– Manapság a helyhatóságok a túlélésért küzdenek. Nagyvázsonyra is igaz ez?

– Igen, de nem csak ez a baj. A kommunizmus dúlása és az elmúlt húsz év csalódása sokat ártott a falvak népének. Az 1990-ben felállt nagyvázsonyi képviselőtestület, melynek több tagjával szoros baráti kapcsolatban vagyok, eszményi csapat volt: tanító, helyi vállalkozó, helytörténész egyaránt feladatot vállalt, szóval, a falu értelmisége. Az első szabadon választott polgármestertől, idősebb Strenner Zoltántól tudom, hogy az emberek óriási reménységgel, hittel vágtak neki az új rendszernek, bízva abban, hogy előmozdíthatják a közösség ügyeit. Aztán nagyot csalódtak a demokráciában, s a számtalan szélmalomharc után sokan azt mondták, a mindennapi létfenntartás mellett nincs idejük, erejük eredménytelen csatákat vívni. Úrrá lett a fásultság. A Balaton-felvidéken születtem, bár a zirci kórházban láttam meg a napvilágot. Édesanyám számos programot szervezett a lovasnapok idején, szőlőnk volt a környéken, táboroztattam és korábbi munkahelyemnek köszönhetően ifjúsági, civil területen kapcsolódtam a községhez. Nagyvázsonyban hét éve élek, számos egyházi és civil kezdeményezést szervezek, vendégházat üzemeltetünk, alapítványt működtetünk, s most már ez az otthonom. Szeretném felrázni az embereket, megnyerni őket a köz ügyének, annak, hogy ez a falu többet jelent puszta lakóhelynél.

– Mi lehet a közöny oka?

– Nem sikerült visszavezetni az embereket önmagukhoz. Nagyvázsony több száz éven át, egészen az 1960-as évekig a térség egyetlen központja volt. Akinek a környező apróbb falvakban szerszámokra, takarmányra volt szüksége, cipőt akart talpaltatni, ruhát varratni, netán ipari tevékenységéhez alkatrészt vásárolni, az itt megtehette. Veszprém, Tapolca akkoriban távoli nagyvárosoknak számítottak. Nagyvázsonyban volt kisáruház, szolgáltatóipar, jó kezű mesterek, iparosok dolgoztak itt, térségi léptékben a világ közepének számított. A téeszesítés és az erőltetett városiasítás aztán rövid idő alatt tönkretette ezt a létformát, az aprófalvakat egyenesen halálra ítélte. A kommunizmus egyik célja a hagyományaihoz, gyökereihez ragaszkodó öntudatos, szerves vidéki, paraszti és iparos társadalom felszámolása volt. Nem véletlen, hogy 1990 előtt a régi parasztházak felújítására hihetetlen nehézségek árán adtak csak ki engedélyeket. Egyszerűen meg akarták szüntetni a falusi életformát. És ez mindmáig így van, legfeljebb nem a kommunizmus, hanem a globalizáció nevében. S miután a falusi életlehetőségeket ellehetetlenítették, a lakosság elmenekült. Meggyőződésem, hogy ebben a máig feltáratlan folyamatban rejlik Magyarország tragédiája. Hazánkat módszeresen, végtelen gonoszsággal, tudatosan teszik tönkre. Kisebb léptékben ez játszódott le Nagyvázsonyban is, sokan költöztek ide, a térségi központba a közeli apróbb falvakból, de sokan vannak, akik évtizedek után sem érzik magukat ittenieknek, nem kötődnek igazán a faluhoz. Ugyanakkor Nagyvázsony az „élhető szocializmus” kirakattelepülése is lett, jöttek a turisták, iskola épült, utcákat nyitottak, még házakat is építettek, tájba nem illő Tüzép-barokkot természetesen. A fejlesztés a korabeli körülményekhez képest még áldás is lehetne, de sajnos nagyon sokakban mai napig az munkálkodik, hogy felülről várják a segítséget. A központi szervezésű idegenforgalmi rendezvények nagyon sok bevételt jelentettek a falunak, de mivel ez megszűnt, az emléke viszont él, még mindig túl sokan gondolják úgy, hogy majd helyettünk az állam vagy a felső vezetés megold mindent. Szerintem a felelős vezetés egyik legfontosabb feladata visszaadni azt a lelkületet, hogy önmagunk közösségi kezdeményezései nélkül nem tudunk úrrá lenni a válságon. Ezért harcoltunk a mentőállomásért, ezért küzdünk a rendőrségi irodáért. A rendezvényeinkkel is tudatosan törekszünk a jókedv, a nemzeti és a vallási kultúra megjelenítésére, mert ezzel is azt kívánjuk üzenni, hogy egy élhetőbb Magyarországon a minimálbéres, kiszolgáltatott városi munkahelyek helyett a hagyományos gazdálkodás is biztosítani tudná a normális életet. Ehhez persze földbérlet-program, felvásárlási garanciák és helyi termékeket védő adókedvezmények lennének szükségesek. A betlehemes pásztorjátékot vagy a templomi kórust is azért kell újraszervezni, mert azon túl, hogy segít a hit átélésében, közösséget szervez, rávilágít egy élhetőbb világ lehetőségére. Ha ez a globalizáció ellenére működik Európa számos falujában és tanyáján, miért ne működhetne itt is?

– Hányan lakják a községet?

