Egy dolgot már előre tudni lehet: a gazdasági válság, illetve más, nem várt események következtében az eddig megszokott rend sok helyen felborul majd. Az év első megmérettetését Irakban tartották. A káoszból lassan kifelé lábaló országban január 31-én rendeztek tartományi választásokat. A tét nagy volt, hiszen a frissen választott testületek döntenek arról, mire fordítsák az állami bevételek helyben felhasználható részét, és ők nevezik ki például a helyi rendfenntartó erők vezetőit is. Núri al-Máliki miniszterelnök számára – az állandóan problémás kurd területek mellett – a legnagyobb tétje a bászrai tartomány lakói döntésének volt. A győztes, eddig is kormányzó síita Daawah párt legfőbb célja a rivális vallásos síita politikai szervezetek visszaszorítása volt, Irak íratlan törvényei szerint ugyanis mindig az a politikai erő dirigál, amely éppen a javakat osztja a törzsek és klánok közt. Ha pedig valaki kiépíti saját infrastruktúráját és szociális hálóját, azt már szó szerint csak kirobbantani lehet a hatalomból.

A második nagy megmérettetés Izraelben esedékes február 10-én. A parlamenti választások kimenetele döntően meghatározhatja, hogy milyen lesz a következő évtizedek Közel-Kelete. Míg a jelenleg is kormányon lévő centralista Kadima komoly hajlandóságot mutat az új amerikai vezetés által is támogatott békefolyamatokra, addig a Benjamin Netanjahu vezette Likud kategorikusan elutasítja a békeszerződés olyan sarkalatos pontjait, mint Jeruzsálem felosztása vagy az illegális zsidó telepek felszámolása. Bár a Kadima potenciális szövetségeseként számon tartott, Ehud Barak vezette, békebarát Munkapárt támogatottsága a gázai hadjáratnak köszönhetően megnövekedett, a párt még mindig a Likud és a Kadima mögött áll. A dolog kétesélyes, bizonyos azonban, hogy a radikális Izrael a Hazánk formáció elmúlt hónapokban tapasztalható megerősödésével utóbbinak igencsak megnőttek az esélyei a következő kormánykoalíció megalakítására. A Hamász február 4-én bejelentette: Az izraeli vezetés a Gázába irányuló segélyek 75 százalékának átengedését ígérte Gilad Salit szabadon bocsátásáért cserébe. A fiatal katonát még 2006-ban ejtették foglyul az iszlamista szervezet harcosai, és az izraeli kormány azóta napirenden tartja kérdését. Szó mi szó, a Kadimának most, választások előtt igencsak elkélne egy efféle pr-üzlet.

A közel-keleti béke persze nem csupán az izraeli választások eredményén múlik, hanem azon is, hogy az AIPAC, valamint a többi, Washingtonban ténykedő izraeli lobbicsoport mennyire tudja keresztülvinni akaratát az új amerikai adminisztráción. Egy apartheidrendszeren már túllépett országban, Dél-Afrikában márciusban és áprilisban tartanak parlamenti, illetve elnökválasztásokat.

Nelson Mandela első megválasztása óta ezek lesznek a legizgalmasabb voksolások: az országot másfél évtizede uraló Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) ugyanis ezúttal először kényszerül komoly kihívóval szembenézni. Az önjelölt trónfosztó, az Emberek Kongresszusa (Cope) új politikai képződmény, az elnökségétől tavaly megfosztott Thabo Mbeki alapította, aki most kissé populista módon azért a gazdasági hanyatlásért kárhoztatja a kormányt, melyért részben ő is felel. Előrejelzések szerint a volt elnöknek győzelemre aligha van esélye, legjobb esetben is csak azt tudja megakadályozni, hogy az ANC szokásához híven besöpörje a szavazatok kétharmadát. Persze ez sem lenne kis eredmény, hiszen így meg tudná akadályozni azt is, hogy a régi-új vezetés öncélúan hajtson végre alkotmánymódosításokat. Ez pedig fontos momentum, hiszen az ANC például kizárólag kétharmados többséggel tudna alkotmánymódosítást végrehajtani, mellyel mentelmi jogot biztosítana a nemi erőszakkal vádolt Jacob Zuma elnöknek.

