Az életösztön minden törvénynél nagyobb erő. A helyhez kötött, megtelepült emberi világon a kóborlás még a szenteket is vagy az éhhalálra, vagy az élősködésre kényszerítené, maga az életforma termi a bűnt, ha egyáltalán bűnnek nevezhető az életösztön, az életvédelem. (Ma sem érzik bűnnek a lopást, sokan a rablást sem, a sátorosok utódai; választásokon semmi hátrányt nem szenved az akárhányszor elítélt enyveskezű jelölt.)

A kóbor életmód nem tűrte a munkát, a termelés-gazdálkodás szükséges rendjét. Másfél ezer éves kóborlások megkérgesedett életmódja, törvényerejű hagyományai uralják az ösztönvilágot: ha meglátok valamit, amire szükségem van, vagy szükségem lehet, máris nyúlok érte. „Élelmes kölyök!” – bólint rá elismerően a szülő, már az apró gyereket ilyen sikerélmények nevelik.

Ez volt az élet rendje a kóborlásban, és saját erőből nem szakíthatott ezzel az életmóddal, aki beleszületett. A letelepültek közé ékelődő vándor népcsoportok sem olvadtak bele a helyhez kötöttek társadalmába, a megművelt földeken is, a települések perifériáin, a csordák, nyájak, ménesek között is évszázadokon át a vad természetben érezték magukat. Továbbra sem gazdálkodtak, értéket termő munkát nem végeztek, továbbra is élősködéssel szerezték meg a táplálkozáshoz, a tűzrakáshoz, a létezéshez szükséges akármit. Nem bűnözési hajlam sodorta őket élősködésre, hanem a megszokott létezési forma, a termelő munkát, gazdálkodást nem ismerő vándor életmód ellehetetlenülése a letelepültek által végleg megszállt szárazföldeken. Ha a kóborló nem gazdálkodhat, nem végezhet termelő munkát, táplálkozni, tüzet gyújtani, létezni csak úgy tud, ha élősködik a letelepülteken.

Élősködik, míg el nem zavarják, bár munkát vállaló csoportjait befogadták a letelepültek a „cigánysorokra”, zenészek, vályogvetők, vesszőfonók, teknővájók, szegkovácsok – nőtt a letelepült dolgozó cigányok aránya,s fogyott a kóbor sátorosoké.

Jó harminc évvel ezelőtt, a hatvanas években fejtettem efféléket ki Egerben, az évente ismétlődő „szocialista hazafiság” vitáján, és bőven idéztem a magyar pártsajtóból jellemzésül, a „cigánykérdésben” hogyan képviseli a rosenbergi fajelméletet.

A mérhetetlenül korlátolt „cigánypolitikánk” már akkor is rontotta, amihez hozzáfért. Jó harminc év telt el azóta, s egy újságcikkben felsorolhatatlan, mennyit ártottak ez idő alatt a „jogvédők” a cigányságnak, nem is csak lebénítva, de évtizedekkel visszavetve felzárkózásukat, becslésem szerint fél évszázaddal legalább.

A másfél ezer éves kóbor életmód, amely kizárta a gazdálkodás, a termelő munka lehetőségét, viszont a létezést élősködésre alapozta, annyira elidegenítette őket a munkától, hogy még szeretve tisztelt legfőbb patrónusuk is így fogalmazta meg a felzárkózás nagy feladatát: „munkához szoktatni olyan népet, mely a munkától irtózik, s azt soha meg nem kísérlette”… Teljesen nyilvánvaló volt, hogy munkás élet nélkül nincs felzárkózás, „jogvédők” viszont a munkától való irtózás „szabadságjogát” vették védelmükbe, a másfél ezer éves hibás reflexek visszafejlesztése helyett a munkaképes tömegek segélyrendszerével mintegy államosítva az élősködést.

Tessék csak bepillantani a statisztikákba, messze-messze távolodóban a felzárkózástól hogyan zuhant le a már dolgozó cigányság létszáma is az utóbbi évtizedekben töredékére. Újra fölerősödik bennük az irtózat a munkától, fölerősödnek a vándorélet hibás reflexei: művelésre földet adnak nekik felszántva, felszántják a kertjüket is, a megkapott vetőburgonyát, vetőmagot elfogyasztják vagy eladják, a szántásokat pedig felveri a gaz.

