– Spanyol édesanyától és magyar édesapától született Bolíviában. Hamar belecsöppent a politikába édesapja révén, akiről egyszer úgy fogalmazott: hithű kommunista volt, és kapcsolatban állt Che Guevarával. Milyen képe van a gerillaharcosról?

– Monje, a bolíviai kommunista párt akkori első titkára moszkvai utasításra visszamondta a gerilláknak korábban ígért segítséget, és a szabad csapatokat sorsukra hagyták. Ekkor néhányan, köztük az édesapám is, ellenszegültek ennek döntésnek, és Chilébe menekítették a kevés gerilla túlélőt. Édesapámat ezért kizárták a bolíviai kommunista pártból. Meggyőződésem, hogy Che Guevara alakja a hatvanas években minden generáció számára, így vagy úgy, meghatározó volt. Úgy nőttem fel, hogy a magára hagyott Che Guevara képe vésődött az agyamba. Példakép volt bizonyos tekintetben, mint aki a végsőkig kitart, harcol és meghal, ha kell a meggyőződéséért. Azóta, enyhén szólva, árnyaltabb lett a Che-képem. Tudok a kubai törvénytelen tömeges kivégzésekről, amelyeket irányított, és amelyekben tevőlegesen részt is vett. Tudok arról, hogy milyen brutális volt saját elvtársaival, ha éppen úgy adódott, tudom milyen csapnivaló katonai vezető volt a gyakorlatban… Egy ilyen alak nem lehet többé az ember példaképe. A vitathatatlan hősök azok a bolíviai kiskatonák és tisztek, akik kifüstölték a gerillákat, akik elfogták Ernesto Guevarat. Ezek a kiskatonák és tisztek hazájukat védték. Semmi sem lehet ennél értékesebb és fontosabb.

– Családja Allende bukása után politikai menekültként hagyta el Chilét. Előbb Svédországba, majd a kádári Magyarországra kerültek. Itt tanult meg magyarul. Milyennek találta az itteni kommunizmust a várakozásokhoz képest?

– Más dolog könyvekben olvasni, és más szembesülni vele. Lehetséges, hogy van egy másik valóság, amelyben a szocializmus tökéletesen és igazságosan létezik. De az, hogy a bolsevik-kommunista valóság nem ilyen, nyilvánvaló volt számomra. Az erkölcstelenség, a hazugság, és mindazok a bűnök, amelyeket a szocializmus nevében követtek el, megbocsáthatatlanok. Rengeteg mosóporra lenne szükség, hogy mindezt a gyalázatot tisztára mossák. A valóságról beszélek, nem az eszmékről. Nem arról, hogy a társadalmat nem kéne egy igazságosabb útra terelni, de ehhez legelőször a nép valóságos vágyait kell figyelembe vennünk. Gyűlölni kezdtem a politikai-ideológiai szocialista elitet. Ezeket a szánalmas lényeket, érdekembereket csak az érdekelte, hogy megtarthassák hatalmukat és kiváltságaikat. Számukra a szocializmus csak egy álarc, és semmi közük azokhoz, akik a szegénysorból jönnek, az élő és érző néphez. Rájöttem, hogy a szocializmusról nem lehet beszélni, sem pedig csinálni, ha nem tiszteljük a szabadságot. Kiábrándultam mind a kelet-európai, mind a szovjet szocializmusból.

– A nyolcvanas években már az ELTE egyetemi hallgatójaként a La Vanguardia című katalán jobboldali lapnak dolgozott, így alkalma volt 1989-ben végigjárni a kelet-európai rendszerváltások helyszíneit. Azt írta erről a folyamatról, hogy túl bársonyos és puha volt. Nem hisz a csendes átmenetben?