A gazdasági világválság, valamint a mesterségesen kitenyésztett, új dél-afrikai felső osztály hozzá nem értése az utóbbi években megtette a hatását. Az ország gazdasága egyre romlik, csakúgy, mint a közbiztonság, jelenleg évi közel 30 ezer gyilkossággal és több mint 50 ezer nemi erőszakkal Dél-Afrika a világ legveszélyesebb országa.

Szinte a dél-afrikaiakkal egy időben járulnak urna elé az indiaiak is. Az áprilisban esedékes parlamenti választásokon 650 millió indiai választópolgár több mint 230 párt közül választhat, ami szinte bizonyossá teszi, hogy Ázsia második legnépesebb országában koalíciós kormány fog alakulni. A harc minden bizonnyal a jelenleg is kormányzó balközép Indiai Nemzeti Kongresszus, illetve a jobbközép, hindu nacionalista Bharatiya Janata Párt között fog eldőlni, és az elmúlt év végén tartott tartományi választások során elért elsöprő győzelme arra enged következtetni, hogy a párbajból előbbi kerül ki győztesen. Figyelembe kell venni ugyanakkor, hogy a gazdasági válság hatására egyre erősödnek a vallásos pártok is. A 2007-es, Uttar Pradesh tartományban tartott időközi választásokon például sokak meglepetésére a lenézett „érinthetetlenek” kasztjából kinőtt Bahujan Samaj Párt győzedelmeskedett, az elmúlt évi mumbai terrortámadás és az egyre fokozódó (egyes elemzők szerint mesterségesen táplált) hindu–muszlim ellentét szintén a hindu nacionalisták malmára hajtja a vizet. Az indiai választásoknak kihatásuk lehet az ország nemzetközi porondon elfoglalt helyére. Ha a jelenlegi koalíció nyer, az ország – az elmúlt évek gyakorlatát folytatva – bizonyára tovább erősíti kapcsolatait az Egyesült Államokkal.

Ugyancsak kritikus pont lehet a június 12-én esedékes iráni elnökválasztás, melynek eredménye minden bizonnyal komoly kihatással lesz a Közel-Kelet jövőjére. Mahmúd Ahmadinedzsádot a parlament elnöke, Ali Laridzsani hívja párbajra, aki bár szintén konzervatív, konkurensénél jóval nyitottabb a nemzetközi párbeszédre, melyben korábban hazája nukleáris főtárgyalójaként szerzett gyakorlatot. Laridzsani több ízben utalt rá, hogy megválasztása esetén tárgyalóasztalhoz ülne az Egyesült Államok új elnökével. Ráadásul a választásokon várhatóan a korábbi elnök, a mérsékeltként számon tartott Mohammad Khatami is indulni fog, így könnyen lehet, hogy Ahmadinedzsád lesz hazája első olyan elnöke, akit nem választanak újra. 2005-ben ugyanis részben a reformerek bojkottja segítette győzelemre Ahmadinedzsádot, most azonban a haladó erők hívei aligha maradnak távol az urnáktól. A tét nagy. Az olajárak zuhanása igen érzékenyen érinti az ország gazdaságát, az infláció mértéke meghaladja a 25 százalékot, a munkanélküliség pedig egyre növekszik.

A gázai krízis ugyanakkor jól jött a jelenlegi iráni vezetésnek, hiszen így igazolhatta forradalmi retorikáját. Emellett idén ünneplik az iszlám forradalom 30. évfordulóját, ami számos látványos propagandahúzásra ad lehetőséget. Tudja ezt a világ is. Január végén Irán fellőtte első műholdját, a nemzetközi visszhang azonban elmaradt. A politikusok ugyan aggodalmuknak adtak hangot, de nem illették Teheránt éles kritikával, tudván, hogy azzal bizonyosan a radikálisok malmára hajtanák a vizet. Ami pedig az ország atomprogramját illeti, arra a választások kimenetele semmiféle hatással nem lesz. Az atomenergia békés felhasználásának szükségességében ugyanis a mérsékeltek és radikálisok is egyetértenek, különbségek legfeljebb a retorikában vannak.

