Jól hangzik, mint egy reklámszöveg: 2020-ra háromszor 20. Vagyis a kibocsátás húszszázalékos csökkentése, az energiahatékonyság húszszázalékos növelése, a megújuló energiák húszszázalékos aránya az energiatermelésben, ezen belül tízszázalékos a közlekedésben. Ha pedig a többi nagyhatalommal sikerül közös megegyezésre jutni a Kiotón túli, 2012 utáni csökkentésekben, akkor az unió egyenesen 30 százalékot is vállal.

Erre tett javaslatot az Európai Bizottság még 2007 januárjában. Bár a zöldek már ezt is kevesellték, alapvetően igen jól hangzott az elképzelés, főleg, hogy más nagyhatalmak nemigen rukkoltak elő számokkal, vagy ha igen, az is csak 2050-re vonatkozott, ami gyakorlati szempontból olyan, mint a semmi. Sokáig aztán az uniós bürokráciában is megakadt az ügy, majd Nicolas Sarkozy presztízskérdésnek kezdte tekinteni, hogy még Franciaország soros elnöksége alatt szülessen megállapodás. Ekkor a gépezet beindult, megkezdődtek az egyeztetések.

Csalóka számok

Az ENSZ klímavédelemért felelős illetékese, Yvo De Boer már októberben, a tagországok környezetvédelmi felelőseinek tárgyalása után igen kiábrándító véleményt fogalmazott meg: „Olyan feszültségek kerültek felszínre a környezetvédelem kérdésében az EU tagországai között, hogy erősen kétséges az uniós példamutatás”.

Azóta a helyzet csak tovább romlott, mígnem egy teljesen erőtlen klímacsomagot fogadtak el a tagállamok vezetői a múlt heti csúcstalálkozón. A számok ugyan megmaradtak, de a mögöttük álló szabályozási rendszer oly mértékben gyenge, hogy sokak szerint kétséges a megvalósulásuk.

Főképp, hogy az uniós kibocsátáscsökkentési erőfeszítések eddig sem vezettek különösebb eredményre. Brüsszel lényegében inkább csak a propagandában volt nagy, a megújuló energiákat tekintve például jelentős beruházások születtek más nagyhatalmak esetében is, például az Egyesült Államokban – főleg Kaliforniában –, amelyet eddig klímagyilkosnak tartottak, mert nem ratifikálta a kiotói jegyzőkönyvet, de említhetnénk akár még az Arab Emírségeket vagy Kínát is.

Persze a fenti, igen szennyező országokkal szemben az unió valóban jelentősen csökkentette kibocsátását, az 1990-es bázisévhez képest 2012-re valóban 8 százalékkal kevesebb lesz a szén-dioxid-szennyezése. Ám csak azért, mert az újonnan csatlakozott országok ipara azóta összeomlott, s ez döntő visszaesést hozott egész Európa számára. A 15 régi tagállam által 2006-ig teljesített, 2,7 százalékos csökkenésnek pedig inkább az az oka, hogy az uniós termékek gyártása részben a fejlődő országokba, elsősorban Kínába került át, ahol viszont jelentősen megnőtt a kibocsátás.

Így az a tény is más megvilágításba kerül, hogy tavaly az Egyesült Államokat megelőzve Kína lett az első számú szennyező a világon, ugyanis az ottani összkibocsátás negyven százaléka a fejlett országoknak gyártott termékek előállítása során keletkezik. Ezért van, hogy bár egyes régiók látványos eredményekkel büszkélkednek, globálisan valójában semmi eredménye nincs a kiotói megállapodásnak. Az emberek energiaigénye pedig minden kormányzati vállalás ellenére továbbra is növekszik, aminek következményeit legfeljebb csak mérsékelni tudja a sok napelem és passzívház, miközben nem csökken hatalmas fogyasztói étvágyuk sem, s ezt boldogan kielégítik a fejlődő országok.

Természetesen nem megoldás, hogy a szén-dioxid-kibocsátás áttevődik a Föld egyik feléről a másikra, hiszen így globálisan továbbra is évente két százalékkal növekszik, márpedig ahhoz, hogy két fok alatt maradjon a felmelegedés – efölött katasztrofális következmények várhatóak –, 2015-re világviszonylatban meg kell állítani, s 2020-ra pedig a fejlett országokban legalább 25-40 százalékos csökkentésre van szükség. Tehát ameddig nem történik radikális visszafogás, illetve nem születik egy olyan megállapodás, amelyben a fejlett gazdaságok mellett a fejlődők is részt vesznek, addig önámítás ez az egész hercehurca, a pár százalékos vállalások pedig nevetségesen kevesek. Főleg azért, mert ezt is csak hatalmas, bonyolult intézményrendszerrel, propagandagépezettel, iszonyatos támogatásokkal sikerül elérni, és eközben a fosszilis energiák használata továbbra is támogatott.

