Marian Cozma kíméletlen és brutális kivégzése azokat is megrendítette, akiket a kézilabda amúgy hidegen hagy. S ahogy ilyenkor lenni szokott, a túlélők, az itt maradottak megpróbálják megfejteni a román válogatott játékos halálának lehetséges értelmét. Mert az ember már csak ilyen, rendszert keres a rendetlenségben, magyarázatot a megmagyarázhatatlanra. Ez valószínűleg önkéntelen önvédelmi reflex, miáltal megnyugvást talál a háborgó lélek, a tehetetlen dühtől megfeszült elme.

De nem kegyeletsértő-e egy ember halálának értelmét keresni? Nem ízléstelen-e különösképp Marian Cozma esetében, aki minden emberi vonást nélkülöző lények ragadozó ösztöneinek esett áldozatul? Nem tűnik-e úgy, hogy a tragédiában hasznot keresünk magunk számára?

Talán nem, ha megértjük, hogy a gyász voltaképp az itt maradottak fájdalmának megnyilvánulása, a fájdalom megélése, s ezáltal a megkönnyebbüléshez vezető út. A túlélés útja. Ilyképp a halál is értelmet nyer, ha dühünk, fájdalmunk, elkeseredésünk, szóval megannyi intenzív érzelmünk értelmes cselekvéssé válik.

Valami ilyesminek lehettek tanúi az elmúlt héten azok, akik figyelemmel követték a román sajtónak a gyalázatos gyilkossággal foglalkozó híradásait és különösen a román közvélemény reakcióit. Bizonyára voltak, akik meglepődtek azon, hogy sem a román politikusok, sem a román tömegtájékoztatás nem használta ki a veszprémi tragédiát magyarellenes hangulatkeltésre, hanem épp ellenkezőleg, az első pillanattól kezdve mélységes felelősségtudatról tettek tanúbizonyságot, hiszen minden sajtóorgánum egyenesen kimondta, hogy a hazájában szinte nemzeti hősnek számító Marian Cozma gyilkosai cigányok voltak. S arról is beszámoltak a híradások, hogy Magyarország sajátjaként gyászolja a neves kézilabdázót.

A szurkolók, a sportbarátok tömege, a megmozduló közvélemény pedig megértette az üzenetet, és bár akadt egy-két magyarellenes indulattól fűtött megnyilvánulás, mégis olyasmi történt, amire eddig nemigen volt példa. A román közvélemény szeméről mintha hályog esett volna le, amikor megdöbbenve tapasztalta, hogy Magyarország ugyanúgy gyászolja a nagyszerű sportolót, mint saját népe. Marian Cozma bukaresti temetésén veszprémi csapattársai is ott voltak. A román kézilabdázó koporsójára magyar könny is hullott. Az érdekmentes szeretet alapjaiban rengette meg a románság egy részében velünk kapcsolatban fennálló előítéleteket. Kiderült, hogy a magyarok egyáltalán nem esznek románokat.

S az is bizonyságot nyert, tesszük hozzá, hogy a magyarságot immár húsz éve éjjel-nappal rasszista, idegengyűlölő népnek lefestő véresszájú liberálisok minden szava hazugság, rágalom, pusztító méreg. Mert a magyar világéletében megbecsülte az értékes embereket, legyenek bármely nép szülöttei. Lám, a román Marian Cozma igazi otthonra lelt Veszprémben, a magyar emberek nemcsak tisztelték, de szerették is őt, s nemcsak a veszprémi kézilabda-rajongók, hanem az ellenfelek drukkerei is. Igen, a magyarság mindig befogadta az idegent, aki hozzánk tett valamit, aki által mi is többek lettünk.

Marian Cozma halála épp ezért ugyanúgy megrendítette a magyarokat, mint a románokat. S miként a jelek szerint a románok szeméről lehullott a hályog, úgy ébredhetünk fel a trianoni kábulatból mi is, rácsodálkozva szomszédainkra, akik közül most nagy tömegek nyitották ki felénk a szívüket.

Rá kellett döbbennünk, hogy miként ők nem ismertek eddig minket, úgy tulajdonképpen mi sem tudunk róluk semmit. Igen, nyilvánvalóvá vált, hogy a trianoni görcsöt föl lehet oldani, s ha a fennálló vitás kérdéseket nem is söpörhetjük a szőnyeg alá, mégis számtalan kötelék fűz össze minket. Nem vagyunk egymás ellenségei, épp ellenkezőleg: társ- és sorsközösségben élünk mindnyájan itt, a Kárpát-medencében – ezt adta megrendítő kényszerítő erővel értésünkre Marian Cozma halála. Ez az, amit mindeddig talán mi sem akartunk teljes mélységében, összetettségében megérteni.

Mostantól azonban másképpen lesz. Legalábbis másképpen lehet. Ha kiszélesedik a kölcsönös bizalom, teljesen új fejezet kezdődhet a románság és a magyarság közös Kárpát-medencei történetében. Az egymásnak feszülést talán felválthatja a kölcsönös megbecsülésre alapozott együttműködés, megértve, hogy a megosztottság mesterséges, s olyan sötét veszedelmek leselkednek mindkét népre, melyek elhárításához közös erőre van szükség.

Ha így lesz, Marian Cozma halála értelmet nyer. A román kézilabdázó ilyenformán – tudtán és főképpen elvetemült gyilkosai akaratán kívül – a történelmi kiegyezésért adta életét. Tartozunk neki annyival, magyarok és románok, hogy most már ne rontsuk el.

Ágoston Balázs