A 70-es évek elején járunk. A NASA-nál megszólal az adóvevő. A vonal végén az egyik Holdra leszállt űrhajós jelentkezik.

– Központ, a szovjetek elkezdték pirosra festeni a Holdat.

– Semmi baj Joe. Tudjuk – jön a válasz.

Újabb hívás:

– Központ, a szovjetek már félig pirosra festették a Holdat.

– Nyugi, hadd csinálják.

Még újabb hívás:

– Központ, a szovjetek már az egész Holdat pirosra festették.

– Oké – szól a központ. – Akkor most vedd elő a fehér festéket és jó nagy betűkkel írd rá: Coca-Cola.

A régi hidegháborús vicc kitűnően ábrázolja az akkori nagyhatalmaknak az űr meghódításáért folytatott elszánt küzdelmét. A kiélezett nemzetközi helyzetben egy-egy új vívmány technológiai, ideológiai és hadiipari elsőbbséget jelentett a másik blokk felett. A zászló kezdetekben a szovjeteknek állt. Ők állították pályára az első műholdat és ők juttatták fel az első élőlényt is, Lajka kutya személyében.

Az első holdsétával járó igazi dicsőség azonban a NASA-é lett. Igaz ugyan, hogy évtizedek múltán szemfüles kutatók felfigyeltek arra, hogy a Hold gravitációs viszonyait figyelembe véve elég furán lengett az a csillagos-sávos lobogó és Neil Armstrong árnyéka is gyanúsan vetődött a talajra, ezért egyesek szerint az egész holdra szállás valójában egy hollywoodi filmstúdióban zajlott le. Az űrverseny végül 1975-ben ért véget, amikor a két nagyhatalom közösen hajtotta végre a híres Apollo-Szojuz programot. Akkor úgy tűnt, a verseny lezárult, és világűr az emberiség közös tulajdonába került.

Most, három évtizeddel később, a történelem ismétli önmagát. Ezúttal azonban nem a két egykori hatalom, hanem a feltörekvő ázsiai óriások szállnak síkra az elsőségért. Indítékaik hasonlóak azokhoz, amelyek annak idején az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót is hajtották.

Saját elsőbbségüket akarják bizonyítani a nemzetközi közvélemény előtt. A legnagyobb tempóban a kínai űrkutatás fejlődik. Mao Ce Tung a 60-as évek elején állítólag még arra panaszkodott bizalmasainak, hogy Kína „még egy krumplit sem tudna kilőni a világűrbe”. Egy évtized múlva azonban Peking már egy módosított ballisztikus rakétával fel is lőtte az első műholdját, s a kínaiak az űrből hallgathatták „A Kelet vörös” című forradalmi dalukat. Pár év eltéréssel a régi rivális, Japán is fellőtte első műholdját. A másik történelmi ellenfél, India ezt csak egy évtizeddel később tudta megtenni. Gazdaságának robbanásszerű fejlődésével Kína az űrkutatásban is gyorsított.

2003-ban az Egyesült Államok és Oroszország után harmadikként embert küldött az űrbe. Idén szeptember végén pedig fellőtte a Shenzhou VII. űrhajót. Csaj Csekang személyében kilépett a világűrbe az első kínai űrhajós. Kis lépés Csajnak, nagy lépés Kínának. Minden idők legmonumentálisabb olimpiájának lebonyolítása után Peking egyértelműen bebizonyította népe és a nemzetközi közvélemény előtt, hogy olyan hatalommá nőtte ki magát, amellyel számolni kell. Bár a tejbe olykor melamin kerül, s a korrupció áthatja a közigazgatást, az olimpia után pár hónappal a pekingiek újra a régi szmogot szívják, Kína mégis megtette, amit kevesen hittek: embert küldött az űrbe.

Igaz, hogy ezt is amolyan kínaiasan tette, hiszen ahogy az autógyártásban, telefon- és mindennemű elektronikai iparban a nyugati technológiákra támaszkodik, az első kínai asztronauta is európai – jelesül orosz – tervezésű szkafanderben lépett ki a világűrbe. Kína tehát ha gazdaságilag már nem is, technológiailag még mindig súlyos elmaradásban van az Egyesült Államokhoz képest, és amíg tudományos téren nem futja végig az Amerika által már évtizedekkel korábban lefutott köröket, nem is álmodhat arról, hogy elsőbbséget szerezzen az űrkutatásban. Peking tervei azonban igen grandiózusak. Pár éven belül űrbázist hoznának létre, amelyet aztán a holdra szállás követne.

