– 1968 januárjában egy interjúban úgy fogalmazott, hogy illegálisan és több évre nem hagyná el Magyarországot. Néhány hónappal később mindkettő megtörtént. Ilyen hirtelen megváltoztak a körülmények?

– Talán nem lett volna annyira népszerű, ha azt mondom, hogy igen, erre készülök. A mexikói olimpia 1968. szeptemberoktóberben volt, nagy terveket azért januárban még nem szövögettem. Az elmenetel szóba került korábban is, a Honvédhoz igazoltam volna. Akkor már nyugtalan állapotok voltak.

– Sokan Albert Flóriánnal való kapcsolatával indokolják azt, hogy elhagyta Magyarországot.

– Albert csak az egyik oka volt, hogy elmentem. Sosem beszéltem vele sokat. Ami bennünket összekötött, az a játék volt. Ő spontán, az istenadta tehetségével játszott. Ez hozott bennünket össze. Nem ő volt a kiváltó oka ennek az egésznek, hanem például a III/III-as emberek, akik megszerkesztették azt, aminek éppen történnie kellett. Magyarországnak szerintem az óriási problémája ma is az, hogy aki értene valamihez, az felelősséget nem vállal, vagy nem engedik, hogy vállaljon. Lehet, hogy ezt szimatoltam meg, a közelgő bajt a sportban, a mindennapokban, ezért mentem el. A különös az, hogy mindezek ellenére akkoriban volt tartása a magyar embernek. Amikor hazatértem, nagy megdöbbenéssel láttam, hogy az emberek karaktere megváltozott, hozzásimulnak az adott viszonyokhoz. Senki nem tiltakozik. Mindenki valahogy beletörődik, ezt nem értem.

– Népszerű volt, szerette az itthoni közönség, tehetségesnek tartották. Mire vágyott akkor, amit itthon nem kapott meg?

– A szabadságra. Annak idején húsvétkor a Dózsa és a Fradi Bécsbe járt át tornákra, a Rapid Wien és az Austria Wien ellen. A két lila és a két zöld-fehér csapat játszott egymás ellen. Amikor a határnál a sorompó lecsapódott a busz mögött, úgy éreztük, hogy megszabadultunk valamitől, úgy éreztük, hogy lehet nyugodtan beszélni. Ebben a szabadságban akartam élni, ezt a szabadságot akartam érezni. Az a különös, hogy ma, anélkül hogy a sorompó meglenne, ugyanaz az érzésem megvan, ha a határon túl vagyok. És ez szörnyű. Bizonyos szempontból ma a helyzet rosszabb, mint 1968-ban, ami a szabadságot illeti. Az emberek félnek, össze lettek nyomva, körbenéznek, mielőtt mondanak bármit is. Ezt én nem veszem át, mert én mást szoktam meg.

– Retorzió nem érte a családját, amikor elmentek?

– Apám maszek kőműves volt, neki voltak ebből nehézségei. Hirtelen adósságai lettek, amit velem akartak megfizettetni. Mi a feleségemmel börtönbüntetést kaptunk a hazatérés megtagadása miatt. Én hat évet, a feleségem négy és fél évet. Hivatalosan a mai napig nem kaptunk amnesztiát. 1984-ben úgy jöttünk haza, hogy nem tudtuk, mi történik majd velünk. 1996-ban, amikor végleg hazajöttem, kikértem a Történeti Hivatalból az aktáimat. Akkor tudtam meg, hogy már 17 éves koromtól figyeltek. Pedig akkor eszem ágában sem volt bármit is csinálni. Az apósom a háború alatt Svájcban élt, itthon újságírással és műfordítással foglalkozott, őt is megfigyelték. Talán rajta keresztül figyeltek fel rám, ezt ma sem tudom biztosan.

– Huszonnyolc évvel később, 1996-ban Furulyás János kérésére a Fradiban edző lett.

– Igen, ő hívott haza, de igazából nem tudom, hogy miért. Akkoriban kezdődött meg a pénzkeresés a Fradiban, hiszen eltűnt 500 millió forint a Bajnokok Ligája pénzből. Tulajdonképpen én voltam az 1996–97-es szezonban a balek, akivel megpróbálták elvitetni a balhét. Lehet, hogy egy bűnbakra volt szükségük.

– Miért nem tudtak megbocsátani önnek? Sok sportoló hagyta el Magyarországot, nemcsak ön.

– Talán azért, mert nem tudtak sosem beszervezni, vagy rám bizonyítani semmit. Becsületesen éltem. Akik ma vezető pozícióban vannak, ezeket a köröket zavarja egy becsületes kép, akire nem lehet semmit sem ráfogni, csak ezt az egy dolgot, hogy elhagytam a hazát.

– Németországban több klubban játszott. Mi a különbség a magyar és a német focisták mentalitása között?