Ha valaki egyszer összeszámolná, milyen címen, milyen megbízással kapott ilyen-olyan költségvetési támogatást a cigányság, és végül is mire kapta, ha felzárkózásának legfontosabb feltétele, az általa betölthető munkahely ilyen kevés, tisztábban láthatnánk a tennivalókat.

Ha csak a magánbulikra eltapsolt, s a voksok vásárlására bevetett összegeket kiemelnénk a mindenféle támogatásokból, merem feltételezni, hogy már azzal megduplázhatnánk a munkahelyeket.

A felzárkózás másik feltételét szinte a munkahelyek elé sorolja a patrónus főherceg: „De mindenek előtt szükséges a gyermekek iskolázása”. Nos, „jogvédők” azért is ringbe szálltak, hogy kiharcolják a cigányságnak az iskolázás megtagadásának „szabadságjogát”, s ezáltal biztosítsák „jogvédő” utódaiknak, hogy még száz év múlva is legyen mit jogvédeniök.

Igenis helyes és jogos volt a gyerekek után járó pótlékokat megvonni azoktól, akik a gyerekeiket iskolakerülésre nevelték. (S engedtessék meg itt nekem az a megjegyzés is, hogy a gyest nem a munkát helyettesítő jövedelmi forrásnak javasoltam annak idején. Sok millió gyest fizettek ki azóta, vajon a felhasználását valaha is ellenőrizték? Ott tartunk, a mai helyzetben az ellenőrzés már értelmetlen volna.)

A fentiekből nyilvánvaló, hogy a pozitív diszkrimináció harcos követelése a „jogvédők” részéről a munkás élettel szemben a dologtalan élősködést kívánta jutalmazni. Rádióban közvetített gyűlés hangzavarában magam hallottam egy kifakadást, s azóta a „jogvédelem” számláján tartom számon: a kiosztott segélyt kevesellte valaki: „Persze hogy kevés, mert nem dolgoznak a magyarok!”

Nemcsak a technikai és civilizációs fejlődés, de a kártékony „jogvédő” politika is besegített abba, hogy – egy közleményből idézem – 1971-ben már 85 százaléka dolgozott a cigányságnak, 1993-ban viszont csak 20 százaléka, s azóta is tovább csökken a foglalkoztatottságuk. A sokat emlegetett „felzárkózásnak” Lakatos Attila, Borsod-Abaúj-Zemplén megye cigányvajdája szerint ma ugyanaz a legfőbb feltétele, mint százvalahány évvel ezelőtt József főherceg szerint: „legfontosabb a munkahelyteremtés, és az, hogy vissza kell ültetni a gyerekeket az iskolapadba.”

Megoldás az lehet, ha a cigányság vezetését újra a vajdákra bízzák – véli Lakatos Attila. „Én a saját területemen segítem az embereket, és kemény kézzel rendet tartok… A kisebbségi önkormányzat csak arra jó, hogy legyen bűnbak, meg hogy tolják a kormány szekerét… Ha Kolompárék hívják a cigányokat, akkor érdekből egy-két ember hajlandó megmozdulni, ha én hívom az emberkéimet, ezren jelentkeznek nálam, és csak aztán kérdezik meg, hogy vajda, miben segítsünk.” (Magyar Nemzet, 2008. december 11.)

Be kell látnom, ha szorongat is az újságcikk korlátozott terjedelme, „cigánypolitikánk” jellemzéséből nem hagyhatom ki Zámolyt. Dehogyis részletezve, csak emlékeztetőül megemlítve legalább.