– Ezernyolcszáz lélek. Három felekezetünk van: nagyjából ezerháromszáz katolikus, háromszáz evangélikus, száz-százötven református. Nemzetiségből is három van: a többség magyar, kevesebben németek. Őket az Esterházyak és a Zichyek telepítették be a törökdúlás után. Van cigány lakosság is, száz fő lehet. Sokan közülük muzsikusok, vállalkozók, szorgos emberek. Nemzedéki szempontból kiegyensúlyozott a helyzet, körülbelül annyian születnek, mint ahányan elköltöznek az árnyékvilágból. Ami a megélhetést illeti, nálunk még tűrhető a helyzet. Sokan járnak be Veszprémbe, Tapolcára, de vannak vállalkozóink: mezőgazdasági cégünk, kenyérgyárunk, fémipari műhelyünk, kovácsmesterünk, csizmadiánk, több asztalosunk. Pálinkafőző mesterünk, mivel egy régi malomban párolja az italt, az épületbe befolyó csermellyel hűti a főzdét, vagyis alkotó szellemnek sem vagyunk híján.

– Mégis segítséget kért az iskola felújításához.

– Kénytelen voltam. A látszat ugyanis csal, egyáltalán nem állunk jól, bár Nagyvázsony adottságai alapján virágozhatna. De hát más időket élünk. A község éves költségvetése 370 millió forint, ebből 44 millió a tervezett hiány. Ezt szeretnénk 28 millióra leszorítani. Tavaly közel 30 milliós hiányt kellett terveznünk, leszorítottuk 15 millióra, de ez azt jelenti, hogy innen is, onnan is el kell vonni, át kell csoportosítani. Mivel élni kell, folyamatosan görgetünk magunk előtt egy folyószámla-hitelkeretet. A korábbi faluvezetés menekülésképpen számos vagyontárgyat eladott. Ami maradt, azt szeretnénk megtartani, hogy a köz javára hasznosíthassuk. Ami az iskolát illeti, alapvető baj, hogy a kormányzat Pestről körzővel-vonalzóval kiszámítja, hogy ennyi darab iskolára van szükség, annyi darab gyerekre. Ez már önmagában rettentően felháborító és megalázó helyzet, hiszen a gyermekeket nem lehet mennyiségre méricskélni, és teljesen más a Balaton-felvidéki aprófalvas világ, mint az alföldi városias nagyfalvak világa. Csillogó-villogó technikával, digitális táblával szédítik az embereket, miközben azért kell küzdeni, hogy az iskola, az óvoda fennmaradhasson. Ez nem a gyermekek érdeke, emögött nyilvánvalóan üzleti és egyéb sandaságok húzódnak meg. Ebben a lehetetlen helyzetben mindenki pályázatot pályázatra halmoz, hogy fejleszthessen, mi is, hiszen nem tehetünk másként. A nagyvázsonyi iskola tornaterme sem méretében, sem felszereltségében nem felel meg a mai igényeknek, ráadásul falja az energiát. Egy falusi tornateremnek több célt kell szolgálnia: el kell férjen itt színjátszó csoport, tánccsoport, bálokat kell rendezni, az ifjúsági és felnőtt sport helyszíne kell legyen és így tovább. A pályázatunk azonban elvérzett, a második fordulóba be sem adhattuk, noha a kellő mennyiségű pontszámot elértük, és a kistérség is kiemelt oktatási intézmények közé sorolta iskolánkat.

– Azért, mert tavaly október 23-án rászólt a koszorúzó Gyurcsány Ferencre a pesti Új Köztemetőben?

– Amikor a megemlékezésen megkérdeztem tőle, hol volt húsz évvel korábban, amikor még verték a férjük sírját kereső özvegyeket a rendőrök, megfordult a fejemben, hogy ebből baj lehet. Az egyik jelenlévő tévé riportere megvárta, amíg elhelyezem családommal nagyapám sírján a virágot, majd megkérdezte tőlem, bemondhatják-e a nevem a hírműsorokban. Tanakodtam egy kicsit rajta, de aztán úgy döntöttem, vállalom, amit mondtam. Végtére is meddig süssük még le a szemünket, míg a kifosztottak házában élők szemforgató módon megkoszorúzzák a kifosztottak sírjait? Amikor visszadobták a pályázatunkat, sokan feltételezték, hogy emiatt történt. Sem erre a felvetésre, sem a kérdésemre választ nem kaptam. Nagy a csend.

– Ezért fordultak a nyilvánossághoz?

– Igen, mert segítséget már csak egymástól remélhetjük. A székelyföldi Kőrispatak szalmakalap-múzeumában találkoztam azzal az ötlettel, hogy a támogatók nevét táblán megörökítik. Úgy gondoltam, ez nálunk is beválhat az iskola és az óvoda fenntartására és fejlesztésére. A támogatók nevét a vár melletti téren táblán örökítjük meg. Ha évente csak két-hárommillió forintot sikerül ily módon az iskolára és az óvodára fordítanunk, már az óriási segítség számunkra. Ötszázharminc évvel ezelőtt zajlott a kenyérmezei csata, ami után Kinizsi Pál fellendítette e vidék életét. Most ott tartunk, hogy a létünkért kell küzdenünk.

Ágoston Balázs

Civil erőből

A december elején meghirdetett kezdeményezéshez ismert művészek, sportolók, közéleti személyiségek csatlakoztak, például Lasztovicza Jenő, a megyei közgyűlés elnöke, Horváth Zsolt fideszes képviselő, Katanics Sándor MSZP-s képviselő, Galkó Balázs színművész, Melocco Miklós Kossuth-díjas szobrászművész, Balczó András olimpiai bajnok öttusázó, Eperjes Károly Kossuth-díjas színművész és Fábry Sándor humorista. Aki segíteni szeretne, telefonon, személyesen vagy a www.nagyvazsony.hu oldalon vegye fel a kapcsolatot a falu önkormányzatával. A Demokrata szerkesztősége és a lap kiadását támogató Magyar Ház Alapítvány kuratóriuma úgy döntött, hogy táblát vásárol Nagyvázsonyban.