A világ évszázadokig tanulhatna a magyarországi „cigánypolitika” legutóbbi fél évszázadából. Mitől óvakodjanak, mit kerüljenek el, miben tagadják meg végképp a megalkuvást. Elképzelni sem tudom, hogy az emberek, az etnikumok, a nációk együttélésének volt, vagy van, vagy lehetséges a magyarországin kívül bárhol a világon olyan politikája, amely annyi mindenben az ellenkezőjét valósítja meg annak, amit célul kitűzött. Természetesen „cigánypolitikánk” fél évszázados óriási anyagából csak ezreléknyi cseppecske fér el egy újságcikkben. Jelzésnek talán elég.

Kezdem – mint Egerben harmincvalahány évvel ezelőtt – a többnyire ki sem mondott, csak sugalmazott világméretű félreértéssel, hogy a mai cigányság korántsem egészének, de nagy tömegeinek nyomorúságos helyzete elnyomásnak, szolgaságnak, kizsákmányolásnak tulajdonítható.

Alapos megfontolás után írásba adom: azt a népet gyalázzák ezzel, amely másfél ezer év óta a lehető legteljesebb szabadságban él, a világ legszabadabb népének minősíthető, hajdani sátoros zöme soha, semmiféle hierarchiába nem kényszerült, megőrizte történelmi identitását, a vajdák és a nemzetségfők minden külső hatalomtól független, belső rendjét, fegyelmezését érvényesítette. Valamelyest a vándorlás során letelepült csoportjai is őrizték a függetlenség maradékát, s lehetőleg vajdáiknak engedelmeskedtek (bár a sátorosok lenézték és gúnyolták az anyanyelvüket már felejtő letelepülteket).

Igaz, keserves szabadság volt ez a kóborlásban, a kemencéjéhez húzódó cselédember sem cserélt volna velük. A kizsákmányolástól is sokkal kevésbé szenvedett a cigányság, mint cseléd, jobbágy, paraszt, munkás kortársai. Ellenkezőleg: épp a cigányság „élősködött”: attól fogva, hogy – a becslések szerint 500 körül – világgá indult, a vad természeten élősködött, tehát vadászattal, halászattal, gyűjtögetéssel birtokba vette, amire szüksége volt, de nem pótolta, nem termelte újjá, s a felélt vidékről továbbvándorolt.

A XV. században, a népvándorlás vége felé áradtak szét Európában a cigányok. „Jöttek, senki sem tudja, honnan, mentek, maguk sem tudják, hova. Megjelenésük sajátságos, fantasztikus, tüneményszerű volt. Vándorlásuk okáról és céljáról csodás regéket meséltek, a népek elhitték és kegyesen bántak velük. Kiderült, hogy ámítók voltak, rablók is lettek. Erre minden országban halálra üldözték őket. De nem tudták kiirtani” – olvasom egy hajdani történeti munkában. Annyiban helyre kell igazítanom, hogy nem „minden”, csak a legtöbb országban kezdték üldözni a cigányokat, sőt kegyetlenül irtani, fegyverrel, akasztással.

Jellemző, hogy a Szentszék védelmet biztosított a vándorló cigányságnak: egy aranyforinttal bírságolta meg azt, aki cigányt megütött. Később ellenük fordult a Szentszék is. Franciaországban csak azok élték túl az irtó hadjáratot, akik a baszkok közé keveredtek, majd a maradékot is összefogdosták, és deportálták Afrikába. A svédeknél, a dánoknál agyonlövés, akasztás volt parancsban, de sokszor nem teljesült. Angliában is sokan estek áldozatul, Olaszországban az egyházak is betársultak az üldözésbe.

Ha a történelem mindezt a sorscsapást, szenvedést számon tartaná, felmérve tényleges okait (az élősködésre alapozott vándor életmód), és következményeit (a letelepültek kegyetlen, embertelen, bár kétségkívül jogos önvédelme) a sokat szenvedett cigányságnak volna esélye arra, hogy szabaduljon végre attól a világméretben regnáló korlátolt és közveszélyes „cigánypolitikától”, amely ellehetetleníti felzárkózását a civilizált társadalmakhoz.

Vajon ennek a középkori cigányüldözésnek, embertelen kegyetlenkedésnek – voltaképp népirtásnak – mi a magyarázata? Igen tisztelt – és többségükben nyilván jó szándékú – jogvédők, mi volt a kiváltó oka? A rasszizmus? A rasszista gyűlölet az angol királyságtól a Szentszékig? Akkor már az is csoda önök szerint, tisztelt jogvédők, hogy mi, magyarok kimaradtunk belőle.

Részletezés nélkül itt csak annyit: még a visszafogottabb cigányüldözésből is kimaradtunk. Sőt nálunk fejlődött ki talán a legteljesebben a cigányság arisztokráciája, mely a világörökség rangján művelte a cigányzenét. Épp azokban az években, amikor Angliában királyi rendeletre kegyetlen üldözést kezdeményezett a kormány, nálunk királyi „szabadalmat” kaptak a cigányok, s a legfelső szinten ők szolgáltatták a zenét: az l525. évi országgyűlésen.