Ugyanakkor jó hír, hogy jövő decemberben Koppenhágában megvan az esély egy átfogó megállapodásra, miután az Egyesült Államok Barack Obama győzelmével elkötelezettebbé vált klímaügyben, illetve India és Kína is hajlandó csatlakozni, bár az ébredő tigris igen komoly feltételeket szab. Főleg a számára juttatott támogatások mentén képzeli el az együttműködést, ugyanakkor joggal hivatkozik a fejlett iparú országok történelmi felelősségére.

Légből várat

Ráadásul egyelőre még nem igazán váltak be a csökkentések terhét megkönnyíteni hivatott, úgynevezett kibocsátáskereskedelmi rendszerek sem. Az uniós változatban a 2005-től 2007-ig tartó kísérleti, de rendesen működő időszakot elemezve kiderült, hogy a szén-dioxid-kibocsátás 2007-ben nemhogy csökkent volna, de 2006-hoz képest még 0,68 százalékkal nőtt is, a kvótákból származó bevételek pedig a szennyező ipari szektort gazdagították.

A kiotói egyezmény keretében született módszer lényege az, hogy a benne részt vevő országok vagy vállalatok jogot kapnak bizonyos mennyiségű károsanyag (szén-dioxid és más gázok) kibocsátására. Ha ennél többet szeretnének szennyezni, meg kell vásárolniuk hozzá a jogot, ha viszont kevesebbet, el is adhatják azt. Az unió pedig a kiotói kereskedelmi rendszerrel párhuzamosan létrehozta saját, belső piacát, amelyben nem államok, hanem uniós vállalatok vesznek részt. Eme rendszer (EU Emissions Trading Scheme, azaz EU ETS) alapegysége az EUA (EU Allowances), azaz egy olyan a kvóta, amely egy tonna káros anyag kibocsátásához való, forgalomképes, vagyoni értékű jogot jelent. Ezzel kereskednek a résztvevők, vagyis az energiatermelés, a fémfeldolgozás, a cementipar, a papíripar és egyéb nehézipar területén működő, 12 ezer nagykibocsátó cég, köztük 150 magyar vállalat. Ők együtt az uniós kibocsátás 45 százalékáért felelősek. Egy-egy kereskedési időszak végén le kell adniuk egységeiket, s ha ezek nem fedezik kibocsátásukat, jelentős pénzbüntetésben részesülnek.

– A későn kiosztott egységek miatt igazából csak 2006 elején indult meg a kereskedés, akkor 23 euró volt egy kvóta ára, majd a 30 eurós határt is áttörte – számol be a tapasztalatokról Baráth Barna, a kibocsátáskereskedelemmel foglalkozó Vertis Környezetvédelmi Pénzügyi Tanácsadó Zrt. vezérigazgatója. – Ám áprilisban már világossá vált, hogy jóval több kvótát osztottak ki Európa-szerte, mint amennyire valóban szüksége volt a cégeknek, Litvániában például kétszer annyit. Ekkor több mint felére zuhant az ár, majd szép lassan nullára csökkent. A tapasztalatok alapján ezért a 2008-tól 2012-ig tartó kereskedési időszakra már szigorúan osztották ki a kvótákat, amelyek ára 25 euró fölé is ment, s csak az olajárral párhuzamosan csökkent le a jelenlegi 14-15 euróra.

Az unió egyszerűen teszi ösztönzővé a rendszert, idővel csökkenti az ingyenesen kiosztott egységeket, így a cégek elvileg kibocsátáscsökkentő beruházásokat fognak végrehajtani, hiszen akkor nem kell vásárolniuk egységeket, sőt eladhatnak.

