Nincs sok időnk
– Egyre többen jövendölnek államcsődöt. Mit jelent ez a fogalom?
– Nem könnyű pontosan meghatározni. Az államháztartás jelenleg mintegy tízezer milliárd forintnyi hatalmas pénzáramlási rendszer, kifizetésekkel és befizetésekkel, kiadásokkal és bevételekkel. Ezen túlmenően a mindennapi ügyleteken kívül is létezik állami vagyon: ingatlanok, közszolgáltatók és így tovább. Tehát azt nem mondhatjuk, hogy immár semmink sincs. Elsődleges pénzügytechnikai szempontból akkor beszélhetünk erről, ha az állam teljesen fizetésképtelenné válik. Az államadósság ma mintegy 18 ezer milliárd forint, vagyis közel százmilliárd dollár. Ez a GDP-nek nagyjából 70 százaléka. Az államadóssággal kapcsolatban folyamatosak a kötelezettségek, kamat és törlesztés, vagyis adósságszolgálat. Ha az állam bejelenti, nem tudja teljesíteni külföldi és belföldi kötelezettségeit, akkor következik be államcsőd. Ilyen értelemben Magyarországot ma ez nem fenyegeti, de az államba vetett bizalom erősen megrendült. Októberben például volt két hét, amikor szinte egyáltalán nem vásároltak magyar állampapírokat, sőt a külföldi tulajdonosok tömegesen szabadultak meg tőle.
– Ez baj?
– Igen, hiszen a hatalmas államadósság azt feltételezi és igényli, hogy az állam az általa kibocsátott kötelezettségvállalásokat, ezeket nevezzük kötvényeknek, folyamatosan el tudja adni. Abban az időszakban hozzá kellett nyúlni a vésztartalékhoz. Még nagyobb a kár lélektani téren. Soha nem szabad elfelejteni, hogy a gazdasági folyamatok konkrét társadalmi közegben zajlanak, ahol az emberi tényezők, az ösztönök nagyon is fontosak. Ilyen esetben például az ésszerűség azt diktálná, hogy épp ellenkezőleg kéne cselekedni, inkább vásárolni kéne állampapírt. De ha mindenki azt látja, hogy a nagyok is szabadulnak tőle, akkor ez pánikreakciót vált ki. Ez természetes ösztön. Ha valami fenyegeti az embert, vagy szembeszáll vele, vagy elmenekül. Egy átlagos magyar állampolgár nyilvánvalóan nem tud szembeszállni a globális gazdasági folyamatokkal, így marad a menekülés. Ez pedig tömeges pénzkivonást eredményezhet. Októberben tehát fennállt annak a veszélye, hogy jelentősen nehezül az államháztartás finanszírozása. Erre a Magyar Nemzeti Bank még rá is tett egy lapáttal, amikor fölemelte a kamatokat három százalékponttal. Ezzel ugyan csillapítani akarta az aggodalmakat, de csak növelte a pánikot. Ezért a társadalom, lélektani hatások miatt rendkívül kiszámíthatatlanná válnak a folyamatok. Ehhez jön még az euró háromszáz forint fölötti árfolyama. A Nemzetközi Valutaalaptól, illetve az Európai Uniótól felvett hitel az államcsőd megelőzéséhez ugyan elég, de minden folyamat azt mutatja, hogy a hazai gazdaság és benne az államháztartás helyzete egyre bizonytalanabb. És erre nem magyarázat pusztán a globális pénzügyi válság.
– Pedig a kormány nagyon szeretné így beállítani.
– Ez könnyen cáfolható. Magyarországon az elmúlt hónapokban két, részben összefüggő válság csúszott egymásra, s ezek fölerősítették egymás hatását. Az egyik a régóta nyomasztó adósságteher. Ennek semmi köze a világválsághoz, Szlovákiát például egyáltalán nem sújtotta, hiszen Csehszlovákia csekélyke tartozását Csehország átvállalta, így Pozsonyt jobb kondícióban találta a globális pénzügyi cunami. Magyarország ellenben 1990-ben akkori áron 22 milliárd dolláros adóssággal fordult a rendszerváltás rendszerébe. Ez mai áron nagyjából 80 milliárd dollár, s az adósság ráadásul nőtt is, ma már százmilliárd dollár felett van. Ez a csapda azért kattant ránk, mert 1974 és 1978 között az állam mostani áron számolva mintegy 12 milliárd dollárt vett fel a nyugati pénzpiacokon, amiért máig körülbelül 150 milliárd dollár kamatot fizettünk ki. Az ország teljes adósságállománya mégis százmilliárd dollárral nagyobb, mint a hitelfelvétel idején volt, vagyis már 250 milliárd dollár veszteségnél tartunk.