– A szabadságról beszéltem, olyan ez, mint az oxigén. A magyar játékosok viszont itt nőttek fel, oxigén nélkül. Nem tudom, hogy a többi kelet-közép-európai ország játékosai mennyi önbizalommal bírnak, de a németeknek is voltak problémáik, ők is elvesztettek két világháborút, mégis óriási önbizalommal játszanak. A német hozzáállás és akarat mellé párosul a szorgalom is. Akaratra és szorgalomra lehet sportot építeni. A németek ezzel gyűrik maguk alá a világot. A magyar játékosok alapvetően tehetségesebbek, mint ők, viszont elpuhultak, ugyanúgy, ahogy az egész magyar társadalom. Az, hogy ez kinek köszönhető, ki szabadította ezt a poklot a magyarokra, nem tudom. A Ferencvárosnál és a Győrnél is látszódott akkoriban, hogy elég, ha a játékosok, esetleg a vezetők a mindenkori hatalomhoz, a pénzadóhoz simulnak, a teljesítmény nem fontos. Németországban ez nem működik. Ott mindennap bizonyítani kell. Ez óriási különbség, ez látszik a bajnokságokban. Kemény munkával is legalább 20-25 év kell, hogy utolérjük ezt a színvonalat.

– Miért ragaszkodik a vezetés ahhoz, hogy külföldi szövetségi kapitánya legyen a magyar válogatottnak, itthon nincs megfelelő ember?

– A kör bezárult, mindenkit kipróbáltak már, aki szóba jöhetett, sőt volt, akit többször is kipróbáltak. Érdekes, hogy a volt szövetségi kapitányok közül majdnem mindenki az MTK-nál is megfordult. Ha valaki más körből jönne, talán az nem passzolna bele a koncepcióba. Mattheus két év alatt 80 játékost próbált ki. Őt már korábban is elküldték a Partizán Belgrádtól és a Rapid Wientől, mert inkább a játékosok eladásával foglalkozott. Én személy szerint örültem, amikor elment. Szerintem hiba volt, amikor válogatott edzőnek idehozták. A mostani edző, Koeman kezdeti sikereit is óvatosan kell kezelni, hiszen a neheze most jön. Meg kell várni, hogy mit produkál. A legjobban viszont az bánt, hogy miközben mindenki keresi azt, hogy miért tart itt a magyar labdarúgás, ahol, minden másról szó van, csak a lényegről nem. Egyéni ügyekről és zsebekről.

– Ha megkérnék önt, elvállalná?

– Nem. Nemhogy a foci világába, de sokszor még a városba sincs kedvem kimenni. Oda, ahol ennyi utálkozás, irigykedés van.

– A focitól teljesen elfordult?

– Azért nem egészen. A kilencvenes évek közepe óta, amióta hazajöttem, folyamatosan mondtam, hogy az utánpótlás-nevelés nagyon fontos. Nemrég megkeresett a katolikus egyháztól Kiss Rigó László egy gyulai futballakadémia tervével, ahol én lennék a szakmai tanácsadó szeptembertől. Ezt még elvállalom.

– A Ferencváros mindig is a nemzeti oldal csapata volt, önt megkeresték annak idején a jobboldalról?

– Érdekes módon nem. A mai napig nem történt ilyen megkeresés, de nagyon jól érzem magam így. Egész életemben zsigerből utáltam a politikát, a politikusokat. Soha nem mentem el választani, sem itthon, sem Németországban, pedig 1977-ben megkaptam a német állampolgárságot is, így szavazhatok ott is. Itthon a jobboldali baráti társaságom nagy unszolására az utolsó két választásra elmentem. Annak ellenére, hogy nem szívesen tettem. Hiba volt. Egyelőre nem látom a politikában azt a becsületességet, azt az egyenességet, amivel engem meg tudnának nyerni maguknak.

– Politika és becsület. Ön szerint a Slovan–DAC-mérkőzésről meglesz valaha a videofelvétel?

– Ez már rég nem a videofelvételről szól. Időpocsékolás. Sokkal komolyabb dolgokról kellene gondolkodni.

– Miről?

– A szemlélettel van baj. Óriási problémák vannak az élet minden területén, az oktatástól az egészségügyig. Ezen kellene változtatni közösen. Itt van a kisebbségi probléma. Le kell szúrni ahhoz valakit, hogy a rendőrséget megerősítsék? Ha Ausztriában megjelenik egy rendőr, az ember tart tőle. Itthon az a furcsa, ha egyáltalán megjelenik valahol. De ezek a dolgok nem maguktól alakultak így. Valaki valahol elérte, hogy ilyen közállapotok legyenek. Ezeket a felelősöket kell megnevezni, megkeresni és felelősségre vonni. Az élet minden területén. Akkor lehet valami újat elkezdeni.

– A Ferencváros szurkolói azt mondják, kicsiben az történik a Ferencvárossal, ami az országgal.

– Az országot éppúgy bitorolják azok csoportok, mint a Fradit annak idején. Miután elvégzik a dolgukat, eltűnnek. Szabadság és rend. Elengedhetetlen feltételei annak, hogy elkezdődhessen itthon valami. Rend nélkül nincs szabadság.

– Ön itthon megtalálta a szabadságát?

– Én megteremtettem magamnak a kis világomat, mindenkitől független vagyok. Nagyon jó barátaim vannak, ők adják nekem ezt az érzést, hogy itthon vagyok. Ugyanakkor jó lenne látni, hogy az emberek körülöttem nem marják egymást, hanem azt a szabadságot, amit én annak idején kerestem, megtalálnák és megszereznék maguknak.

Usztics Anna