Kórházbezárások, összevonások, elbocsátott szakápolók, orvosok… Teljesítménykorlát, bürokrácia, jelentési kötelezettség, korbácstörvény… Új fogalmak: ezer új fal, ami a beteget a gyógyulás lehetőségétől elzárja. A fiatal, frissen végzett orvosok diplomával a zsebükben szedik a sátorfájukat, meg sem próbálják itthon. A háziorvosok átlagos életkora 60 év, sokan még 70 fölött is praktizálnak. Az orvoshiány már a betegellátás teljes rendszerét veszélyezteti.

A túlterheltség a kapkodásban, a tévedésekben, a műhibákban, a nemtörődömségben, a betegek küldözgetésében és méltatlan, olykor már embertelen stílusban nyilvánul meg. A Demokrata arra volt kíváncsi, az egyszerű állampolgár hogyan éli meg a helyzetet.

Így: – Csak beteg ne legyél! – sóhajtják, akik élve megúszták, hogy közelről tapasztalják meg az ellátórendszer összeomlását. Valamilyen rettenetes élménye ma már mindenkinek van. Ha máshonnan nem, a család, a barátok köréből.

– Kihívtuk vasárnap az ügyeletes gyerekorvost, miután a lányom egész délelőtt hányt – panaszolja egy fiatal édesapa. – A hasa görcsölt, magas láza volt. Az orvos vírusos gyomorrontást állapított meg nála. A feleségemmel együtt többször rákérdeztünk: doktor úr, biztos, hogy nincs a gyereknek vakbélgyulladása? Nincs, persze, hogy nincs, el fog múlni, diétázzon… Estére azonban a görcsök fokozódtak, a láza pedig a lázcsillapító ellenére sem csökkent. Ha nincs autóm, a gyerek már nem élne. Bevittem a Heim Pál Gyermekkórházba. Azonnal műtötték: perforált vakbélgyulladása volt…

Rossz diagnózis? Inkább nemtörődömség.

– Vasárnap volt, főtt a leves. Le akartam venni a tűzről, azonban megbillent a fazék és a forró lé a karomra ömlött. Ordítottam a fájdalomtól, hűtöttem a hideg víz alatt, a fájdalom azonban nem csökkent. A karomon hamarosan vörös duzzanat és az égés nyomán apró hólyagocskák jelentek meg. Felhívtam az ügyeletet, azt mondta egy hölgy a vonal másik végén, hogy menjek be a Péterfy Sándor utcai kórházba. Taxit hívtam, minden perc óráknak tűnt… Az ijedtség és a fájdalom csak fokozódott. Végre megérkeztünk. Megálltam az ablak előtt és megmutattam a karomat. Miért jött ide? – kérdezte a recepciós. Hiába hivatkoztam arra, hogy az ügyelet küldött. A János kórházba kell mennie. Ez oda tartozik, tudatták velem hűvös, ellentmondást nem tűrő hangon. Fájdalomcsillapítót sem adtak. Átmentem a János kórházba, ahol némi várakozást és kicsit erőteljesebb fellépést követően egy műtős fiú bekötötte a karomat – mondja a másodfokú égési sérült hölgy.

– December közepe volt. Ebédeltünk. Véletlenül ráharaptam egy meggymagra – ez már egy újabb történet, ezúttal a fogászatról. – A fogamba óriási fájdalom hasított, hallottam a reccsenést. A fogam szilánkosra tört. Nagyon megijedtem. Azonnal elmentem a fogászatra. A fogorvos megnézte, majd közölte, hogy nem lehet kihúzni, annyi az apró szilánk. Szájsebészeti ellátásra van szükség, a szilánkokat ki kell operálni. Minden ember fél a fogászattól. A szájsebészettől pedig még annál is jobban. Arra azonban nem gondoltam, hogy az lesz minden vágyam, hogy mielőbb a szájsebészetre kerüljek. Ugyanis másfél hónap kínszenvedés vette kezdetét egy meggymag miatt. A fogorvos közölte, hogy a legkorábban január végén van időpont, akkor tudja a szilánkokat kioperálni. Január végén? És addig? – kérdeztem döbbenten. Szedjen fájdalomcsillapítót – hangzott a kurta válasz… Próbálok a másik oldalon rágni. És számolom a napokat. Már csak két hét van hátra… Másfél hónap egy törött fog miatt? Vagy menjek magánorvoshoz. De akkor minek fizetem a tb-járulékot?

Az urológia sem működik. Itt egy történet egy prosztata-megnagyobbodásban szenvedő férfiról. Ha nem kezelik időben, a rendellenesség súlyos betegséghez, akár prosztatarákhoz is vezethet. Ami a gyors kezelést illeti, közölték vele, hogy nincs keret, legkorábban fél év múlva tudják fogadni… Vagyis az orvos- és nővérhiány mellett mesterségesen is beszűkítették a keretet.

– Régen addig tartott a rendelés, amíg volt beteg. Ma addig van beteg, ameddig a TVK tart – foglalja össze a teljesítményvolumen- korlát lényegét egy urológus szakorvos.

Egy másik úrhoz egy éjjel ki kellett hívni a mentőt, mert elzáródott a prosztatája, nem tudott vizelni és pokoli fájdalmai voltak. Bevitték a kórházba, katétert ültettek be, hogy egy zacskóba tudjon üríteni, majd két nap múlva hazaküldték azzal, hogy másfél hónap múlva kerülhet műtétre a sor. Addig katéterrel közlekedett, a vizeletét egy csövön át a lábára szerelt zacskóba csorgatta, így járt munkába is, mire végre bevonulhatott a kórházba, ahol megműtötték.

Embertelen? Van rosszabb is.

