy biztonságot ad, ám a nemzetközi pénzügyi környezet sokkal rosszabb, mint két évtizeddel ezelőtt volt. Akkor könnyebben lehetett hitelekhez jutni, nagy várakozások voltak az átalakulással szemben, mindenki azt várta, hogy hazánk gyorsan modernizálja magát. Mára ezek a remények nagyrészt szertefoszlottak. Ugyanakkor még mindig van egy olyan nézet, hogy Magyarország jó adottságokkal rendelkezik, többre hivatott annál, mint amilyen helyzetben van. Úgyhogy egy átfogó koncepcióval rendelkező, tettre kész kormány kivezethetné az országot a válságból. Ez nehéz feladat, de nem reménytelen, ha van elszántság és van mögötte tudás.

Bándy Péter

JÁRAI ZSIGMOND

1957-ben született Biharkeresztesen.

A Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen végzett, 1976-tól az Állami Fejlesztési Bankban, 1987-től a Budapest Bankban dolgozott, ahol értékpapír-piaci főosztályvezető, később vezérigazgató-helyettes volt.

1989–1990-ben pénzügyminiszter-helyettes, a bankfelügyelet vezetője.

A rendszerváltáskor Angliában vállalt állást, a James Capell Co. londoni irodájában osztályvezető volt, később a budapesti irodát vezette.

1995-től 1997-ig a Magyar Hitelbank Rt. vezérigazgatója, 1996-tól 1998-ig a Budapesti Értéktőzsde elnöke.

1998-tól 2000-ig pénzügyminiszter.

2001-től 2007-ig a Magyar Nemzeti Bank elnöke, a Nemzetközi Valutaalap magyar kormányzója.

Jelenleg a CIG Közép-európai Biztosító Zrt. felügyelő bizottságának elnöke.