Valahonnan néhány Zámolyra költöző cigány család önkényesen lakást foglalt, sunyítva és gyáván elnézte az önkényt a rendőrség is, az önkormányzat is. Hamar lepusztították a lakásokat, s mielőtt rájuk dőltek volna a falak, az önkormányzat a művelődési házba helyezte el az önkényes lakásfoglalókat, egyre többet; lakbért nem fizettek, a gáz, villany, víz bőséges fogyasztását sem. Két év múlva harmincmilliót kínált föl nekik – sunyítva és gyáván – a székesfehérvári önkormányzat, hogy építkezzenek, de visszautasították, mondván: ők önkényes lakásfoglalók, köteles őket az állam beköltözhető lakásokkal ellátni. Szót emeltek súlyos sérelmeik miatt, kevés a megélhetéshez a szociális segély, megkeseríti életüket az előítélet, a diszkrimináció, a falusiak őket okolják, hogy a kertekben, a gazdasági udvarokon a szabadrablás eluralkodott.

Meg is vertek három csákvári fiút, az egyik belehalt. Felköltöztek egy budapesti villába, de ott is csak az előítélet meg a diszkrimináció. Közben az önkényes lakásfoglalóknak közpénzből mégiscsak megépítették – sunyítva és gyáván – a beköltözhető lakásokat, de nem költöztek vissza Zámolyra, csak a kulcsokat vették át, meg a szociális segélyt. Ügyvivőjükhöz költöztek, Csórra, majd emigráltak, egy izraeli tanárnő fedezte a költségeiket.

Az Európai Emberi Jogi Bíróságnál 130 millió kártérítésért perelték a magyar államot, további 18 milliót Zámolytól követeltek. Egymást érték a sajtótájékoztatók, médiasztárok lettek a sorsüldözött zámolyi romák, zengett a világsajtó a „szélsőjobboldali” magyarok rasszizmusáról, cigányüldözéséről, az emberi jogok lábbal tiprásáról, baloldali szervezetek, szakszervezetek, emberjogi testületek, neves jogvédők versengve vállalták a szolidaritást a sokat szenvedett, zámolyi romákkal. Érkeztek adományok mindenfelől, pénzben, élelemben, ruházatban, egyéb ajándékokban, de az ügyvivőjük azért hazaugrott időnként, hogy felvegye a „menekültek” szociális segélyét – sunyítva és gyáván kifizették neki.

A magyarságra szórt hazug rágalmak hitelesítésére, legmagasabb szintű igazolására „negyven értelmiségi” (a közleményen csak 37 név szerepelt) levélben fordult a francia miniszterelnökhöz, lényegében azzal az ajánlással, hogy ítéljék el a magyarok rasszizmusát, a zámolyi romák üldözését, és adják meg „a menekülni kényszerülteknek” a menedékjogot: „Alulírottak levelünkkel köszönetünket szeretnénk kifejezni a zámolyi romák ügyét támogató személyeknek és szervezeteknek, s egyúttal az egész francia nemzetnek, amely ismét felkarolta azoknak az ügyét, akik menekülni kényszerültek.” (Ez a félmondat az 1956-os forradalom menekültjeit azonosítja a zámolyi bűnbandával, a gyilkosokkal, a gyilkosság társtetteseivel, a 6-8 esetben elítélt bűnözőkkel. Többen megjárták azóta a francia börtönöket is, ügyvivőjük öt évet kapott egy 12 éves lányka „megrontásáért” és választási csalásért.)

Végtére is, ki ebben a világbotrányt dagasztott katyvaszban a rasszista? Talán nem is nehéz a válasz. Aki az etnikai, fajtabeli hovatartozásból az emberi minőségre – jót vagy rosszat – általánosít.

Ám ha ez így van, akkor a zámolyi bűnbandával vállalt szolidaritás örök példa a rasszizmusra és elévülhetetlen, a levélírók ugyanis tudták, hogy gyilkoltak a zámolyi romák és többen sokszorosan büntetett előítéletűek is. Ez bizony nem akármilyen rasszizmus, minthogy vegytiszta, steril, akár desztilláltnak is mondható.

Megőrzöm a „negyven értelmiségi” vegytiszta rasszizmusát a történelemnek (Naplóm a történelemnek I–IV. Trikolor. 2008.), megőrzöm a nevüket és rangjukat, a nemzetundorukkal együtt.

Fekete Gyula