Csaj Cse-kang sétája igencsak bosszanthatta Kína riválisait. Pár héttel a bravúr után India is nagyot dobott: fellőtte első saját űrhajóját. A Chandrayaan-1 a tervek szerint két évig kering az űrben, majd összegyűjt némi űrport a Hold felszínéről és azzal tér vissza a Földre. Ambiciózus vállalkozás. Kritikusok szerint persze, ha az indiai űrkutatóknak valóban porra van szükségük, elég Delhi külvárosáig menni. Az ázsiai országban lett volna helye az űrprogramra szánt pénznek. Közel félmilliárd ember, a lakosság több mint negyven százaléka él mély szegénységben.

Az Európában eladott divatárukon főleg szorgos gyerekkezek munkálkodnak. Más kérdés persze, hogy India minimális költségvetésből repítette fel űrhajóját. A program összesen 79 millió dollárba került, ami alulmúlja Kína és Japán hasonló projektjeit. Az űrhajózás világában ez cseppet sem tetemes összeg. Összehasonlításként, Richard Garriott amerikai űrturista, aki pár nappal az indiai űrhajó fellövését követően ért vissza a Földre, 30 millió dollárt fizetett tíznapos utazásáért.

Indiát, Kínával ellentétben, nem nemzeti büszkeség hajtja. Náluk a nemzet fogalma a máig élő kasztrendszer és társadalmi hagyományok miatt korántsem olyan egyértelmű, mint a világ más tájain.

A Chandrayaan-1 fellövése elsősorban a nagy riválisnak, Kínának, illetve a nemzetközi közvéleménynek szól. India így próbál pozíciót szerezni magának a nemzetközi szatellitbizniszben. Az űrprogrammal nem rendelkező országok ugyanis másokat kénytelenek megbízni műholdjaik pályára állításával. Az amerikai és orosz központok azonban igen drágán vállalják az efféle szolgáltatásokat.

Kína és India azonban nemcsak elektronikai eszközöket és autókat gyárt olcsón, hanem efféle szolgáltatásokat is áron alul elvégez. India lőtt már fel könnyű műholdat Belgium, Németország, Franciaország, Kanada, Dél-Korea, Japán és Izrael számára is. Franciaországgal meg Japánnal pedig közösen dolgozik időjárás-figyelő műholdak pályára helyezésén.

Az Indian Space Research Organisation 2010-ig 70 millió dollár nyereséget vár szatellitek fellövéséből. Az indiai kormány belpolitikai tőkét is remél a sikeres rakétakilövésektől. Manmohan Szingh miniszterelnök talán arra apellál, hogy az űrprogram, illetve a Washingtonnal pár héttel korábban megkötött nukleáris alku, melynek értelmében Amerika nukleáris technológiával és fűtőanyaggal látja el Indiát, javítja esélyeit a jövőre esedékes parlamenti választásokon.

Más kérdés persze, hogy néhány nappal a Chandrayaan-1 pályára állása után az indiai lapok címlapján már újra az infláció és a gazdasági válság volt a vezető hír. Ezek pedig talán többet nyomnak latba az egyszerű indiaiaknál, mint a sikeres űrprogram.

A két másik ázsiai versenyző jócskán lemaradt. Japán még a 90-es évek során csúfos kudarcokat vallott saját fejlesztésű H–2 rakétáival. Azóta a partizánfejlesztések helyett inkább a Nemzetközi Űrprogramból veszi ki a részét. Nem is rossz eredménnyel. 2007-ben Tokió bejelentette, hogy kifejlesztette első generációs kémműhold-hálózatát. A nagy ázsiai űrfutamban leghátul Dél-Korea kullog.

Szöul űrprogramja mindössze négyéves. 2004-ben kötött űrkutatási megállapodást Moszkvával, aminek köszönhetően pár évvel később felépítette első űrbázisát Naro szigetén. 2007-ben pedig valóságshow-t indítottak az első koreai űrhajós kiválasztására. A szerencsés nyertes egy 29 éves hölgy, bizonyos Yi So-Yeon lett, akit aztán egy orosz Szojuz repített a világűrbe.

Hogy a jövő mit hoz, egyelőre nem tudni. A fő cél most a Hold. Kína, India és Japán is 2020-ra tervezi első holdra szállását. A verseny azonban baljós árnyakat vetít előre. Kína 2007-ben a nemzetközi közösség tiltakozása közepette ballisztikus rakétával semmisítette meg egyik elavult műholdját. Válaszul Japán idén májusban eltörölte azt a törvényi korlátozást, melyet saját magára szabott ki az űr hadicélokra való felhasználásának tilalmáról. Technikai szempontból pedig már teljesen lényegtelen, hogy egy rakéta műholdat vagy éppen nukleáris töltetet szállít-e.

Sayfo Omar