– Hogyan telt a gyerekkora?

– Kiegyensúlyozott családban nőttem fel, ahol fontosak voltak a keresztény értékek. Nagycsaládban a gyerek megtapasztalja az alkalmazkodás szükségességét és az egymásba kapaszkodás fontosságát. Meghatározó volt számomra egy katolikus ifjúsági szervezet is, a Regnum Marianum, amelybe szüleim beletartoztak. Természetes módon én is belecsöppentem, és az élet rendjének tekintettem, hogy közöttük növök fel. Hetente voltak összejövetelek, havonta kirándulások. Hatéves korom óta mindig vittek táborozni, innen ered a természet szeretete, és az a tulajdonságom, hogy csak a legszükségesebbekhez ragaszkodom. Középiskolás éveimet a Budapesti Piarista Gimnáziumban töltöttem, ahol tartást kapott az ember. Összetartó osztályunk volt, de talán legtöbbet a piaristáknak az a régi szokása adta, hogy a fiataloknak kerékpáros zarándoklatot szerveztek Rómába. Az ilyen zarándoklat jó alkalom rá, hogy az ember megtanuljon túllépni saját megszokott határain, megtanulja, hogyan lehet az igényeit lejjebb adni, a lehető legkisebb szintre csökkenteni, és hogyan tudunk együtt egy közös cél érdekében nagyon sok áldozatot hozni.

– A papi szeminárium évei szerves folytatását jelentették ennek a kezdetnek?

– Mondhatni, igen. Az a hat év, amit ott töltöttem, már sajátos utat nyitott meg előttem. Minden héten kijártunk a kisegítő iskolába, hitoktatást tartottunk nehéz sorsú gyerekeknek, akik igen-igen hátrányos környezetből jöttek. Mi táborokat szerveztünk nekik, vittük őket sokfelé. Köztük láttunk döbbenetes életutakat. Nagyon bennem van például egy ötgyermekes család, ahol az apukát látták a gyerekek meghalni, mert annyira alkoholista volt, hogy ott előttük érte a vég. Aztán megérték, hogy mind az ötüket egy pillanat alatt elvitték állami gondozásba, mert az édesanya már olyan helyzetet teremtett, hogy azonnal el kellett venni tőle a gyerekeket. Akkor mi jártunk utánuk, próbáltuk velük valamennyire tartani a kapcsolatot.

– Mit jelent itt az, hogy az anya olyan helyzetet teremtett…? Mi történt pontosan?

– Ha gondolja, elmondom. Az édesapa leöntötte magát alkohollal, és a gyerekek szeme láttára felgyújtotta magát. Az anyukának, aki szintén súlyos alkoholista volt, nem volt pénze italra, így a tizenkét éves legnagyobb lányát eladta pár száz forintért egy férfinak egy alkalomra. Ez a legközelebbi tornaórán derült ki, mert a lány nem akart átöltözni. Egy nap alatt minden gyereket elvittek állami gondozásba. Nagyon bennünk maradt ez az eset. Egy másik történet egy innen nem messze lévő faluhoz kötődik. Nehéz sorsú gyerekeket vittünk táborozni, és az egyik srácot saját felelősségünkre hoztuk el a rendőrségtől. Tizennégy évesen egy bandába keveredett, autókat törtek fel, ellopták belőlük a rádiókat. Eléggé mélyre jutott, és döbbenetes volt, mikor este a tábortűznél beszélgettünk, elmesélte, hogy tízéves korában váratlanul meghalt az édesanyja, és ezt nem tudta feldolgozni, aki pedig most neveli, azzal nem jön ki. Kellett neki valaki, aki elfogadja őt, így keveredett bele egy bandába. Ez a srác, aki többszörösen áthágta a törvényt, iszonyatosan félt este az erdőben, rettegett. Amikor nemcsak a végeredményt látjuk, hogy valaki kocsikat tör fel, hanem azt az utat is, ahogy odáig ér, az nagyon megérinti az embert. Ezeknek az élményeknek olyan erejük volt, hogy tudtuk, ezt a feladatot tovább kell folytatnunk.

– Hova került pappá szentelése után?

– Szentendrére kerültem káplánnak, éppen nyolc évvel ezelőtt. Ha valaki Szentendre nevét meghallja, a szép óvárosi részek jutnak eszébe, és arra gondol, hogy azt a várost milliomosok lakják. De ez nem teljesen állja meg a helyét. A Fő téren vannak például szükséglakások is. A ház külső oldala ki van festve szépen, de bemegy az ember, és megdöbbenve látja, hogy a tetőtérben penészes kis lakásokban élnek szegény emberek. Kint, a város szélén, a katonai lőtér mellett is van egy szegénytelep. Valamikori vadászházakat osztottak kis helyiségekre, még víz sincs, kannában hordják a városból az emberek. Egészen hihetetlen élettörténetek vannak ott is. Elkezdtük összeszedni a gyerekeket ezekről a vidékekről, és a Máltai Szeretetszolgálat csoportjába gyűjtöttük őket. Elmentünk együtt kirándulni, egy-egy estét, délutánt közösen töltöttünk, főztünk valamit, játszottunk egy nagyot. Az volt a célunk, hogy kicsit kilépjenek abból a környezetből, amiben élnek, kapjanak valami tartást, valami értéket, úgy menjenek haza. Szentendrén nagyon jól szervezett fiatalokból álló katolikus közösség működik, akik nyitottak ezekre a feladatokra. Élmény velük dolgozni.

– Milyen feladatot végeztek közösen?