– A feleségem az ötödik hónapban volt, amikor hirtelen vérezni kezdett. Nagyon megijedtünk, nehogy valami baja legyen a gyereknek. Azonnal bevittem a veszprémi kórházba, ahol a betegirányításnál öt pult előtt sorakoztak a betegek, mindegyik előtt legalább tízen. Nem fogjuk végigállni a sort, gondoltam, felrohantam az osztályra és benyitottam az orvosi szobába. Az orvosok éppen ebédeltek. Ha nem kezdek el velük kiabálni, és szép nyugodtan végigálljuk a sort, lehet, hogy a feleségem elvetél. Ugyanis megvizsgálták és a méhszájat nyitva találták. Azonnal befektették a kórházba.

– Agresszívak a betegek – panaszolják az orvosok. – Egyre erőszakosabbak, nem zavarja őket, hogy ki van írva az ajtóra, hogy ne kopogjon. Kopogtatás nélkül is berontanak, a rendelés közben. Nincsenek tekintettel semmire.

Ez igaz. És azért van így, mert aki nyuszi, az meghalhat.

– Beutaltam a beteget a tüdőgondozóba, katasztrofális hallgatózási lelettel: a beteg légzése alig volt hallható. Bement a tüdőgondozóba, ahol a betegirányításnál közölték vele, hogy most nagyon sokan vannak, és mivel az ő betegsége krónikus, nem olyan sürgős, jöjjön vissza inkább a jövő héten. A beteg nem szólt egy árva szót sem, tudomásul vette és hazament. Pár nap múlva mentőt kellett hívni, mert már fuldoklott…

A reumatológia is rettenetes.

– Sportolás közben elestem, a térdem pokolian kezdett fájni – panaszolja a negyvenes hölgy. – Elmentem a lakhelyemhez legközelebbi kórházba, ahol a recepción két héttel későbbre kaptam időpontot. Addig szenvedtem. Két hét múlva az orvos megnézett, felírt egy injekciót, ami nem használt. Visszamentem, újabb két hét, akkor azt mondták, el kell mennem mágneses rezonancia vizsgálatra, hogy megállapítsák, mi a baj, de ahhoz előbb menjek el a körzeti szakrendelőbe, várjam ki a soromat, majd úgy két hónapra rá sor kerülhet az MRI-vizsgálatra, s csak ha az megvan, akkor mehetek vissza a kórházi orvoshoz, aki specialista – mondja a beteg hölgy, aki végül magánpénzen magánorvoshoz ment.

A felírhatom-nem írhatom fel, kérhetem-nem kérhetem korlátok közt vergődő háziorvosoknak sokszor nagyobb felelősség nyomja a vállát, mint az egy szakterületre specializálódott szakorvosokét.

– Az egyik betegemnél trombózis-gyanú merült fel. A betegség gyanúja esetén a lábvénán Doppler-vizsgálatot kell elvégezni, amelynek segítségével következtetni lehet a vér áramlására. A vizsgálat elvégzését sürgősséggel kértem. Nem akartam hinni a fülemnek: kiderült, hogy sürgősségi beutalóval a betegnek egy hónapot kell várnia a vizsgálatra! Mi lett volna, ha nem írom rá, hogy sürgős? Egy hónapot nem várhatunk trombózisgyanú esetén – döntötte el a háziorvos. Ilyenkor, mivel mást nem tud tenni a beteg érdekében, beutalja a kórházba. Most is ezt tette.

Persze az esetek egy részében később kiderül, hogy feleslegesen… És ilyenkor a betegnek kell végighallgatnia, hogy lelkiismeretes háziorvosát mindenféle dilettáns, az orvosláshoz cseppet sem konyító hülyének titulálják.

Az egyik beteg vakbélgyanúval került az Állami Egészségügyi Központ sürgősségi osztályára.

– Ki a maga háziorvosa? Nem, nincs vakbélgyulladása. A vakbél a másik oldalon van. A tüneteit még egy laikus is ismeri. Sima gyomorrontás. Azért menjen el a gasztroenterológiára. Hogy mitől van láza? Honnan tudjam? Nem, mi nem adunk beutalót. Kérjen a háziorvosától – hangzik a rideg szakorvosi kioktatás.

Hülye beteg, nem tudja, mi baja van. De mi van akkor, ha nem jön időben a mentő? A sajtó is foglalkozott azzal az esettel, amikor két órába került a mentőnek, hogy a kórház egyik épületéből a másikba átvigye a beteget. A kórház a mentőre, a mentő a kórházra próbálta tolni a felelősséget. Vizsgálták, hogy mikor futott be a rendelés a diszpécserhez, hogy ki mulasztott, ki nem szólt, intézkedett, jött időben. Az viszont senkinek nem jutott az eszébe, amihez nem kell egyéb, csak józan ész. Íme a megoldás: megfogja két beteghordó a hordágyat, a nővér pedig megy velük az infúziós állvánnyal. Tíz perc alatt át lehet érni a másik szárnyba…

Hippokratész szerint az orvos egyszerre sámán, pap és művész. Ám ami az ókorban működött, ma már csak álom. A gyógyító nem hagyatkozhat az intuícióira: ha nincs diagnózis, számon kérhetik tőle, ugyan miért írta fel ezt vagy azt a gyógyszert. Nem pap, mert nincs ideje a betegre: a rendelés futószalagon történik. Négy óra alatt 46 beteg, ez az átlag. És már rég nem művész, csak túlterhelt bürokrata…

Az állami egészségügy – amiért járulékunkon keresztül kollektívan fizetünk – gyakorlatilag szétesett. Aki ma Magyarországon megbetegszik, az jobb, ha fölveszi az utolsó kenetet. Az egyház talán még működik. Orvosra ugyanis – hacsak nem dúsgazdag – már alig-alig számíthat.

Hernádi Zsuzsa