– Ez mit jelent?
– Hadd világítsam meg a dolgot egy tanpéldával! Ha kétezer évvel ezelőtt egy dollárt betettek volna egy bankba mindössze két százalékos kamatra, akkor kétezer év alatt az az egy dollár mára 25 ezer trillió dollárra nőtt volna, ami azt jelenti, hogy az egész földgolyó teljes vagyonának négyszeresét kéne kifizetni a szerencsés befektetőnek. Ennek magyarázata a kamat intézménye. Nem véletlen, hogy minden ősi kultúra, minden vallás erkölcstelen dolognak tartotta a kamatot. De mivel felszámolni nem lehetett, boldogabb korokban az államok időről időre hatalmi szóval eltörölték az emberek tartozásait azért, hogy ne lehessen nemzedékeken átívelően gúzsba kötni a családokat, a közösségeket, a jövőt. Ezt hívták kikürtölésnek. Vagyis az emberiség évezredek óta küzd ezzel a jelenséggel. Magyarország válságának egyik fő oka ez a kamatszivattyú.
– Melyik a másik?
– A profitszivattyú. Az emberek többsége úgy hiszi, hogy a kapitalizmust az Antall-kormány vezette be Magyarországon. Ez azonban nem igaz, hiszen a társasági törvényt 1988 áprilisában terjesztették be az akkori parlament elé. Ekkor Grósz Károly miniszterelnök volt, Kádár János pedig még első titkár. Nyilvánvaló, hogy akaratuk ellenére ez nem történhetett volna meg. Ez pedig azt jelenti, mivel ez az átállás egy folyamat volt, hogy minden ehhez vezető politikai alkut már korábban megkötöttek, valamikor az 1970-es, 1980-as évek fordulóján. Ne feledjük el, 1982-ben be kellett lépnünk a Nemzetközi Valutaalapba, mert államcsőd fenyegetett. Ma minden válság mellett is van annyi valutatartalékunk, ami nagyjából fél évi importot fedez. Akkoriban viszont fél éven keresztül egy-két napi importra volt fedezet, egy lépésre voltunk a finanszírozhatatlanságtól.
– Azért kellett csatlakoznunk a Nemzetközi Valutaalaphoz, mert a csőd szélén állt az ország, és azért jutottunk a csőd szélére, hogy be kelljen lépnünk?
– Már a kérdést is összeesküvés-elméletnek minősítené a globális véleményhatalom, pedig a lényeg valahol itt keresendő. Meggyőződésem, hogy a kommunizmus valójában politikai kapitalizmus volt. A valóságos kapitalizmus is erőszak-struktúrákra épül: a média mint tömegpusztító fegyver, a gazdasági kényszerek és így tovább, de ezeket igyekszik demokráciának és piacgazdaságnak álcázni. A kommunizmus nyíltan vállalja, hogy erőszakra épülő hatalomgazdaság, s hogy egy oligarchia dönt az anyagi és a szimbolikus javak elosztásáról. Érdemes alaposabban tanulmányozni, hogy milyen módon vették át a hatalmat a bolsevikok Oroszországban. Amerikai szenátorok és képviselők annak idején jelezték, hogy meglepő módon a Wall Street számos nagybankja és maga a Federal Reserve is egy svédországi konzorciumon keresztül finanszírozza a bolsevikok oroszországi bomlasztó tevékenységét, jelesül Lev Davidovics Bronstein munkálkodását, akit később Trockij néven ismert meg a világ. E jelenség magyarázatául szolgálhat, hogy abban az időben Közép- és Kelet-Európában rendkívül zárt, tradicionális paraszti társadalmak léteztek. Ez a tőke számára rém kellemetlen, mivel egy ilyen társadalomban nincs sem kellő mennyiségű munkaerő, sem kellő mennyiségű fogyasztó, ezért az ilyen társadalmakból nem szívható ki profit, ezekből nem lehet engedelmes fogyasztó- és munkaerő-állatok gigantikus csordáit létrehozni. Ezért a világkapitalizmus vezető tényezőinek nagyon is ínyére volt, hogy a bolsevizmus kíméletlenül, véresen szétzúzta ezeket a zárt társadalmakat, mintegy előemésztette őket a kapitalizmus „demokratikus” formája számára. Így jöttek létre a városba kényszerített, gyökereiket vesztett proletártömegek. Nyugaton háromszáz év kellett ahhoz, hogy az ottani társadalmak eljussanak a manchesteri kapitalizmus dickensi világába. A bolsevikoknak – Trockijtól Sztálinig – erre elég volt röpke harminc év. Aztán néhány évtized „lázcsillapítás” után az 1980-as évek végén könnyen, gyorsan, olcsón „visszakerült” ez a térség is a valós kapitalizmus tulajdonába. Ezért én a kommunizmust a kapitalizmus kényszerítő passzának látom. Azt nem állítom, hogy a kommunisták minden pillanatban tudatosan ezt hajtották végre, világtörténelmi léptékben rendszerük mégis a kapitalizmus érdekét szolgálta.