S hogy mi volt az üldöztetés kiváltó oka? Talán ennyiből is érthető: miután jórészt a vad természetet is megszállták Európában a letelepülők, s minthogy a kóborló életmódban az élősködés a létezés alapformája, a vándorlással összeegyeztethetetlen gazdálkodástól, termelőmunkától végképp elidegenedett sátoros cigányság arra kényszerült, hogy a megművelt földeken, a falvakban, a városokban élősködjék tovább, vegye birtokába, amire a létezéshez szüksége van. Elkerülhetetlen volt az ütközet a letelepült népek önvédelmével.

Kezdetben pedig sok kedvezményben, támogatásban volt részük az Európába beözönlő vándorcigányoknak. De az üldözés váltotta fel a kedvezményeket, és cigányirtó királyi rendeletek sora. Vándorlásai közben a cigányság végképp elfelejtette őshazáját, honnan származik. Fantáziadús meséket talált ki, hogyan s miért indult világot próbálni, milyen céllal és hová tart, királyoktól, fejedelmektől milyen kedvezményeket, pátenseket kapott. Legszívesebben a fáraók honából, Egyiptomból származónak nevezte magát, több helyen a neve is eszerint alakult. Legelőször 1763-ban egy magyar református pap fedezte fel, és beszélt nyelvükkel bizonyította is, hogy India — meglehet Cigenie tartomány – volt az őshazájuk.

A XIX. században nagy patrónusuk, aki negyven éven át legtöbb vagyont és gondoskodást áldozott rájuk, s akit legendákkal vettek körül, s egész Európából jártak hozzá, királyuknak nevezték: József főherceg volt.

A mi nomádjaink címmel írja kedvelt népéről: „…A kóborló, sátoros cigányok állandó letelepítése igen fontos népművelési kérdés hazánkra nézve. Országos kormányunk ezt a kérdést az újabb időben fel is karolta, és nekem ez irányú kísérletemnél kezemre is járt. Azonban a csoportos telepítés, melyre vállalkoztam, több akadállyal találkozott. Először is az az egy évnyi idő, melyet a kísérletre fordíthattam, igen rövid volt, tekintve a cigányság vad erkölcseit, és azt, hogy a nép a művelődés legalacsonyabb fokán áll.

Másodszor: a központosított telepítés a közigazgatási hatóságok nézete szerint sok hátránnyal jár… Tagadhatatlan, hogy a nép ellenszenve a cigányok iránt szintén nagyon nehezíti a telepítést. Az ellenszenv némileg igazolt is, mert bizony rakoncátlanok India ezen fekete fiai. S még fokozódik az amúgy is meglévő idegenkedés, ha tudomására jut a föld népének, hogy a cigányság bizonyos kedvezményekben is részesül, mint pl. ruházat kiosztása, ingyen élelmezés stb. Igen, de ilyen kedvezmények nélkül munkához szoktatni olyan népet, mely a munkától irtózik s azt soha meg nem kísérlette, merő lehetetlenség.

Meg vagyok győződve, hogy vaskézzel, következetes eréllyel községenként is lehet a telepítést foganatosítani, de sok költségébe kerül az államnak, és sok kellemetlenséggel fog járni a községekre nézve. A telepítendőket lakóházakkal kell ellátni, nekik munkát teremteni, és őket arra nevelni. De mindenekelőtt szükséges a gyermekek iskolázása. Ez pedig nagyon nehéz feladat, mert tökéletes tudatlanságuk mellett lehetetlen őket korkülönbség nélkül a rendes elemi iskolába ültetni. Ilyen nevelés nélkül, ha mégoly erőszakosan bánnánk is velük, s ha mégoly kemény felügyelet alatt lennének is a községekben, nem volna elérve a fő cél, hogy az országnak hasznos polgárokat neveljünk ebből a kóbor elemből, mely ma csaknem teljesen elvész a hazára nézve, sőt munkátlan életével és régi vad erkölcseivel a társadalom biztonságát is, főleg vidéken, állandóan fenyegeti…”

Noha a cigányság történelmének talán a legfőbb, legnagyobb patrónusa volt József főherceg, kedves népéről szólván nem takarékoskodott a kemény szavakkal. Azt azért helyre kell igazítanom, hogy a sátoros cigányokat nomádoknak nevezi. Fegyveres, hadra kész népek voltak a nomádok, önvédelemben, támadásban, hódításban kemény harcosok, állattenyésztésre, hatalmas csordákra, ménesekre alapozták a megélhetést.

A másfél ezer éven át vándorló-kóborló cigányság sem harcokra nem volt felkészülve, sem gazdálkodásra. Kezdettől fogva a vad természeten élősködött – tehát vadászattal, halászattal, gyűjtögetéssel a vad természettől szerezte meg, amire létezéséhez szüksége volt, s a pótlásáról, újratermeléséről nem gondoskodott, hiszen vándorolt tovább. Másfél ezer év alatt sem jutott el a gyűjtögetés a gazdálkodásig, a vadászat-halászat az állattenyésztésig.

Viszont elfogyott lassan a terjeszkedő emberi települések között a vad természet, amely vadászatra, halászatra, gyűjtögetésre kínálta a szabad élősködést a vándorlóknak.

(folytatjuk)

Fekete Gyula