A rendszer egyik hibája azonban az, hogy a tagállamok adják le a jelentést a kvótaigényekről az unió felé, majd ők is osztják szét őket. A vállalatok pedig kemény lobbitevékenységet folytatnak a hazai pályán, gyakorlatilag ezért késik folyton a kiosztás. A magyarországi cégek például még nem kapták meg a 2008-as kvótáikat, s a kereskedés ezért csak jövőre kezdődhet. Ebben a kérdéskörben előrelépés, hogy a 2013-tól már várhatóan teljesen központosított lesz a kiosztás.

Hitel helyett

A közép-európai vállalatok azonban az egységek késése ellenére már most is elég találékonyan vesznek részt idén a kereskedésben.

– Kvótáikat használhatják lényegében hitelként – mondja Baráth Barna. – Eladják őket egy szerződés keretében, miszerint 2013-ban, amikor majd le kell adniuk őket, visszavásárolják egy kicsit magasabb, előre rögzített összegért. Ez így jó forgótőke, olyan, mint egy kölcsön, amit viszont mostanában nehéz szerezni. Van olyan magyar cég is, amelyik rájött, hogy számára jobban megéri visszafogni a termelését, és eladni az ezáltal feleslegessé vált kvótáit.

A Vertis szerint az EU ETS talán rövid távon még nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de e rendszerek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a klímaváltozás és lehetséges megoldásai ma központi helyet foglaljanak el a világ politikai témái között. S a jelentős innovatív lehetőségek mellett az ETS kitermeli majd azokat a cégeket, amelyek fenntartható módon működnek. A zöldek azonban sokkal kétkedőbbek a hatékonyságot illetően.

– Az elvekkel egyetértünk, hiszen végre ára lett a a szennyezésnek, tételként jelenik meg egy vállalkozás költségvetésében, vagyis teljesül a szennyező fizet elv – mondja Bozsó Brigitta, az Energiaklub szakértője. – Ám egyelőre rengeteg kibúvó van a rendszerben.

Jelentős szigorítás lett volna, hogy 2013-tól teljesen megszűnjön az ingyenkvóta-osztás. Ám ezt ellenezte elsősorban Lengyelország, amelynek áramtermelése szénerőműveken alapul, és az olcsóbb, orosz gáztól tartva szeretné jó versenyhelyzetben tartani iparágát, kiaknázni még a fosszilis energiatartalékait. Végül az az engedmény született a brüsszeli csúcson, hogy azok az erőművek, amelyek energiatermelése több mint harminc százalékban a szénre támaszkodik, továbbra is ingyen juthatnak egységekhez 2019-ig.

Ugyanakkor a pénzügyi válság következményeitől tartva más tagországok is beálltak az ellenzők sorába, például Olaszország, így végül elfogadtak egy olyan enyhítést is, miszerint azok az iparágak, amelyek kvázi versenyhelyzetben állnak harmadik világbeli vállalatokkal, szintén ingyen kapnak kvótákat.

Emellett az úgynevezett Effort Sharing (ES – Csökkentési Erőfeszítések Megosztása) is erejét vesztette. Az ES a fent említett ETS-en kívüli szektorokat fedi le (mezőgazdaság, közlekedés, hulladékipar, építőipar, szolgáltatások, háztartások), amelyek az uniós kibocsátás másik felét adják. Ennek nem cégek, hanem a tagállamok a résztvevői, de a 2013-ban induló rendszerben nem lesz konkrét szankció arra az esetre, ha mégsem teljesíti egy tagország a vállalt csökkentéseit. Ezenkívül ezek 65 százaléka kiváltható külső, fejlődő országbeli, olcsó projektekkel.

A múltba ragadva

Hiába jelentette ki José Manuel Barroso ősszel, hogy a pénzügyi válság nyomán megszülető új gazdaság egyik alappillére a tiszta technológia lehetne, ezt a tagállamok jobbára nem ismerik fel, s a klímacsomag jelentős részben ennek mentén lett ilyen gyenge. Az új tagállamok, de néhány régi is azzal érvelt a megállapodások során, hogy a kibocsátásra vonatkozó szigorítások éppen a válság idején fognák vissza gazdasági fejlődésüket. Az eredményes lobbit folytató ipari szektorok képviselői pedig sorra azt nyilatkozták a sajtónak, hogy abban bíznak, az unió figyelembe veszi a gazdasági növekedés céljait is.

