– 1991 és 1994 között Londonban, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banknál dolgozott környezetvédelmi főszakértőként, majd gyermekkori álmát követve hazatért, hogy a budapesti Állatkert főigazgatója lehessen. Nem politizált. Hogyan esett az SZDSZ választása mégis önre?

– 2003-ban Kuncze Gábor besétált az Állatkert főigazgatóságára, és azt mondta, hogy változás lesz a kormányban, és engem szeretne felkérni arra, hogy az SZDSZ által vitt környezetvédelmi tárcát vezessem. Ez nagy megtiszteltetés és bizalom, bár korábban formális kapcsolatom nem volt a liberális párttal, és amióta lezárult a miniszteri feladatom, ismét csak a baráti kapcsolatok maradtak meg. Érdekelt a feladat. 1986 és 1991 között dolgoztam az Országos Környezetvédelmi Hivatalnál, majd a frissen szerveződött minisztériumban. Nem miniszter vagy politikai vezető akartam lenni, hanem a szakmába ismét visszatérni. Hallatlanul érdekes tapasztalat volt, de négy év a környezetvédelmi miniszteri székben nagyon hosszú időnek számít. Általában a miniszterek egy, másfél évet szoktak eltölteni ezen a poszton. Baja Ferenc és én javítjuk a statisztikát.

– Baja Ferenc akkor az MSZP erős embereként, ön pedig függetlenként ült a zöld bársonyszékbe. Érzékelhető volt a különbség, hogy pártkatona vagy szakember vezeti a szaktárcát?

– Most a tizedik környezetvédelmi minisztert fogyasztja az ország. Magyarországon a zöldminisztérium vezetője, ha tekintélyes politikus és kulcsszerepe van az adott kormányzati életben, a tárcaérdekeket sokkal nagyobb súllyal tudja érvényesíteni, mint egy kívülálló szakember. Utóbbi próbálhat szövetségeseket találni és támogatást, csak ez nem olyan egyszerű. Baja Ferenc minisztersége idején MSZP-alelnök is volt, ezért sikerült neki a legtöbb kormányzati védőpajzsot átütni. Az ő idejében a tárcánál Szili Katalin volt a politikai és Szilvásy György a közigazgatási államtitkár, meg a teljes területfejlesztés és építésügy is odatartozott, így a környezetvédelmi tárca egy nehézsúlyú minisztérium volt. Ha egy miniszter a saját politikai presztízsét akarja a bársonyszékből növelni, és hatalmi pozícióban van, akkor sikerülhet több engedményt kicsikarni a kormányfőtől. Ez nemcsak a Baja–Horn-időkben volt érvényes, hanem később Fodor–Gyurcsány-relációban is igaz volt. Vajon mi a jó a környezetügynek: ha olyan szakember ül ott, aki a szakmai logika mentén vezeti az ügyeket, vagy pedig aki képes a politikai mezőben nagyobb sikereket elérni?

– Szakemberként szembement az SZDSZ politikájával?

– Esetenként igen, bár az SZDSZ sem homogén, és végül is az SZDSZ zöldpolitikáját én határozhattam meg. De a liberalizmus és a neoliberalizmus mint eszmerendszer, eleve sok téren ütközik a zöldgondolkodással. A szabad piac és a környezetügy erős állami kontrollja nehezen egyeztethető össze. Nem egyszerű úgy kormánytagnak lenni, hogy a párt megértéssel kezeli küldöttje különböző igényeit, de igazából politikai erővel nem áll mögé. Kenyértörésre a környezetvédelemben az SZDSZ mint párt nemigen vitt dolgokat. A környezetügyi meg a gazdasági tárcák ütközései mindenkor rendszeresek, de az én időmben ez egy párton belüli konfliktus is volt. Mondjuk, ha elveszítettem volna a kemény vitát az SZDSZ-frakcióban az ellenpontot képviselő gazdasági miniszterrel, Kóka Jánossal szemben, akkor talán most Magyarország egy Pro-GMO ország lenne. Az olyan nagy súlyú ügyeknél, mint a Natura 2000 hálózat, az emisszió kereskedelmi rendszer, vagy a környezetterhelési díj létrehozása, a darab alapú termékdíj bevezetése, a gazdasági nagy érdekszervezetek mind tomboltak. Belecsöppentem a politikába, és belegázoltam a politika és a gazdaság között kialakult egyensúlyba.

– Minisztersége alatt többek közt olyan sikereket ért el, mint a szennyvíztisztítás fejlesztése, a szelektív hulladékgyűjtés elterjesztése, a genetikailag módosított élelmiszerekkel szembeni küzdelem, illetve az európai uniós pályázati pénzek kihasználása. Emellett voltak a sajtóban nagy port kavart ügyek is: az alpokaljai lignitbánya megépítése, a Zengőre tervezett lokátor építése, illetve a Balaton kiparcellázásának vádja.

