– Az Európai Uniónak át kell gondolni, jó-e az, ha holnapután valamelyik ország csődöt mond, nyilatkozta múlt héten az Info Rádióban Suchman Tamás kormánybiztos. Ez a csődközeliségre utalás beismerés volt?

– Nem csődközelbe jutottunk, hanem csődben vagyunk. De hogy miképpen kerültünk ebbe a helyzetbe, ahhoz nem árt tisztázni néhány dolgot. Első tétel: Magyarország akkor is nagy bajban lenne, ha nem lenne a gazdasági világválság. A negatív folyamat, ha visszaemlékszünk, a Medgyessy-kormány idején kezdődött, amikor még jóformán meg sem melegedtek a székükben, de már a forint „ócsításáról” beszéltek. Mindebből aztán egy nagyon rossz gazdaságpolitika következett, előbb a forint leértékelésével, ami tőkemenekülést indított be, majd a jegybanki alapkamat drasztikus növelésével. A lelassult gazdaság kevesebb jövedelmet termelt, a duzzadó államadósság viszont egyre többet szívott el. Ez okozta a bajt.

– Nem a száznapos program osztogatása? Mert egyes liberális szakértők ezt mondják.

– Jól hangzik, hogy most azért nincs pénz, mert odaadták az embereknek, de ez nem igaz. Ha megmarad a gazdasági növekedés a 2000–2001-es szinten, akkor nem lett volna probléma, a gazdaság megteremtette volna az osztogatás fedezetét.

– Megindultunk tehát a lejtőn, és jött a gazdasági válság…

– Valahogy így. Egyrészt a kormányzat eladósította az államkasszát, másrészt az emberek egyre több hitelt vettek fel, mert erre bátorították őket. Az induló nyolcszázmilliárd forintos lakossági hitelösszeg felemelkedett hétezer-nyolcezer milliárdra, ráadásul a vállalkozások jelentős része is hiteleket vett fel, és elsősorban devizában. Úgyhogy a magyar devizakitettség, amit az állam, a vállalkozások és a lakosság felhalmozott, meghaladta a bruttó társadalmi termék száz százalékát. Számokra lefordítva, ma Magyarországnak mintegy 130 milliárd eurónyi, vagyis mai értéken nagyjából 39 ezer milliárd forintnyi adóssága van összesen, ebből hatezermilliárdot a közelmúlt forintrombolása okozott. Vert helyzetben ért minket a világválság, a külföldi hitelezők elkezdték visszakérni a pénzüket, kevesebb a külföldi befektetés, csökken az export és az import, a gazdaság megtorpant, ezért jutottunk csődbe.

– Csakúgy, mint a hírekben sokat emlegetett Izland.

– A két helyzet között óriási a különbség! Izlandon a bankok ügyeskedése juttatta csődbe az államot, nálunk viszont a bankok még tavaly is jó gazdasági eredményt értek el. Az ő mostani bajuk forrása is az államcsőd.

– Ez az államcsőd a gyakorlatban mit jelent?

– Azt, hogy az ország nem tudja teljesíteni a fizetési kötelezettségét. A csődnek sok előjele volt. Emlékezzünk csak arra, hogy tavaly visszatartották az áfa-visszaigénylések kifizetését, de a pályázati pénzek is későn jönnek. Általában is az állam a saját polgáraival, a magyar vállalkozásokkal szemben rendszeresen késedelemben van. A fő jel azonban az volt, hogy a múlt év végén már nem ment az államkötvények kibocsátása. Egyetlen remény volt, az IMF-től kapott pénz, ami jövő áprilisig ad esélyt a helyzet rendezésére. Addigra az államnak vissza kellene nyernie a hitelpiac bizalmát.

– A Gyurcsány-kormány a megszorításokban, adóemelésekben látja a kiutat. Ez az egyetlen lehetőség?

– Ez a legrosszabb út, mert onnét akarnak elvenni, ahol már nem nagyon van. Ráadásul itt is nagy a bizonytalanság. Először ugye valóban az jutott eszébe a kormánynak, hogy adót emelnek. Csakhogy ehhez kellene a parlamenti többség, az SZDSZ és az MDF pedig nem nagyon akar asszisztálni; nagy ára lenne a szavazatuknak. Miután ez nem megy könnyen, a forint rombolásán keresztül az inflációból szereznek pénzt. Az infláció ugyanis a baloldal csodafegyvere. A tanácstalanság már a Nemzetközi Valutaalapnak is szemet szúrt, lassan szerintem tartósan kibérelhetnék az egyik szálloda emeletét valahol a Pénzügyminisztérium közelében, annyit vannak Budapesten. Minden okuk meg is van erre, mert ma mi vagyunk a legnagyobb adósuk. A nagy adós a hitelezőt is rabul ejti.

– Magyarul, lehet, hogy nem tudjuk visszafizetni a hitelt?