Az iráni eseményeket az izraeli választások eredménye is befolyásolja. Ha ugyanis a zsidó országban a radikális erők kerülnek hatalomra, akkor nekik az állandó fenyegetettségérzet és az amerikai támogatások fenntartása érdekében mindenképp érdekükben áll majd, hogy Irán élén szintén radikális erők maradjanak. Netanjahu korábban már bejelentette: „hazája védelmében” még egy Irán elleni korlátozott légicsapástól sem riadna vissza. Ha ez megtörténne, Ahmadinedzsád nyugodtan dőlhetne hátra székében. Komoly felelősség hárul tehát Barack Obamára abban, hogy kihúzza az esetlegesen hatalomra kerülő izraeli radikálisok méregfogát.

Hasonlóan fontos Amerika számára az afganisztáni voksolások kimenetele. Az egyre inkább káoszba sodródó közép-ázsiai országban nyáron tartanak elnökválasztásokat. Persze csak elméletileg, hiszen az egyre katasztrofálisabb biztonsági helyzet miatt ezeket akár nyár végére is kitolhatják. Barack Obama az afganisztáni csapatok megerősítését ígérte, így nem mindegy számára, hogy kivel tárgyal a másik oldalon. A jelenlegi elnök, Hamid Karzai az állapotok romlásával sokat veszít nemzetközi támogatottságából, ennek egyik nyilvánvaló jele volt, hogy az elmúlt év második felében a nemzetközi sajtó egyre gyakrabban hozta fel az elnök öccse drogkereskedelemben való érintettségét.

Választási riválisainak névsora egyelőre nem ismert, de feltételezhető, hogy több korábbi miniszter, köztük Ali Dzsalali, Asraf Ghani és dr. Abdullah Abdullah is ringbe száll, nem beszélve az ország legbefolyásosabb kormányzójáról, Gul Agha Sherzairól. Afganisztán jövőjét és az amerikaiak kalandjának kimenetelét illetően meghatározó lehet, hogy melyik jelölt tudja elnyerni az ország legnagyobb etnikai csoportját alkotó pastuk bizalmát. Ha ők távol maradnak az urnáktól, az új államfő már beiktatása előtt béna kacsává válhat.

Japánban szeptember végén tartanak választásokat, és a gazdasági válság itt is fordulatot idézhet elő. Könnyen megtörténhet, hogy a Liberális Demokrata Párt fél évszázados hatalma véget ér. Közvélemény-kutatások szerint a japánok elégedetlenek hazájuk gazdasági helyzetével, és a jelenlegi adminisztráció megítélését számos korrupciós ügy is rontja. Nem is beszélve arról, hogy az ország három éven belül három miniszterelnököt fogyasztott el.

Az év utolsó nagy megmérettetését várhatóan Németországban tartják majd. A gazdasági válság Európa vezető gazdasági hatalmát sem kíméli, a német autóipar válságban van, a munkanélküliség pedig növekszik. A szavazók döntésében nyilvánvalóan ez lesz a legfőbb szempont. Már előre sejthető, hogy – hacsak valami nem szól közbe – a szeptember 27-én esedékes parlamenti választásokat megelőzően a két jelenlegi koalíciós partner kiássa a csatabárdot.

Sem Angela Merkel kancellár kereszténydemokrata pártja, sem pedig Frank-Walter Steinmayer külügyminiszter szociáldemokratái nem érdekeltek a jelenlegi kényszerházasság fenntartásában. A kereszténydemokraták inkább a liberális szabad demokratákkal, a szociáldemokraták pedig a zöldekkel kötnének koalíciót.

Sayfo Omar