– Az egyik legmeghatározóbb: a máltaiak minden évben meghirdetnek karácsony előtt egy akciót, amikor a helyi szervezetek tartós élelmiszert gyűjtenek különféle boltokban. Egy héten keresztül folyik ez a vállalkozás, és ezalatt kétszáz-kétszázötven darab tizenöt-húsz kilós csomagot tudunk összeállítani. Ezeket a csomagokat kihordjuk karácsonyra a rászorulóknak, egy végtelennek tűnő lista alapján. Mindig olyan gyerekekkel megyünk, akik kiegyensúlyozott családban nőnek fel, hogy lássák, milyen körülmények között is élnek emberek. Nekik nagyon fontos és mély élmény ez, másként élik meg a karácsonyukat.

– Hogyan hat rájuk ez a tapasztalat?

– Nagyon jó hatással van. Sok olyan fiatallal találkoztam, aki ezek után rengeteget segített, vagy ha az életébe nem is fért bele nagy rendszerességgel, de eljött egy-egy máltás táborba, támogatott bennünket a legkülönfélébb módokon. Nagy öröm látni, hogy ki lehet hozni fiatalokból, felnőttekből egyaránt a jó dolgokat.

– Milyen korúak ők?

– Akik segítettek, fiatal felnőttek, egyetemisták, gimnazisták, akiknek segítettünk, általános iskolások és családjaik.

– Miből élnek ezek a családok?

– Segélyből. Nagy részük roma származású. Aztán a Jóisten tudja, hogy még miből élnek. Például ennek a fiúnak az apja egészen egyszerű ember volt. Amíg tudott dolgozni, ő rendezte Szentendrén a Duna-parton a virágokat. Szépen rendben tartotta az ágyásokat, locsolta őket, nem volt soha gaz, becsülettel végezte munkáját, amíg bírta, valamilyen szinten köztiszteletben állt. Vannak ilyen jó példák. De vannak olyanok is, hogy valaki úgy nő fel, hogy csak segélyből él, azt nézi, hogy mit kaphat, hogy neki „mi jár”, és nem csinál semmit. Az ilyen beleragad az örökös kiszolgáltatottságba, és elvárja, hogy segítsenek neki. Akiben van elszántság, aki becsülettel akar megélni, és nem csak a segélyre épít, az fel tud állni, képes a saját környezetét rendezetté tenni.

– Pár éve gyerekekkel előadták az István, a királyt. Mi volt ezzel a cél?

– 2004 őszén gondoltuk ki egy barátommal, hogy színpadra visszük ezt a darabot. Érdekes három év indult el ezzel. Rengeteg közös élmény kapcsolódik a szervezésekhez, akik benne voltunk, nagyon jó csapattá kovácsolódtunk. Ugyanakkor sok gimnazista fiatalt mozgatott meg ez a program, akiknek mindig olyan célt adtunk az előadással, hogy a hátrányos sorsúakat, a szegényeket, a nehéz körülmények között élőket támogassuk a bevétellel. Háromszor adtuk elő, először Szentendrén, annak a bevételét Kárpátaljára küldtük ki, a katolikus segélyszervezetnek, Majnek Antal püspök atyának. Másodszorra magát az előadást is elvittük hozzá Beregszászra, igen nagy nehézségek árán. Annak a bevételét a Ráton épülő árvaház költségeire adtuk oda, úgy, ahogy volt, számolatlanul. Százötven fiatal szereplővel jártunk kint. Döbbenetes élmény volt nekik látni például az ottani iskolát, amelyiknek a tornatermében aludtunk. Akkor szembesültek azzal, hogyan élnek Beregszászon a fiatalok. A terem padlója szerintem több tíz éve nem volt föllakkozva, egy szűk kis ajtón lehetett bemenni, az volt az egyetlen szellőzése, fürödni az uszoda zuhanyzójába jártunk, ahol többször nem volt víz, mint ahányszor volt. Nagy szürkeséget és fásultságot tapasztaltunk Kárpátalján. Mindezek ellenére nekem kicsit szívügyem is ez a hely, mert családom egyik ága onnan származik. Emiatt mindig is vonzott a feladat, hogy valahogyan segítsünk az ottaniaknak.

– És a harmadik előadás?

– Azzal Erdély felé fordultunk. Közben Szentendréről áthelyeztek a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, egyetemi lelkésznek. Gondoltam, meghirdetem, hogy aki szeretne táboroztatni árva gyerekeket, jelentkezzen. Meglepett az érdeklődés: első körben száz egyetemista jelentkezett. Jó poénnak tartották, meg érdekes kihívásnak. Velük a Zetelaki víztározónál rendeztünk egy tábort, ahol foglalkoztak a gyerekekkel, és amelynek a csúcspontja a rockopera előadása volt. Ezzel az István, a király előadásokat lezártuk. De a nyári árvatáborokat és a gyerekekkel való foglalkozást szervezzük tovább, illetve másik előadáson gondolkodunk.

– Most Piliscsabán is nagyobb vállalkozásba kezdtek.

– Két nagyobb vállalkozásunk is van: egyetemistákkal egy piliscsabai iskolába járunk ki rendszeresen. A hallgatók hétről hétre foglalkoznak a gyerekekkel, játszanak és tanulnak velük. Gyakran olyan fiatalok jönnek, akik nagyon messze vannak vallástól, hittől, de valami értelmes dolgot szeretnének végezni az életben. Mikor meglátják ezeket a sorsokat, teljesen önzetlenül tudnak segíteni, saját szabadidejükkel, természetükkel, vidámságukkal. A másik nagyobb vállalkozásunk, hogy szeretnénk kivinni a Valahol Európában című musicalt Erdélybe, Csíkszeredába. Ezzel a darabbal hitet és reményt akarunk önteni az ott élő árvákba és nehéz sorsú fiatalokba.

Boros Károly