– Nem, nincs ilyen. „Arculatváltás” csendben, az igen. Kezdő, zöldfülű újságíróként lehetőségem volt átélni, és tudósítani néhány kulcsfontosságú eseményről az akkori szocialista Közép-Európában. Romániában interjúkat készítettem az ottani kisebbségben élő magyar értelmiségiekkel, akik a Ceausescu-rendszer elnyomásában éltek. Láttam a prágai tüntetéseket, vagy ha úgy teszik, karneváli felvonulásokat, amelyeket az ultraliberálisok, pacifisták és más csodabogarak szerveztek. A berlini fal leomlásánál ott voltam többekkel, hogy annak a komédiának a szemlélője lehessek, amiről még ma is azt mondják, hogy a demokratikus változások kezdete volt Kelet-Európában. Milyen változásokról beszélnek? Egy hajszállal sem lett demokratikusabb semmi. Az történt, hogy átöltözött és álarcot cserélt a kommunista nómenklatúra, és a nagyon szocialistából nagyon kapitalista lett. Nem változott semmi. A nép? Kapott két banánhéjat és egy útlevelet, hogy most már utazhat szabadon. Ennyi történt. Berlinből Prágába, majd Albániába mentem, ahol egy nyomorba taszított országgal találkoztam, ami a sztálini diktatúra elnyomása alatt élt. Még a szocialista demokráciáról sem lehetett beszélni, a szabadság és a jog legkisebb jelét sem lehetett érzékelni.

– A magyarországi változásokat is hasonlóan ítélte meg?

– Még buliból, 1988-ban elvállaltam a KISZ-titkárságot az ELTE-n. Itt akkor még nem ismert, latin-amerikai módszerekkel sikerült megválasztatnom magamat. Akkor Gyurcsány Ferenc és Szilvásy György voltak az Egyetemi és Főiskolai Tanács vezetői. Nekik én szélsőbaloldali-guevarista, trockista, sztálinista voltam, tehát én nem lehetek KISZ-titkár az ELTE-n. Nem baj, mondtam, majd eldöntik a társaim, hogy lehetek-e vagy sem. „Kampányoltam” is, ami akkor itt még szokatlan volt. Ez nem ellenzékiség volt, hanem inkább „elvtárspukkasztás”. Aztán elmentem az országból jó pár évre…

– Többek között Horvátországba. A katalán lap belső munkatársaként jutott el 1991-ben a frontvonalra, innen tudósított az eseményekről. A külföldi sajtó Byronhoz és Hemingwayhez hasonlította akkor, amikor fegyvert fogott, és beállt harcolni a horvátok oldalán. Miért érzett késztetést erre?

– Egy igaz ügyért folyt a harc a szemem előtt. Ez volt az, amire vártam, amióta csak az eszemet tudtam. Fölényesnek vagy önelégültnek tűnhet, amit mondok, de egyszerű döntés volt, talán egész eddigi életem során a legegyértelműbb és legtisztább. Három hónapnyi tudósítói munka után szinte az első frontvonalból láttam egy gyakorlatilag fegyvertelen nemzet haragját és szenvedését, amely ennek ellenére szembeszállt Európa akkor negyedik legerősebb hadseregével azért, hogy a szabadságát és függetlenségét kivívja. Az ENSZ embargót vetett ki a fegyverszállításra egész Jugoszlávia területén, ezzel büntetve a horvátokat és más elnyomott nemzeteket, és kis túlzással azt várta, hogy kövekkel és botokkal védjék meg magukat. Mindezt láttam mint újságíró. A megfelelő helyen voltam, a megfelelő pillanatban.

– Később a Nemzetközi Egység parancsnoka lett, amely az árpádkori falut, Szentlászlót védte. Itt mondta ki először azt, hogy magyar. Azt, hogy haza és hazára talált. Hogy történt ez pontosan?

– Szentlászlón, a háborúban, épp egy tűzszünet alatt, a falu főutcáján egy helybeli magyar paraszt bácsi megállított és azt kérdezte: ki fia borja vagyok? Automatikusan rávágtam, hogy: magyar volnék! Ennyi. Utána hihetetlenül jól éreztem magam és ez az örömszerűség kitart a mai napig. Olyan volt, mint egy fogadalomtétel, és tudom, nem elég kimondani valamit, mert cselekedet nélkül a szó árva, hosszú távon halott.