– Magyarországon is?
– A Rákosi-korszak kíméletlen parasztüldözése, az erőszakos téeszesítés alapjaiban zúzta szét az amúgy is gyönge birtokos földműves réteget. 1956 aztán megmutatta, hogy a brutális sztálinizmus abban a formájában folytathatatlan. Innentől kezdve tetten érhetők azok a pillanatok, amikor elkezdődött a kapitalizmusba való óvatos átmenet. 1964-ben Kádár János megbízta Nyers Rezsőt és Tardos Mártont a később új gazdasági mechanizmus néven elhíresült változások kidolgozásával. Ez azért elgondolkodtató, mert Nyers Rezső lett 1989-ben az MSZP első elnöke, Tardos Márton pedig a későbbi SZDSZ alapítója. Vagyis némi túlzással azt mondhatjuk, hogy az első MSZP–SZDSZ-koalíció nem 1994-ben jött létre, hanem harminc évvel korábban. Így rontott ránk az a kapitalizmus, amelynek meghatározó pozícióit a multinacionális vállalatok foglalták el, a magyar politikai garnitúra többsége pedig a készséges kiszolgáló személyzet szerepét játssza. Ez egy nagyon bonyolult, zavaros, ellentmondásos folyamat volt, sokan nyilván nem is tudták, mi történik. De folyamatában vizsgálva az eseményeket ezek logikus láncolatot alkotnak. Nyers Rezső, Tardos Márton, Fekete János és mások, akik meghatározó szerepet vittek ebben, pontosan tudták, mit miért tesznek, amikor minden igyekezetükkel azon voltak, hogy Magyarországot mielőbb a globális pénzhatalmi rendszerhez kapcsolják.
– El lehetett volna kerülni ezt?
– A változás valószínűleg mindenképp bekövetkezett volna. Ez önmagában nem is lett volna akkora baj. A probléma az, hogy akik ezt intézték, katasztrofálisan rossz alkut kötöttek, olyan feltételekkel adták oda Magyarországot a világkapitalizmus urainak, melyek láthatólag a pusztulásba vezetnek, s mára folytathatatlanokká váltak. A magyar politikai eliteket pedig folyamatosan korrumpálták, félrevezették vagy megfélemlítették, így mindeddig senki nem merte fölvetni, hogy új alkura van szükség. Pedig a multinacionális cégek az elmúlt húsz esztendőben évente öt-tízmilliárd dollárral több profitot vittek ki, mint amennyit bérben és adóban befizettek. Használják értékmezőinket, infrastrukturális rendszereinket, emberi erőforrásainkat, ám ennek töredékét fizetik meg, vagyis a mérleg Magyarország számára negatív. Húsz év alatt a profitszivattyú nagyjából 100-150 milliárd dollártól fosztott meg minket, a kamatszivattyú pedig, mint említettem, körülbelül 250 milliárd dollár veszteséget okozott. Vagyis az elmúlt harminc évben nettó 400 milliárd dollárt szivattyúztak ki Magyarországról.
– Ez mit jelent?
