– Melyik volt ebből a költő legszebb időszaka?

– Szerintem még egy filozófus sem tudná megválaszolni érvényesen, ha élete különböző szakaszait összefoglalnák, melyik volt a legboldogabb. Egyet tudok, a gyerekkorban az ember üvegburokban él, egy nagyon szép halhatatlanságérzésben, nem ér hozzá a politika, a szülei szenvedései. Amikor az óvodába jártam, hatalmas érzés kerített hatalmába, az a fajta védettség, hogy velem nem történhet semmi. Ekkoriban az öcsémet egy kedves pótmamához kellett elvinni, aki annak rendje és módja szerint megszoptatta, s ott láttam, ahogy az éhes ajkat rátették a mellbimbóra, én pedig olyan büszkén toltam a babakocsit visszafelé. Bizonyos dolgokban elég korán ébredő voltam, nem hagytak hidegen a tapasztaltak, és furcsa volt mindezt megélni egy kiskölyöknek, akit még az óvodába is protekcióval vettek fel. Ez a világ tulajdonképpen tejszagú volt, halhatatlanságtudattal teli, amely nem belső meggyőződés árán született meg, hanem az ember magával hozta. Más, nagyszerű dolgokban is részt vehettem, nem társadalom, hanem sors által, de egy hatalmas élményem, ami megmaradt, 1956-hoz kötődik. Akkor tízéves voltam, Gyál felől jöttek be az oroszok, és apám megtiltotta, hogy az öcsémmel elszökjünk otthonról. Természetesen kiszöktünk, és eljutottunk a vasútállomásig. Tetszett nekünk, hogy a rendőr ott állt, senki sem bántotta, mert hát mindenki ismerte, ő volt a Kovács Józsi 14. Látta, hogy a tömeg felgerjed, és Pestszentimre alsón felborogatták a vasúti vagonokat, síneket szedtek fel, torlaszt építettek, tányérokat raktak le, mintha aknák lennének. Nagy lövöldözés is volt ott, de mindenki úgy érezte, ha csak pár órát késlelteti ezeket az acélszörnyeket, az is sokat jelenthet Budapestnek. Még életemben ilyen felemelő, emberi melegséget nem éreztem. Kívülről-belülről megváltozott valami, felnőtt emberek ismeretlenül összeölelkeztek az utcán, mert volt egy olyan összetartó, soha el nem felejthető történelmi pillanat, amely egész más minőségét adta az emberi életnek. Én is odamentem egy öreg szaki mellé, hiszen a forradalmat nagyrészt a munkásság csinálta, s ő annyit mondott: Ez az, öcsi, most emeld! A síneket kellett felemelni, arrébb vinni. Azóta kísért ez az egy mondat, ennek az egésznek a hangulata. Ez eljegyző pillanat volt, utólag látja az ember. Akkor csak azt éreztem, hogy otthon vagyok. Minden erőnk összeadódott, a vasúti sín, a talpfák fölkerültek, és olyan könnyűnek tűnt minden.

– Milyen hatással volt ez a pillanat később?

– Rendkívül meghatározott és el is kötelezett. Az igazságérzetem erős volt, így neveltek a szüleim. Sem féltésből, sem önféltésből nem hazudtak. Pontosan tisztában voltunk a helyzettel, más a történelemfelfogásunk, mint az átmosott agyúaké. Majdnem mindig minden költő, aki számottevő volt, és nem az irodalmi élet által kitüntetett – Balassin, Berzsenyin át Csoóri Sándorig –, verseiben pontosan megüzente a politikusoknak azt, hogy mit kellene tenni. Nyelvében él a nemzet, s a költőkben olykor, részben egy intuitív helyzetbe kerülve – ne misztifikáljuk, de tényleg előre látva és ismerve a múltat is – minden megfogalmazódik és összegződik. Ezt a költői gondolatot pedig politikai gondolatra kell olykor átváltani, ezért van a politikus, ez a feladata. Az akkori, bolsevista-ateista rendszer nem hallgatott a költőkre – mint ahogy ma sem –, a primitív-materializmus elméletét sulykolva közvetítette a „tömegeknek”. Mert ha kicsit jobban elgondolkoztak volna azon, hogy eszerint az emberélet annyi, hogy megszületek, szopom azt a bizonyos anyaillatú tejet, álmodom, ürítek, dolgozom, mint egy rabszolga és meghalok. Ez nem távlat. Semmi szakrális, semmi, ami az emberi lét magasabb és mélységesebb dimenzióit bizonyította volna.

– Szükség van-e még magyar költőre ma?