Csakhogy ez a szemlélet nagy kérdőjelet hagy maga után. Egyáltalán nem biztos, hogy a huszonegyedik században a gazdasági fejlődés együtt kell járjon a szén-dioxid-kibocsátás növekedésével. Alapvető különbség látszik ezért az amerikai és az európai klímastratégia között. Barack Obama egyértelműen egy új, alternatív energia gazdaság kiépítésére alapozza a gazdasági növekedést, ezen keresztül látja ötmillió új munkahely megteremtésének esélyét, a versenyképesség megőrzését. Európa azonban egy kicsit úgy viselkedik, mintha egy nagylelkű gesztust készülne tenni a világ felé, s presztízskérdésnek tartja, hogy a jövő decemberi klímacsúcson már megszavazott számokat lobogtathasson. Sok tagállama azonban nem is értette meg, hogy mindez saját, jól felfogott érdeke, versenyhátrányt emleget még akkor is, ha például Anglia is az úgynevezett harmadik ipari forradalomban látja a jövőt, s egyénileg 42 százalékos csökkentést vállalt.

Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy az életszínvonal növekedése csak szén-dioxidkibocsátással valósulhat meg, a különböző államok vitatkozni fognak az emberiség haláláig, mert mindig lesz olyan, aki utol szeretné érni a többieket. Csak ahelyett, hogy a megfelelő pillanatban melléjük lépne, folyton árnyékra vetődik.

Fehérváry Krisztina

Kufárkodás

Magyarországnak jelentős kvótavagyona van. A kiotói rendszerben hatszázalékos csökkentést vállalt 2012-re az 1987–88-as évekhez képest, amit könnyedén teljesített, s ezért a további termeléstől függően mintegy 60-80 millió (276-356 milliárd forintot érő) kiotói egységet adhat el. Ezt nem lehet tőzsdén árusítani, hiszen itt tagállamok adnak-vesznek, s a közpénzből gazdálkodó vevők szigorúbb követelményeket támasztanak, például ellenőrizhetővé kell tenni, hogy az eladó a bevételt valóban klímavédelemre fordítja. Magyarország eddig 8 millió egységet értékesített Belgium és Spanyolország felé, s bár az árat a kormány nem hozza nyilvánosságra a további tárgyalásokra hivatkozva, a kiotói kvóta értéke szakértők szerint több mint 10 euró, tehát elvileg ebből legalább 80 millió euró keletkezett. Emellett az ETS-ben a 2005 és 2007 közötti időszakban a vállalatoknak kiosztott uniós kvóták 2,5 százaléka az államnál maradt, amit a Vertis cég közreműködésével árverezett el két lépésben, összesen 2,5 milliárd forintért. Ezenkívül további kvótája van a 2008–2012-es kereskedési időszakban, amelynek értéke 15 és 25 milliárd forint közé tehető.

A későbbiekben az ETS mellett a 2013-ban induló ES-rendszer keretében is lesznek kvótái, az erre vonatkozó tárgyalások során Magyarország az új tagállamokkal együtt azért harcolt, hogy a kiinduló bázis év ne 2005, hanem 1990 legyen, hiszen így jelentős fölös kvótára tehettünk volna szert.

– A bizottság javaslata azonban az, hogy a kisebb fejlettségű államok, amelyek az unió GDP-jének 110 százaléka alatt vannak, az aukcionálható összeg tíz százalékában részesülhessenek pluszegységekben – mondja dr. Nemes Csaba, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium környezetfejlesztési főosztályvezetője. – A tanács verziója szerint további két százalék kerül majd kiosztásra a volt szocialista tagállamok között, elismervén eddigi csökkentéseiket. Mi ennél többet szerettünk volna, hiszen ennek csupán öt százalékából részesül Magyarország. Hatalmas pénzekről van szó, s a tárgyalások során keményen bele kell menni az alkudozásba. A fenti összegek jelentősége, hogy elvileg a klímavédelemre lehet csak fordítani őket.

A számok nagyságát jól mutatja, hogy a környezetvédelmi minisztérium 2009-es költségvetésére 52 milliárd forint jutott. Ám az eddigi magyar megújulóenergia-politika nem ad okot túl nagy hurráoptimizmusra, a kormány ugyanis kifejezetten ellensége a szélerőműveknek. A hazai helyzetet jól mutatja, hogy a megújuló energiatermelés 43 százaléka egyszerű tűzifából származik, s további 45 százaléka pedig egyéb biomasszából, vagyis például mezőgazdasági, faipari melléktermékekből. Ráadásul a régi, szénerőművekből átalakított biomassza-erőművek igen alacsony hatásfokúak.