– Sajnos a magyar nyilvánosságban sok a fogalomzavar az IMF körül. A Valutaalap nem segélyszervezet és nem is hagyományos hitelt ad, hanem létrehoz egy készenléti pénzügyi keretet. Ebből aztán a megszabott feltételek teljesítése esetén meghatározott összegeket lehet lehívni. A feltételek teljesítésére a kormány egy előzetes szándéklevélben vállal kötelezettséget. A feltételek persze formálhatóak, hiszen az IMF tudja, hogy ezek teljesítése akadályokba ütközhet. Mint ahogy ütközött is, hiszen a decemberben megszavazott költségvetéshez már januárban nem sikerült tartania magát a kormánynak. Ezért járkál ide ennyit a Valutaalap vezetősége. Tegyük hozzá, ők csak a munkájukat végzik, a baj az, hogy a kormány nem dolgozik jól. Az IMF megadta a lehetőséget, hogy az ország rendbe tegye a fizetőképességét, az intézkedéseket azonban nem nekik kell meghozniuk, hanem a kormányzatnak.

– Azt mondja, a kormány nem tesz semmit?

– Elhiggyük, hogy az ilyen-olyan tanácsok, testületek létrehozása megoldja a gondokat? Összeül sok okos ember, félreértés ne essék, többnyire komoly presztízsű, kiváló emberek, aztán mindenki elmondja a véleményét, utána megeszik a lazacot és a libamájat, végül nem történik semmi. Akkor minek ilyen hatáskör nélküli testületeket létrehozni? Nyilván leplezni azt, amit a kormány a parlament és a választók háta mögött tesz. Például a forintrombolást, ami a kormánynak pénzt hoz, de az embereket és a vállalkozásokat kifosztja. Az a baj a magyar demokráciában, hogy nincsenek ellensúlyok. A köztársasági elnöknek nincs komoly eszköz a kezében, a parlamentet nem oszlathatja fel, ha visszaküld egy törvényt az Országgyűlésnek, akkor változtatás nélkül megszavazzák… Nincs eszköz az Állami Számvevőszék kezében sem, hiába készítenek precíz, pontos elemzéseket, hiába kritizálják évről évre a költségvetést. Még Horthy Miklós alatt is joguk volt leállítani a kifizetéseket, ha túlköltekezést tapasztaltak. Ma erre nem adnak módot a törvények. Alkotmányos ellensúlyok nincsenek, a kormány pedig visszaél a hatalmával, hamisan tervez, túlköltekezik, látványpolitizál és kapkod.

– Ön szerint mit kellene tennie a kormányzatnak?

– Először is rengeteg külföldi cég adómentességgel rendelkezik, illetve adókedvezményeket kap. Miért nem mondják nekik azt, hogy válság van, ti is fizessetek? Hozzáteszem, ez nem ördögtől való gondolat: az unió már a csatlakozásunkkor meg akarta szüntettetni ezeket a kedvezményeket, a Medgyessy-kormány sírta ki, hogy mégse kelljen. Ráadásul, ha már a külföldi cégeknél tartunk, ők amúgy is kimentik a pénzüket az adó elől, az APEH meg tűri, hogy az exportot alul-, az importot pedig túlárazzák. Ebben súlyos százmilliárdok vannak. De az uniós pénzek elköltésén is változtatni kellene, jelenleg ugyanis a pénz egyik része a betonba megy, a másik meg szocialista hálózatoknak. Itt van például a 4-es metró építése, aminél egyre nagyobb lehetséges végösszeget hallunk. A válságra való tekintettel fel kellene függeszteni az építését, és az imént talált százmilliárdok mellé újabb százmilliárdokat nyernénk. Pénzszórás az is, amit a munkaerőpiac kapcsán látunk. Ha idejön egy multi, a kormányzat 20-30 millió forintot fizet minden egyes munkahelyért. Miért nem lehet azt csinálni, hogy kiírnak egy pályázatot kis- és középvállalkozásoknak, mennyiért vállalnák egy-egy munkahely mondjuk három vagy öt évig való fenntartását? Állítom, hogy három-ötmillió forintos ajánlatok jönnének be, így az állam is minden egyes munkahelyen spórolna 10-15 millió forintot, és mindez a magyar cégeknek is nagy lehetőséget jelentene. Ezek a talált pénzek. De a sor még folytatható: közüzemi szolgáltatók terén is százmilliárdok folynak el. Ott vannak például az áramszolgáltatók. A magyar állam ezeknek a cégeknek 1995-ben nyolcszázalékos eszközarányos nyereséget garantált, amit aztán az Európai Unió felszólítására kellett megszüntetni. Erre most mit látunk? A számlákba mindenféle plusztételeket építenek be, mint például hálózathasználat, hálózaton történt veszteségek és így tovább. Amit tehát elbuktak ott, azt behajtják a fogyasztókon. Ezt a hatóságok hagyják. De a monopolhelyzetek más területeken is súlyos gondokat okoztak. Az élelmiszerpiacon azt tapasztaljuk, hogy nagyon sokan kénytelenek a multiknál vásárolni, drágán, gyakran rossz minőségű árut. Ha a magyar gazdával, termelővel egyáltalán szóba állnak, és nem csak külföldi terméket árulnak, akkor polcpénz számolnak fel, megalázóan keveset fizetnek neki, azt is kilencven, száznyolcvan napos határidővel. Meg kellene teremteni a közvetlen kereskedelmet!