– Ez nagyjából hazánk teljes tőkeállománya. Vagyis Magyarország kétszer ilyen erős lehetne, kétszer annyi pénz juthatna mindenre. Jellemző, hogy 2007-ben a hazánkban működő húsz multinacionális vállalat halmozta fel az összes megtermelődő profit több mint 90 százalékát. De mielőtt őket tennénk meg bűnbaknak, szögezzük le, hogy a mindenkori magyar állam szuverén döntésén múlik, milyen feltételeket, milyen környezetet teremt a gazdaság szereplői számára. A magyar országgyűlés dönti el, milyen arányúak a járulékok, mekkora legyen a társasági adó és így tovább. A külföldi vállalat profitot akar termelni, ami természetes. Az igazgatótanács és a részvényesek küldöttgyűlése nyilván arra ösztönzi a vállalatot, hogy minél több hasznot termeljen. Ez az érdekük. Viszont a nyolcmillió szavazóképes „kisrészvényesből” álló „Magyarország and Co.-nak” is van igazgatótanácsa, amit kormánynak hívnak, és van részvényesi küldöttgyűlése, azt meg Országgyűlésnek hívják, ezek azonban nem a nyolcmillió „kisrészvényes” érdekeit képviselik. Ha egy cégnél így gazdálkodnak, fölmerül az igazgatótanács vagy a küldöttgyűlés tagjainak büntetőjogi felelőssége hűtlen vagy hanyag kezelés, netán korrupció miatt.
– Hogy tudnánk megszabadulni a szivattyúktól?
– Ha nagyon kedvező irányt vesznek a globális és a belső folyamatok, akkor is legalább két évtized iszonyatos áldozataira lesz szükség, hogy a pusztulási lejtőről vissza tudjunk fordulni. Véget kell vetni annak, hogy Magyarországon a hasznot privatizálják, a kárt államosítják. Elkerülhetetlen a helyzettel való szembenézés. Lehetetlen, hogy egy kifosztott, kivérzett, hitét vesztett ország népének ne legyen annyi joga, hogy legalább megvizsgálja az elmúlt harminc év folyamatait, melynek nyomán nemcsak anyagilag, de közegészségügyi, népesedési mutatóinkat tekintve is sokkal rosszabb állapotban vagyunk, mint ezelőtt néhány évtizeddel. Tudnunk kell, kik és miért hozták meg a végzetes döntéseket, ki kivel, miféle külső erőkkel kollaborált, kik és mely intézmények vettek részt a pusztításban. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy a magyar társadalom bármiféle áldozatvállalásra kérhető anélkül, hogy jogos kérdéseire egyenes választ kapjon. Ehhez egy kormányváltás önmagában kevés, sőt a következő kormány iszonyatosan nehéz helyzetben lesz. Ezért saját jól felfogott érdekében is azonnal új, jobb alkut kell kötni a világkapitalizmus uraival. Rá kell szorítani őket, hogy mondjanak le profitjuk egy részéről – így is marad nekik elég –, ami által rendbe hozhatjuk Magyarországot. Ez a globális hatalom-gazdaság itteni képviselőinek akár „üzleti ajánlat” is lehetne, mert máskülönben, ha nem teljesülnek a feszült várakozások, elszabadulnak az indulatok, az ország anarchiába, káoszba süllyed, sokkal többet veszítenek ők is. Ráadásul erre nincs túl sok idő, hisz, ahogy mondani szokás, máris 24 óra 1 perc van. Ideje felébredni!
Ágoston Balázs
DR. BOGÁR LÁSZLÓ
1951-ben született Miskolcon
1973-ban végzett a Budapesti Közgazdaság- tudományi Egyetemen nemzetközi kereskedelempolitikai szakon. 1986-ban szerzett doktori címet
1991-ben lett a politikai tudományok kandidátusa
1986-ig Miskolcon élt az államigazgatásban dolgozott
1990-től 1998-ig MDF-es, illetve MDNP-s országgyűlési képviselő
1990 és 1994 között a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok minisztériumának politikai államtitkára
1998 és 2002 között a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára, a kormány Stratégiai Elemző Központjának vezetője
2002-től a Károli Gáspár Református Egyetem docense. Alapvető kutatási területe a globalitás hatalmi rendszere