– Az alpokaljai lignitbánya elleni tüntetésen a brandenburgi tartományi főnök mellett állva azt mondtam, hogy ameddig én vagyok a miniszter, addig ez a projekt nem fog zöld utat kapni. Ez a terv azóta lekerült a napirendről, a lignit viszont továbbra is ott van… Ami a Balaton körüli vitákat illeti, három évig vezettem a balatoni tárcaközi bizottságot. Amikor megkaptam ezt a szerepet, tragikus hangulat uralkodott, hiszen 2003-ban volt a vízszint a mélyponton, és azt mondogatták, hogy máshonnan kellene feltölteni Balatont. A tudományos akadémiát bevonva, alapos vizsgálatok után a vízkormányzási rezsimnek egy szolidkorrekciójával végül a Balaton a korábbiakhoz képest jobb állapotba került. A Zengőnél pedig komoly ellenmozgalom indult, az országos civil zöld találkozón én a terv ellen foglaltam állást, majd a kezdeményezésemre független bizottság alakult, Kuncze felszólalt ellene a parlamentben, telt-múlt az idő, és végül a kormány is úgy döntött, hogy nem lesz a Zengőn lokátor.

– Amikor leköszönt a miniszteri posztról, azt mondta, „a miniszterség nem a Homo sapiens normális létformája”. Csalódott a politikában?

– Nem, mert tudtam előre, hogy a politika olyan, amilyen. A miniszter társadalmi szolgálatot lát el. Ez hatalmas fizikai, szellemi és lelki igénybevételt jelent, és a háromból nálunk a lelki a legnehezebb. Egy átmeneti társadalomban élünk, hiszen a rendszerváltás nincs messze, ez érthető. De szétesett a társadalmi egység, ami abnormális politikai életet hoz létre. Ez az ország érdekei ellen való, az ország jövőjét veszélyezteti. Hallatlanul kiélesedett a kétpólusú politizálás, amelyben a felek éveken át nem tudnak egy közös hangot találni, és a másik felet nem a nézeteiben és gondolataiban akarják korrigálni, hanem személyükben becsmérelni és megalázni. Ez teljesen elfogadhatatlan. Én nem voltam közvetlen célpontja ennek a gyakorlatnak, de aki habos tortával, tojással vagy mással kenheti be a főpolgármestert, vagy akárkit, aki éppen nem tetszik neki, ugyanígy engem is megtalálhatott volna. Hogy éppen nem így történt, véleményem szerint annak köszönhető, hogy én még a politika belső körein belül is kicsit outsider voltam. Talán inkább a szakembert vagy az államférfit látták bennem, mint a politikust.

– Ha felkérnék egy újabb ciklusra, nem vállalná el?

– Erre az a diplomatikus válasz, hogy fel nem tett kérdésre nem lehet válaszolni. De nem bántam meg a 2003-as döntésemet, és a mai eszemmel és tudásommal is azt mondanám, hogy akkor azt a felkérést el kellett vállalni. A mostani politikai légkörben nem tenném.

– Milyen megoldatlan kérdései vannak ma a magyar zöldpolitikának?

– Azt gondolom, hogy az országnak a XXI. század első felében a legégetőbb kérdése az energetika. A modern energiapolitika sarokkövei a megújuló energia, az energiahatékonyság és takarékosság, de a magyar energiapolitika nem modern. A mi energiarendszerünkben részben a fosszilis, részben a nukleáris energia dominál, és ezen a helyzeten nem akarnak változtatni. Akkor sem, hogyha így az ország kiszolgáltatott a külföld mozgásainak. Pedig ez nemzetbiztonsági kérdés, hiszen nem szabad, hogy a szállítóktól és a világpiaci áringadozásoktól függő helyzetbe kerüljünk.

– Hogyan lehetne a modern energia politikát elősegíteni?

– Egy olyan fejlesztési politikát kell meghonosítani, amely ezekre a modern energetikai igényekre méltó eszközöket ad. A lakosság számára komoly támogatást kell adni, hogy saját maga, önszántából csökkentse az energiafogyasztását. Fontos lenne a megújuló energiák minél teljesebb körű használata. Magyarországon bármennyire is kilátástalannak látszott, hogy a megújuló energiákat költséghatékonyan lehessen alkalmazni, már látszik, hogy lehet. A napkollektoros melegvíz-termelés a legalacsonyabban csüngő érett gyümölcs, amit csak le kellene szedni. Komoly támogatást kellene adni a földhő, a geotermikus energia és a hőszivattyús rendszerek gyors elterjesztéséhez. Fontos lenne a biohulladék hasznosítása is. Uniós vállalásunk szerint 2020-ig 20 százalékra kell növelni a megújuló energia arányát, az EU országaihoz hasonlóan. Bár az ellenlobbik próbáltak küzdeni ellene, a kormány végül fogcsikorgatva ugyan, de vállalta ezt a célt. De csak akkor tudja teljesíteni, ha a fejlesztésekben a következő másfél évtizedben erre sokkal nagyobb figyelmet és több pénzt fordít. És nemcsak azért, mert az Európai Közösség tagjai vagyunk, és nem tehetjük meg, hogy a vállalásaiból elegánsan kimaradunk. Elemi érdekünk.

Usztics Anna