Annál érthetetlenebb, hogy a cigánysággal kapcsolatos problémák ügyében a kormányon lévő baloldal milyen makacsul ragaszkodik a társadalom szemének bekötéséhez, ahhoz az adatvédelmi dogmához, hogy az emberek etnikai hovatartozását nem szabad nyilvántartani, a cigányság problémás ügyeit nem szabad cigány ügyekként kezelni. Ha valakit sérelem ér, ha valaki hátrányba kerül, akkor számon tartható cigány mivolta, ám ha ő okoz sérelmet, miatta szenvednek hátrányt mások, akkor ez a számontartás tilalmas.

Mindezt súlyosbítja, hogy nagyon kevés embert leszámítva, sem maguk a cigányok, sem a többségi társadalom tagjai nem tudnak szinte semmit a cigányok múltjáról, társadalmáról, tradícióiról, nem értik a cigányság tetteinek, magatartásának belső logikáját. Még a jó szándékú közírók is közhelyekkel próbálják leírni a jelenségek hátterét – nem csoda, hogy a téves feltevésekből leszűrt következtetéseik, javaslataik vaktöltényként pufognak el a semmibe.

Jól jellemzi ezt a vajdák ügye. Aki valaha is hallott már cigányokról, az azt is tudja, hogy a vezetőiket vajdának hívják időtlen idők óta. Tudják ezt a cigányok is, van is közöttük egy csomó vajda, akik időnként megszólalnak a médiában, máskor meg hivatkoznak rájuk. Ehhez képest érdemes tudni, hogy vajdai intézmény nincs a cigány társadalomban. Nincsenek szabályok arra, hogy hogyan lesz valaki vajda, nincsenek szabályok a jogaira, kötelességeire, megbízása hatályára időben és személyeket illetően – nincsen semmi, csak egy ködös elképzelés, ami alapján időnként valakik valahol valakit vajdává tesznek, vagy még inkább valaki valahol vajdának kezdi nevezni magát.

Ennek mély társadalmi okai vannak. A hagyományos cigány társadalom a családon túl nem ismeri a hierarchiát, egyetlen felnőtt embernek sincs a másik felnőtt felett jutalmazó, büntető és kötelező hatalma. Ez a kis közösségek demokráciája, a tíz-harminc főből álló vándorló kompániák öröksége. Aminek megvan az a hátránya, hogy nincs erő, amely a közösség egyes tagjait a közösség egészét szolgáló erőfeszítésekre szorítsa. Ha megkérdeznek egy cigány embert, hogy vannak-e vajdák, azt mondja, hogy már hogyne volnának. Ha azonban azt kérdezik, hogy ő melyik vajdának engedelmeskedik, önérzetesen vágja vissza, hogy semelyiknek. Hogy mégis létrejött valamiféle vajdaság, annak az az oka, hogy a cigányokat befogadó Európa társadalmai szigorúan hierarchizáltak, és ezt elvárják, sőt megkövetelik a többiektől is.

Melyikük a vezető? – alighanem ez volt az első kérdés, amelyet a nyugati kereszténység országaiba érkező cigány kompániák tagjainak feltettek. Vezető a vezetővel akart tárgyalni, megegyezni, nem pedig az egész hangoskodó társasággal. Európa kikövetelte a cigányoktól a vajdát, és ha maguk nem állítottak, hát a helyi hatóság kinevezett egyet, hogy legyen kit elővenni, ha valami probléma adódik.

Most a cigányok részéről is sok erőfeszítés történik, hogy a vajdai intézményt meggyökereztessék, mint valami sajátos cigány hagyományt. Majd a cigányok saját vezetői, a vajdák rendet tartanak – ez az illúzió a cigányok és a nemcigányok között egyaránt általános. De csak illúzió. A magukat kinevező vajdák legföljebb saját magukat tarthatják rendben, más nem fogja követni a szavukat.

Nem kevésbé közkeletű, és nem kevésbé téves az a nézet, hogy a cigányok évszázadok óta kóborolnak szerte a világban, eszik, amit találnak, alszanak, ahol rájuk esteledik. A valóság az, hogy a cigányság vándor fémműves népként jelent meg a történelem színpadán, a fémművességet illetően magasabb termelési kultúrát hoztak magukkal Európa keleti felébe, mint amit itt találtak. A Lajtától keletre egészen a XIX. század végéig a társadalmi munkamegosztás fontos fogaskerekeként működtek mint a falusi termelés fémeszköz-szükségletének kielégítői. Ilyenformán a cigányság illeszkedő társadalomként élte mindennapjait Kelet-Európában. Ennek köszönhető, hogy az előző századfordulóig élt a modus vivendi, még ha olykor konfliktusokkal is, de működőképesen.

A cigány fémműves-ismeretek közösségi hasznosítására utoljára valószínűleg Romániában került sor az 1960-as évek erőltetett iparosítása során, amikor szakember híján egy időre teljes cigány kompániákat fogadtak fel a frissen épült fémművekbe, és közösségként fizették őket. A hetvenes évekre azonban, a szakmunkásgárda kinevelésével párhuzamosan ez a foglalkoztatás megszűnt.