– Tizenötmillióan beszéljük ezt a nyelvet, amely nem akármilyen. Ezen a nyelven nagyon-nagyon nehéz jól írni, viszont a világ irodalmának összes műfaja lefordítható általa. Ez egy hatalmas élő lehetőség, mint ahogy ilyen értelemben, szakralitását nem csökkentve a Szent Korona is az. Rengeteg fajta korona van, de ez egyedülálló a világegyetemben, s nem lehet megmagyarázni, mitől. Ritka egy olyan Szent István, aki rögtön Mária oltalmába ajánlja az országot, mert nem lát más kiutat. Az is igaz, hogy voltunk nagyon kemények is, és a világ megtanulta tisztelni azt az Árpád fejedelmet, aki 907-ben visszaverte az akkori művelt nyugat II. Ludovicus vezette támadását. Árpád egy 155 ezres sereget semmisített meg, amelynek zászlóin ez állt: „Márpedig a magyarokat ki kell irtani” – 33 ezret számláló seregével. Valószínű, hogy szellemi értelemben bennem megmaradt ez, hogy erő ellen erőt kell állítani.

– És van ma erő?

– Abban a pillanatban, hogy önérzetre kelünk, megszületik ez az erő. Én azt látom, hogy hiába léptünk be az EU-ba, az elszakított magyarság legalább annyira védtelen, mint Trianon óta, egyre veszélyesebb, egyre durvább provokációk történnek, lásd Délvidék, lásd Szlovákia, és senki nem véd meg minket. A népet megint becsapták, akárki akármilyen bölcseket mond. Nem hiszem el, hogy Magyarország egy nagy torta, és aki kapja-marja, annak jut a tejszín a végén. Én az egész politikai elittel nem tudok mit kezdeni, és nem is szolgálom ki. Magyar költő ne szolgálja ki. Én annak tartom magam, és nem magam határoztam ezt el. Az igazság az, hogy folyik egy szellemi szabadságharc, a helyzet bizonyos szinten rothadtabb, áttételesebb és veszélyesebb, mint Kádárék alatt, amikor a világ egyik legnagyobb hadserege szállt meg minket. Most a Mammon, a nagy pénz által vagyunk letiporva, és nagyon nehezen nyeli le a világ azt, hogy a bankokat, amelyek úgy futottak föl anyagi prosperitás tekintetében fölibénk, mint a csillagos ég, most a végén megint a szegény emberek kis pénzéből kell megtámogatni. Engem mint magyar költőt az zavar, hogy állandóan ütődöttnek néznek, becsapnak, félrevezetnek, mindennek egyik legveszélyesebb eszköze az a „műhiba”, hogy a média végtelenül rossz felosztású. Itt csak izolálnak megmozdulásokat, nemzeti kezdeményezéseket, elmondják az éppen érvényben lévő, demagóg hivatalos álláspontot, és az derül ki, mintha Magyarország csak Budapestből állna. Számtalan szép, emberi eseményről nem számolnak be, s bár a fél országot nem is érdekli, ami a televízióban folyik, de mert az erre van „kitalálva”, az embernek az az érzése támad, hogy egyedül van. Pedig Magyarország egy nagy paradicsom a maga módján, csak a magyarság tömegeinek nem, akik benne élnek. Ilyen környezetben nem létezik értelmes, normális ember, aki erre ne reagáljon. Mehettem volna filozófusnak, politikusnak, de egyfajta történelmi valóság akaratlanul átszűrődik a szépprózán s a verseken, olyan sorokra ébred az ember, hogy maga is utána döbben rá, egy fél mondatban mit is sikerült kimondania. A magyar költészet nyolc évszázada arról szólt, hogy mindig kongatott, gyakran vészkongatott. Én nem vagyok sem álmagyar, sem hazafiaskodó, egyszerűen a nyelv miatt, amely egyedüli és világszenzáció, kénytelen vagyok megvédeni ezt a népet. És ez nem valami fölkentség, hanem az erkölcsi igényesség minimuma, dölyf a részemről, ha kell. Nem szeretem, ha rossz politikai cselédek belém törlik a lábukat, mert akkor levágom. Istennel nincs különjáték, engem nem érdekelnek sem a frigyládások, sem az übermenschek, magyar vagyok.

– Milyen a mai magyar ember?

