A CIA két testvérszervezete, az Office of Strategic Services, illetve az Office of Naval Intelligence a második világháború idején komoly kapcsolatokat épített ki a New York és Chicago alvilágát uraló olasz maffiával. A titkosszolgálat elnézte Charles „Lucky” Luciano, Meyer Lansky, Joe Adonis és Frank Costello ügyködéseit, akik cserébe segítettek nekik kapcsolatot tartani a Benito Mussolini által száműzött szicíliai maffiafőnökökkel, akiken keresztül olyan információhoz jutottak, melyekkel megalapozhatták a szövetséges csapatok déli invázióját. A börtönben ülő Luciano később „háborús szolgálataiért” cserébe amnesztiát kapott és Olaszországba deportálták, ahol pár év alatt felépítette saját heroinbirodalmát, amely átnyúlt Törökországba és Libanonba is, hogy aztán ópiummal és morfiummal lássa el a szicíliai heroinlaboratóriumokat.

Az amerikai hírszerzők a háború után is sokszor drogon keresztül találták meg az utat alkalmi szövetségeseik szívéhez. A negyvenes évek végén például támogatást nyújtottak és információt szolgáltattak ki a Marseille-ben fészkelő korzikai bűnbandáknak, hogy ezzel gátat szabjanak a kommunista munkásszakszervezetek térnyerésének.

Alfred W. McCoy Narcotics and Politics in Central Asia című könyve vonatkozó fejezete szerint olyan nagy sikerrel, hogy a korzikaiak teljesen átvették az uralmat a kikötőváros felett, és azt a világháború utáni Európa legnagyobb drogelosztójává alakították. Az első heroinlabort 1951-ben nyitották meg, és onnantól kezdve Nyugat-Európa szinte összes drogosa az ő szerüket fecskendezte ereibe.

Hasonló módszert választottak a Távol-Keleten is. A CIA a nacionalista kínai hadseregen keresztül gyakorolt nyomást a kommunista Kínára. A harchoz azonban fegyverre volt szükség, amit a milícia ópium- és heroinkereskedelemből fedezett.

A Burma, Thaiföld és Laosz egyes területeit magába foglaló „Arany háromszög” urai aztán a CIA hallgatólagos támogatásával, az Air Americán keresztül juttatták el szállítmányaikat. (Christopher Robins, Air America, 9. fejezet) A légitársaság később az indokínai háborúk idején is kulcsszerepet játszott a távolkeleti drogterjesztésben, sőt a drogok nagy részét az amerikai titkosszolgálat által épített észak-laoszi finomító laboratóriumban állították elő. Az amerikai fegyveres beavatkozás kezdete után egy évtizeddel a világ ópiumpiacának már 70 százalékát a délkelet-ázsiai termelők uralták, és az amerikai heroinpiacra is betört az ázsiai áru. Vietnami drogfüggő katonák, Lucky Strike cigaretta, melynek neve – szerencsés húzás – állítólag arra utalt, hogy a szálak közé marihuánás cigarettát rejtettek. Ez azonban minden bizonnyal nem több városi legendánál, hiszen Vietnamban a katonák korlátlanul jutottak hozzá mindenféle tudatmódosítóhoz. Nem csoda, hogy hivatalos adatok szerint 30 ezer kint szolgáló amerikai lett heroinfüggő.

A drogügyletekből származó pénzt persze valahogy tisztára kellett mosni. A 70-es években ez a feladat részben a Nugan Hand Bank of Sydney feladata volt. McCoy könyve szerint a pénzintézet, melyet a New South Wales-i maffiával közeli kapcsolatot ápoló Frank Nugan, valamint a vietnami háborúban az amerikai légierőnél szolgáló Michael Jon Hand alapított 1973-ban, gyakorlatilag a CIA bankja volt. Ezt támasztja alá, hogy a pénzintézet tisztviselői nagy százalékban a titkosszolgálat egykori dolgozói közül kerültek ki. William Colby volt CIA-vezető például ügyvédként dolgozott a Nugannál, amelynek fő profilja drogügyek finanszírozása, pénzmosás és fegyverkereskedelem volt. A bank 1980-ban, több rejtélyes haláleset után 50 millió dolláros hiánnyal csődöt jelentett.

A vietnami fronttal párhuzamosan Latin-Amerikában is virágzott a drogipar. Az 1968-as panamai puccs után Washington első számú térségbeli barátja Manuel Noriega lett. Az amerikai titkosszolgálat a tábornokból lett elnökön keresztül juttatott támogatásokat a nicaraguai kontráknak. Noriega kétszínű játékot folytatott: miközben drogért cserébe fegyvert szállított a lázadóknak, látványos harcot indított a konkurens drogbárók ellen, amiért William Webster akkori CIA-főnök hangzatos köszönőlevelet is írt neki. Panama a CIA latin-amerikai bástyája lett. 1976-ban a CIA akkori igazgatója, idősebb George Bush 110 ezer dollárral honorálta Noriega szolgálatait.

Mindezt annak ellenére, hogy egy 1971-es titkosszolgálati jelentés egyértelműen bizonyította, hogy a vezető nyakig benne van a drogbizniszben. A Carter-adminisztráció később befagyasztotta a Noriegának folyósított támogatásokat, Reagan 81-es hatalomra jutása után azonban a CIA további 200 ezer dollárral honorálta a vezetőt, amiért az segítette a nicaraguai kontrák harcát. Washington csak 1989-ben fordult Noriega ellen, amikor rájött, hogy információt szolgáltat ki Kubának. A tábornokot elrabolták, az amerikai hadsereg pedig bevonult Panamába.