A cigányság életében a végzetes fordulatot az iparosodás XIX. századi előretörése hozta el. A gyári tömegtermelés megkésve, de annál rohamosabban terjedt el Kelet-Közép-Európában, és ez kirántotta a szőnyeget a hagyományos cigány iparok alól. Ugyan ki akarna egyenként kalapált drága szögeket venni a cigányoktól, amikor kilóra vehet olcsóbbat, jobbat a falusi szatócsnál?

A régió a XIX. század utolsó harmadában viharos sebességgel lépett át a premodernből a modern társadalomba. A cigányság viszont ott maradt a régi viszonyok között. A cigány ipar egyetlen emberöltő alatt feleslegessé vált. A faipar (teknő, kanál stb.) egy darabig még tartotta magát, de az is csak kevés embernek adott gyenge megélhetést. A cigány társadalom súlyos kihívás elé került – és nem volt rá érvényes válasza.

Itt van a problémák gyökere. A cigány társadalom a XX. század elejére megroppant, saját értékeit fokozatosan elveszítette anélkül, hogy a többségi társadalom értékeit átvette volna. Széles körben elterjedt a kettős félnyelvűség, a cigányok növekvő hányada a saját nyelvét sem beszélte már jól, de a többségi nyelvet sem tanulta meg rendesen.

A történelmi földrajz ismer hasonlót: a romlott kultúrtáj esetét. Ilyen akkor jön létre, ha egy adott vidéket valamilyen katasztrófa (háború, járványok) következtében elhagynak a művelői. Az ilyen tájon először nem a természetes egyensúly áll vissza, hanem ciheres, vizenyős vagy éppen kiszáradó vidék keletkezik, amelyben egyes állat- és növényfajok mértéktelenül elszaporodnak, majd ez a populáció összeomlik, hogy más szélsőségeknek adja át a helyét.

A régió cigányságának kultúrája a XX. század elejére romlott kultúra lett. Elveszítette évszázados értékeit, és nem vett át új értékeket. Téved, aki azt hiszi, hogy a cigányoknak jó düledező, koszos putriban élni a falu szélén. Hogy jó nekik a szakadt ruha, a szegényes étel, a téli hideg. Nem is így éltek addig, amíg a premodern, alapvetően paraszti társadalom mellett éltek egyfajta párhuzamos, de illeszkedő kultúrában. Amikor azonban felesleges néppé váltak, akkor már az asszimiláció útja is bezáródott előttük. Ezzel együtt a két háború közötti időszakból viszonylag kevés magyarországi konfliktusról van híradás. Ennek két oka van: túl nagy erők mozogtak ekkor a világban ahhoz, hogy a cigányság viselt dolgai elérték volna a társadalom ingerküszöbét, de nem is nagyon volt módjuk konfliktusokba keveredni, mert a kor rendpárti igazságszolgáltatása azonnal durván megtorolt minden törvényszegést.

A szocialista felfogás a cigányságot nem etnikumnak, hanem életmód-közösségnek tekintette. A teljes foglalkoztatás alkalmazásával tüneti kezelést alkalmazott a bajra, a cigányságot az ország segédmunkásnépévé tette anélkül, hogy a probléma kulturális gyökereit akár csak felismerni hajlandó lett volna. Nem csoda, hogy a szovjet rendszer bukásával a százéves probléma frissen, virulensen jelent meg ismét. Hogy ürügyet adjon a politikai liberalizmusnak a jobboldal lejáratására. Gonosz játék kezdődött a cigánysággal, amelynek egyetlen célja volt, a jobboldal rasszistának, fasisztának bélyegzése, akár azon az áron is, hogy a sajátos védelem fedezékében egyre több cigány ember kapott rá előbb az ingyenélés, majd a bűn ízére.

Itt állunk most, százéves problémával a nyakunkon. Magyarország humánus jogállam, itt nem lehet cigány Gázát csinálni nyolcméteres betonfalakkal, és időnként jól megbombázni őket, ha kilődöznek a falak mögül. Az erőszakos asszimiláció sem járható út, erre nincs sem akarat, sem lehetőség. Marad a baj gyökerének orvoslása, ami persze hosszadalmas, bonyolult, költséges – de az egyetlen megoldás. Vissza kell térnünk az alapokhoz, cigányoknak és nemcigányoknak egyaránt meg kell ismerniük ezt a népet, a történelmét, kultúráját, hagyományait, normáit – és aztán ezeket a hagyományokat és normákat hozzá kell illeszteni a befogadó társadaloméihoz.

A liberális, bűnös többség – szenvedő kisebbség modell, hál’ Istennek megbukott. A cigányságnak is fel kell ismernie saját felelősségét, és tudomásul kell vennie, hogy bizonyos tradíciókat és normákat fel kell adnia azért, hogy megmaradhasson cigánynak, cigányként csatlakozhasson a társadalmi együttműködéshez. A cigányság és a magyarság együttélésének mai formája nem folytatható, új formákra van szükség, a modern kor kérdéseire modern válaszokat kell adni, nem pedig XIX. századiakat. Nagy feladat, de teljesíthető.

Bencsik Gábor