– Nagyon meghígultunk. Elromlott, átmosták az agyát, kiszárítják a lelkét, rá van kényszerítve bizonyos „egy tál lencseségre”, hogy odaadja, ami a legfontosabb, az önérzetét. Most már nemcsak gazdaságilag, hanem morálisan is meg tudják törni. Hozzányúlnak a vallásához, arra serkentik, hogy ne tartsa meg ünnepeit, állandóan provokálják, holott úgy nem lehet megtartani és építeni egy népet, hogy örök önvédelemre van kárhoztatva. Berzsenyi megírta, hogy Árpád vére miként fajul, de soha nem gondolta volna el, hogy ennyire. Ez nem politikai tartás kérdése, belső önigényességünkről, önbecsülésünkről való végső lemondást jelent. Teleki Pál miniszterelnök a Kormányzóhoz írt búcsúlevelében – bár kérdéses, valóban öngyilkosság volt-e a halála –, úgy fogalmazott: Európa leghitványabb nemzetévé lettünk, s bár ez elég régen, 1941-ben volt, de azóta sem lett egyetlen ilyen kaliberű politikus öngyilkos a nemzet, illetve az azt vezető garnitúra erkölcsi lezüllése miatt. Nem szeretem az árulókat, és nem hiszek Júdás nagyságában, de becsülöm azért, mert felakasztotta magát. Mert volt még valami morális tartaléka, hiszen azt jelezte, hogy a világegyetem nem élhető meg állandóan önmagunk megerőszakolása által. Ez az igazi ön- és közfertőzés bűne.

– Hogyan lehet visszafordítani a romlás folyamatát?

– Ha visszatérünk a számunkra természetes értékrendű alapokhoz. Azzal nem, ha átveszünk rossz, rothadó társadalmi rendszereket, modelleket, mint amilyen például az amerikai oktatásügy. Aki kosárlabdázik, mehet nívós egyetemre, aki nem, nem. Úgy gondolom, itt most már az ember csak egyénileg válthatja meg magát. Mindenki legyen erkölcsileg igényes, ne engedje oda magát megrontó szirénhangoknak, különben ebből kiút nincs.

– Az utcán is látható, a külföldiek megemlítik, hogy mintha a szenvedés létformánk lenne, amelyen nem nagyon tudunk túljutni. Ez egy költő életében akár inspiratív is lehet, de a boldogságra törekvés, hogy az ember jól érezze magát, azért mindennél fontosabb lenne. Törvényszerű a sírva vigadás, a kártékony rosszkedvűség itthon?

– Van egy fizikai hatásrendszer, amely aztán áthúzódik a lélekre, vagy fordítva. A múlt században lelöktek minket a Balkánra, hitünket, kultúránkat, közigazgatásunkat megszüntették, történelmi középosztályunkat, parasztságunkat részben likvidálták, s egy rakás balfácánt ültettek a nyakunkra. Gyakorlatilag egy idegen államforma alakult ki, amivel a magyarság több évezredes genetikai rendje nem tudott azonosulni. Még így is boldogok lehetnénk, ha ez nem tartott volna ilyen sokáig, de a boldogtalanság előidézéséhez hosszú lélektani megtörés tartozott. Amióta Magyarország a vesztes hatalmak sorába került, szinte mindent megvon az országlakosságtól, aminek önfeledten, a saját igényességének megfelelően örülhetne. Az ország mesterségesen tudathasadásos állapotba hozatott. Ezt elbírja valaki egy napig, két hétig, négy évig, de idővel, amikor soha nem lesz vége, a gyerekek a megalkuvást, a korrupciót látják majd, s mindenki oda menekül, ahová tud. Jézus Krisztus szenvedett, őt ezért küldték a földre. De néha már arra gondolok, nem ártana egy olyan Krisztust is küldeni, aki fel tudja mutatni a lét boldogságát. A szenvedés egy ideig felszíthatja a költőt, mert igaz, a boldogtalanságot megírni, megfesteni, megszobrászkodni könnyebb, mert egy nagy hiány, amit ki akarsz egészíteni. A boldogság pedig a teljességgel jár együtt, amihez nekünk nincs kultúránk. Nekem sincs, hát még a fiataloknak, ezért jön be a drog és még sok minden egyéb, a „ha egy életem van, legalább legyen négy jó percem” című felfogás. Ez egy kitalált forgatókönyv, az oroszoknál, Dosztojevszkijnél meg a többinél olvashatjuk, hogy az emberiség valószínűleg erre született. Egy hatalmas hiányérzet van emögött, s amikor egy-egy pillanatra ez végre betöltődne, az emberek nem veszik észre. Tennessee Williams egyik darabjában van egy pillanat, amikor egy boldogtalan embert valaki megcsókol, s az azt mondja, Úristen, de közel az Isten. Olyan boldogságpont jön el az életében, amit még soha nem érzett. Az élet persze tragédia és komédia is egyben, legyen is mindkettő. Legyenek katarzisok, megrendülések, és önfeledt, nagy percek is. Jó borok, nagy ölelkezések, finom étkezések, minden legyen, mert ez az emberi lét teljessége. Egyszerűen egymást nem szabad túlértékelni, vagy értékelni kell tudni. Ez egy óriási dolog, hogy egymástól mit várunk el, mennyire szeretjük, mibe sodorjuk. Nekem össze kéne szednem magam, és megírni a boldogság-verseket is. Magyarországon ezért még jól farba is rúgnák az embert. Elég kinyitni a televíziót, és egyből de boldog mindenki! De már régóta gondolkodom rajta, hogy így fogok fellázadni.