– Vagyis?

– Nyitni kéne például piacokat, szigorúan ellenőrizve a minőséget, ahol aztán maguk a gazdák árulhatnák a terményeiket. Így ők is jól járnának, és a vásárlók is, mert olcsóbban, jobb minőségű magyar árukhoz jutnának. Ezáltal tehát az emberek keresetük mostani harminc százalékánál kevesebbet költenének élelmiszerre, maradna másra, és a magyar mezőgazdaságnak is segítséget jelentene egy ilyen folyamat.

– Mindehhez pedig az állam is segítséget nyújthatna…

– A szocialista kormány sok mindent teljesen másként kezel, mint külföldön. Számos példát láthattunk arra, hogy a világ különböző országaiban a kormány nem elvett, hanem adott a válság kezdetekor. Németországban egyebek mellett támogatták az autógyárakat, de a lakosságot is, például a gyerekes családoknak 150 eurót adtak gyerekenként, azzal a feltétellel, hogy két héten belül el kell költeni. Ez a családoknak is segítség volt, nem kellett attól tartani, hogy bármit el kell vonniuk a gyerekeiktől, és ez a pénz visszakerült a gazdaságba, mert vásároltak belőle. De mondhatnék más példát, mondjuk az Egyesült Államokat, ahol Bush adó-visszatérítést küldött a gyermekes családoknak. A Gyurcsány-kormány viszont nem ad, hanem elvesz. A csődben lévő állam a koldust is megrabolja.

– Ezt meg lehet tenni még egy és negyed éven át, a következő választások hivatalos időpontjáig?

– Sajnos meg. Ha a legvalószínűbb forgatókönyv jön be, és a Fidesz egyszerű többséggel győz a következő választásokon, akkor nagyon nagy bajban lesz. Egy csődben maradt országot örököl. Másfél-két hónappal a választások után meg nyilván szól majd a balliberális kórus: tessék, ti sem tudtok semmit tenni. Jobb helyzetet teremtene egy kétharmados győzelem, de egy ilyenre nagyon kevés az esély. A Fidesznek óriási ellenszélben kell kivezetni az országot a csődből. Akkor dől el, hogy a harmadik köztársaság újra erőre kap, vagy hosszasan tovább agonizál.

– És addig mit tehet az átlagember?

– Sajnos úgy látom, hogy a politika nem mondta meg az embereknek, mekkora a baj. Nem is értem, miért, hiszen a hitelezők, akik elől érdemes lenne titkolózni, pontosan tudják, mi a helyzet. Akiknek meg joguk lenne tudni, az állampolgárok, azok elől meg titkolóznak. Az emberek hallották, hogy válság van, kicsit megijedtek, az viszont megnyugtatta őket, hogy az IMF-től pénzt kaptunk. Gondolták, mégsincs akkora probléma, úgyhogy még mindig azt látjuk, felveszik a hiteleket, vásárolják például a drága elektronikai cikkeket. Talán az euró drágulása, a devizahitelek törlesztőrészleteinek drasztikus megugrása figyelmeztető jel lesz azok számára is, akik nem vették komolyan a bajt. Tudomásul kell venni: nem múlt el az összeomlás veszélye. Még nem vagyunk a gödör alján. Akinek marad pénze a számlák kifizetése és az élelmiszerek megvétele után, az takarékoskodjon. Ez több mint célszerűség, ez most erkölcsi parancs a túlélés érdekében.

Bándy Péter

DR. BOROS IMRE

1947-ben született a Zala megyei Csödén.

1970-ben pénzügyi szakon diplomázott, majd 1971-ben egyetemi doktori címet szerzett.

1981-ig a Magyar Nemzeti Bank előadója, 1988-ig osztályvezetője.

1990-ig a Magyar Hitelbank vezérigazgató-helyettese.

1993–1994-ben az ÁV Rt. ügyvezető igazgatója.

1998-ban az FKGP, 2002-ben az MDF színeiben szerzett egyéni országgyűlési mandátumot, de még abban az évben kilépett a frakcióból

1998-tól a PHARE-programokat felügyelő miniszter. 2001-ben ideiglenesen ellátta a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium vezetését.

2003-ban az Európai Unió Régiók Bizottsága állandó tagjává delegálta a kormány, s ezután a magyar delegáció elnökének választották. A bizottság átalakítása után a delegáció tagja lett.