Érdekes módon azonban az amerikai invázió után – legalábbis az amerikai nemzetbiztonsági archívumok szerint – még jobban megnövekedett az országon áthaladó drog mennyisége. A kontrák ügyében vizsgálódó bizottság, melyet a későbbi demokrata elnökjelölt, John Kerry vezetett, 1989 áprilisában kiadott jelentésében megállapította, hogy mind a kontrák, mind amerikai partnereik nyakig benne voltak a drogügyletekben.

1979-ben, miután a Szovjetunió lerohanta Afganisztánt, az iszlamista mudzsahedek harcot indítottak a szovjetek bábkormánya és annak társadalmi reformjai ellen. Harcukat helyi hadurak is támogatták, akik nagyrészt ópiumtermeléssel finanszírozták a szovjetek elleni gerillaháborút. A CIA itt Gulbuddin Hekmatyarban találta meg az emberét. A hírhedt afgán drogbáró és hadúr járműveket és hátasállatokat kapott, melyekkel ópiumot szállítottak az afgán–pakisztáni határvidéken elrejtett laboratóriumokba.

1982-től 89-ig 250-ről 800 tonnára növekedett az éves afgán ópiumtermelés. Az emelkedés olyan drasztikus volt, hogy 1986-ban még a washingtoni State Department is kénytelen volt beismerni, hogy Afganisztán a világ legnagyobb ópiumexportőrévé nőtte ki magát. A CIA 1990-ben ismerte be, hogy azért mulasztották el a drogügyek kivizsgálását, mert nem akarták magukra haragítani afgán és pakisztáni szövetségeseiket. Ekkorra azonban az Egyesült Államokban fogyasztott heroinnak fele, a nyugat-európai fogyasztásnak pedig háromnegyede Afganisztánból származott. Az afganisztáni herointermelésnek egyedül a tálibok hatalomra kerülése tudott gátat szabni.

Az iszlámisták kíméletlen harcot indítottak az iszlám szerint tiltott szerek ellen. 2001-re évente már csupán 185 tonna kábítószert termeltek Afganisztánban, ekkor azonban ifjabb George Bush meghirdette terror elleni háborúját, az amerikai, majd NATO-csapatok pedig bevonultak Afganisztánba. A kábítószer-termelés öt év alatt 33-szorosára, vagyis évi 6100 tonnára nőtt, melynek 90 százaléka máig európai piacon talál gazdára. Hogy a CIA emberei és a repterek zöldfolyosóin közlekedő tisztjei érdekeltek-e a fellendült afgán drogpiacban, egyelőre nem tudni.

Az amerikai rendőrséget persze nem mindig értesítette időben a CIA saját drogügyleteiről, így a szög sokszor kibújt a zsákból. 1993 januárjában a texasi rendőrség letartóztatott egy hondurasi üzletembert, bizonyos Eugenio Molina Osoriót, amint éppen 90 ezer dollár értékű kokaint adott át az amerikai igazságügy-minisztérium drogosztálya, a Drug Enforcement Administration ügynökeinek. Molina a bíróság előtt azt állította, hogy a CIA-nak dolgozik, melynek rendszeresen szállít információt.

A titkosszolgálati vezérkar hamarosan levelet küldött a bírónak, aki ezután ejtette a vádat. Molina később úgy módosította vallomását, hogy a CIA-nak nem volt köze a drogügyhöz, hanem a Hondurasról szolgáltatott információkért cserébe segítettek neki. Ugyanebben az évben Robert C. Boner bíró és korábbi DEA-igazgató interjút adott a 60 Minutes nevű televíziós műsornak, melyben elárulta, hogy a CIA hagyta, hogy közel egy tonna kokain érkezzen meg a miami reptérre, hogy így információt gyűjthessen a kolumbiai drogkartellekről. Rossz szervezés miatt azonban a drog az utolsó grammig az amerikai utcákon kötött ki. Pár év múlva kiderült, hogy az egy tonna optimista becslés volt. 1996 novemberében a miami rendőrség letartóztatta a CIA fizetési listáján is szereplő, egyébként Venezuelában nemzeti gárdistaként szolgáló Ramon Gullien Davilát, akit azzal vádoltak, hogy a CIA fenti programján belül több mint 22 tonna kokaint csempészett az Egyesült Államokba.

Bár az események frissessége miatt bizonyíték még nincs, az előzmények és eddig ismert tények fényében minden jel arra utal, hogy nemrég új fejezet nyílt a CIA drogügyleteinek történetében. Ennek színhelye pedig Európa legfiatalabb állama, Koszovó. Az amerikai segítséggel alapult bábország ma Európa legnagyobb drogelosztója, az alvilág 15 százalékát a Hashim Tachi elnök által alapított Drenica-csoport ellenőrzi. Profiljuk főleg fegyverkereskedelem, csempészet, prostitúció és drogkereskedelem, leginkább utóbbi virágzik.

A francia Geopolitical Observatory of Drugs bűnfigyelő szervezet szerint a Hashim Tachi vezette Koszovói Felszabadítási Hadsereg a délszláv háború idején évi kétmilliárd dollár értékben csempészett kábítószert Nyugat-Európába. Az amerikai US Drug Enforcement Administration szerint az elmúlt évek során havi 4-6 köbméternyi drog jutott Törökországból Albániába, illetve Koszovóba, majd onnan tovább Nyugat-Európába. A francia hatóságok jelentése szerint a nyugat-európai heroinpiac szinte teljes egészében albán kézben van. A heroin eredeti származási helye köztudomásúan Afganisztán.

Hogy az Afganisztánban, illetve Albániában szolgáló amerikai tábornokoknak van-e közük vagy érdekeltségük az egyre virágzóbb drogkereskedelemben, nem tudni. Valakik, valahol mindenesetre nagyon-nagyon jól járnak.

Sayfo Omar