– A boldogság lázadása?

– Igen. Na de nem akarok örömköltő lenni, mert nem egészen úgy nézek ki, mint egy nagy örömköltő. Azért nemzeteknek szerencséje is van, nagyok a különbségek. A lengyel Andrzej Wajda egy gigász éppúgy, ahogy Fellini is. De nézzük meg, hogy az olasz, jogosan, mihez mer nyúlni, az emberiség civilizációs ősproblémáihoz, míg Wajda legnagyobb filmjeiben, ha nemes lélekkel is, de a csatornából mászunk elő. A világ nemcsak anyagilag, de erkölcsileg is eldöntötte, hogy lesz neki egy boldogtalanabb fele is. Sok ilyesfélén lehet gondolkodni, de nem akarok mindenen átlátni, mert akkor jobb, ha felkötöm magam. Egyszer, nem bánom, igenis megírom majd a pitypangot, ahogy az részt vesz a világegyetemben, és amikor elolvassa valaki, ha Isten is segít, pitypang akar majd lenni.

– Van még a költészetnek hatása, ereje ma?

– Nemrég egy Sinkovits-esten voltam, ahol elmesélték, hogy amikor Angliában járt, s magyarul szavalt, egy ottani professzor megírta, elképesztő, hogy egy szót nem ért magyarul, és mégis értette. Mert a vers mágikus műfaj. Nem is kell érteni, én sem nagyon értem a mögöttesét, a világrajöttét, hát mit csináljak, pedig kéne, de nem igazán logikai produkció ez. Olyan dolgokhoz nyúl hozzá az emberiség történetében, hogy nem lehet vele mit tenni. Bármilyen aluljáró irodalmat is vessenek be ellene, soha nem fogják tudni megszüntetni, mindig is lesz. Amikor az ember ír, kegyelmi állapotban van, erőltetni nem lehet.

– Magyarokat szinte a világ minden szegmensén lehet találni. A világirodalomban sokan megírták már, milyen nagy csuda az, hogy egy ilyen kis nemzet ennyi alkotóembert adott a világnak. Miért lehet ez?

– Mitől lesz nő vagy férfi valaki? Nehogy azt gondolja, hogy csak a kromoszómáktól. Mint ahogy az is örök rejtély, hogy miért itt vagyunk, a szláv tenger közepén, ennyi világutálattal körülvéve, nem tudom. De az Isten nem véletlenül teremtett sokszínűséget, s ha a magyarság eltűnik a föld színéről, fakóbb lesz a világ szőttese.

– Melyik korban lehetett legjobbnak magyar költőnek lenni?

– Valószínű, hogy egy költő tetőpontúélete nálunk Petőfié, még ha ez közhelynek is hangzik. Telitalálat, hiszen 26 éves, nagy költő, hisz, átütő erejű, nem fél. Egybeesik életében egy várt társadalmi változás egy költészetivel, az egyéni hősiséggel és még a szerelemmel is. Az Ember költője, ő írta meg a pusztát, a Tiszát, a telet, a szerelmet, a mulandóságot, elhull a világ, eliramlik az élet, a politikát, mert egy férfinak egyszerűen muszáj belső igényessége szerint az igazságtalanság ellen fellépnie. Belésűrült a történelem. Ez olyan, mint egy kivégzés. Két perc alatt zajlik le, kivezetik az elítéltet, felolvassák „bűneit”, aztán kiszólás a bakónak: tegye kötelességét. S mindez harmincezer évnek tűnik. Az idő itt nálunk már régóta ítéletidő.

Herbák Dóra


DÖBRENTEI KORNÉL

1946-ban született.

1970-ben fejezte be a Gépjárműközlekedési Technikumot, majd a MÚOSZ Újságíró Iskolában folytatta tanulmányait.

A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének választmányi alelnöke, valamint a Magyar Művészeti Akadémia tagja.

1991 óta a Hitel szerkesztője.

Díjai: József Attila-díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, Kölcsey-díj, alternatív Kossuth-díj.

Művei: A skorpió jegyében, Szökőév,

Az első repülés, Vitézeknek való dévaj balladák, Sötét delelés, Rebellis türelem, Kardélen, Vajúdó feltámadás, A hadrafoghatóság ábrándja.