– Gyermekkorában a jezsuitáknál tanult, felnőtt fejjel Jeruzsálembe ment fellelni a zsidó gyökereit, majd muzulmán hitre tért. Jelenleg a magyarországi iszlám közösség alelnöke. Hogy fér meg egymással mindez?

– Tisztázzunk valamit. Bár nem vagyok antiszemita, nem is lehetek az, rettenetesen zavar és elutasítom a „lezsidózásomat”. 1991-ben Horvátországban a Horvát Nemzeti Gárda tagjaként úgy döntöttem, propaganda célokból előveszem a zsidó kártyát. Az ügyeletes cionista propagandisták – támogatván a szerb támadó oldalt – ugyanis folyamatosan ostromolták a nemzetközi sajtót azzal, hogy „nézzetek, ím, a genetikailag usztasa horvátok, akik a II. világháborúban is ennyi meg ennyi szegény zsidót, szerbet, cigányt mészároltak le, megint előkerültek”. Ekkor vettem elő a nagyapámat, akinek csak az apja volt zsidó, és akit a magyar nyilasok a Duna-parton agyonlőttek 1945 elején. Előálltam, hogy íme, itt vagyok én, akinek nagyapját a nácik ölték meg, és mégis ezen az oldalon állok, fegyverrel a kézben! Egyértelműsítvén azt, hogy én úgy gondolom, a nácik a másik oldalon vannak, vörös csillagocska ide vagy oda. Azóta hordom mint stigmát a „zsidóságomat”, amihez természetesen semmi közöm. Muszlimnak vallom magamat. Azt vallom, hogy Egy az Isten és Mohamed az Ő prófétája. A muszlim hit az Iszlám számára nem nemzeti származás függvénye. Felismerés és hitvallás kérdése. Tévedésben vannak, akik esetleg úgy gondolják az iszlám „arab vallás”. A muszlimok többsége nemhogy nem arab, arabul sem beszél.

– Ötéves tagság után kilépett a Fideszből, mint fogalmazott, kigyógyult belőle. Egyszemélyes alapítója a Nemzeti Anarchista Pártnak, jelmondata „A nemzetért az állam ellen.” Nem érzi ellentmondásnak? Az államot a nemzet hozza létre.

– Nem, a nemzet az állam fölött áll. Az állam a nemzet legitimációja nélkül nem más csak az: állam. Azaz egy politikai akármi, entitás akár, misztika és szakralitás nélkül. Mechanizmus, mely nincs jóban sem a nemzettel, sem Istennel. Az én nemzetkoncepcióm nagyon egyszerű: szabad akaratú magyar emberek közössége a Szent Korona oltalma alatt. Az idő és a papír szabta korlátok miatt most nem tudom ezt jobban kifejteni. Ez különösen szomorú akkor, mikor tudom, hogy a fogalmakat is meg kellene magyarázni, mert itt már lassan senki nem tudja, mit jelent a Szent Korona, mi az, hogy szabad akaratú, mi az, hogy magyar…

– Ön szerint milyen a magyar nemzet? Milyennek látja Magyarországot?

– Magyarország csupán politikai fogalom és mint olyan – szerintem – nem túl sokat jelent. Egy nem túl nagy telek, amibe belerondítottak, most pedig bagóért adják és veszik. A magyar nemzet viszont alszik. Mondanom sem kell talán, hogy legnagyobb vágyaim között szerepel nemzetem felébredésénél, újjászületésénél jelen lenni, segíteni, ha kell. Semmiképpen nem tartozom azok közé, akik nemzethalálról vizionálnak. Itt erő és hit kell. Hit elsősorban, és nem siránkozás. Ha hitünk van, és erős, akkor tudjuk: Isten kezében van nemzetünk. Akkor mi bajunk lehet?

Usztics Anna